2011.02.24. 14:49, oldwolf
Van aki egész életében csak vár.
Várni, csak várni
A szürkületi félhomályban, egy nagy boltíves kapu oldalán lévő kiszögelésen ült. Időnként beleszívott a csikkbe, azután elpöckölte. Felemelte a lába mellől az üveget, nagyot húzott belőle. Körülötte egyre sötétebb lett, de az utca másik oldalát a kirakatok fénye bevilágította. Nézte az arra járókat, lassan lehajtotta a fejét, elrévedt. Amikor nagyon egyedül érezte magát, próbálta a múltat felidézni, végig gondolva az életét, vajon hol rontotta el. Bármilyen régmúlt időt is elevenített fel, egy dolog minden emlékében megjelent.
A várakozás. Neki szinte mindig ugyanaz jutott: várni.
Meggyűlölte ezt a szót.
Gyermekkorában, ha ebéd, vacsora került az asztalra, és ő valami finom fala- tért nyúlt, máris rászólt az anyja, várjon amíg az öccse kiszedi amit szeretne. Amikor játszottak neki kellett engednie.
- Te vagy az idősebb, várjál egy kicsit, majd megunja... -
Hányszor hallott hasonlót. Nyáron vidéken a nagyszülőknél töltötték az időt. Az egyik ilyen alkalom különös fájdalommal töltötte el, amikor felidézte. Valamiféle munkát végeztek az utcában, talán csatornáztak. A gödör betemetetlenül ásítozott, kiváló alkalmat teremtve egy kis szórakozásra. Mély volt, belső oldalain éles, kiálló mészkő darabok meredeztek, körülötte magas földhányás.
- Gyere, csússzunk bele - mondta az öccse, és mielőtt ő bármit mondhatott volna, a ruhájába kapaszkodva megrántotta, már szánkáztak is lefelé. A be- lógó kövek alaposan felsértették mindkettőjük bőrét. Véresen szaladtak haza. Nem értette, miért a testvérét mosdatja, kötözi a nagyi először, mikor rajta több, mélyebb sebek vannak. Igaz nem bömbölt annyira, pedig rettenetesen fájt, mégis várt türelmesen.
- Mindjárt kicsikém, előbb az öcsit... -
Megtanult várni. Ahogy telt az idő egyre inkább háttérbe szorult, de nem pa- naszkodott soha, teljesen természetesnek vette gyermeki eszével, vannak elsők és utolsók. A várakozás kényszere akkor még nem keserítette el. Nyiladozó ér- telme alkalmatlan volt a felismerésre, miszerint csak egy hajszál választja el az örökösen várakozásra itéltet, az örök vesztestől.
Nem fogta fel, előfordul, hogy esetleg egy és ugyanaz.
Azért rosszul esett, amikor az iskolai "ajándékozzuk meg egymást karácsony- ra" akcióból kimaradt. Kijelölt ajándékozó párja egyszerűen megfeledkezett róla. Bezzeg ő kitett magáért, az egész zsebpénzét elköltötte csokira, egyéb meglepetésekre. Pedig mennyire várta, mit fog kapni.
A középiskolában sportköri foglalkozásokn általában nem jutott neki labda, vagy ping-pong ütő. Eőfodult, amig a többiek játszottak ő ült a zsámolyon. Nézte az önfeledt játékot. Vágyakozott, mégsem reklamált.
Érettségi szóbeli vizsgáját egy hirtelen keletkezett áramkimaradás miatt fel- függesztették, közölték várnia kell, amíg kijelölik az új vizsganapot. Persze a második vizsga fele annyira sem volt sikeres, mint ahogyan az első alakult. A vizsgabiztos késett, és a várakozásban felgyülemlett drukk megtette a ma-
gáét, éppen csak átcsúszott. Elszálltak az egyetemi felvételi álmok.
Dolgozni kezdett, sok mindent megpróbált, nem találta a helyét.
Azután jött a katonai sorozás, úgy alakult, létszám felettiek közé került.
- Elvtárs, várnia kell az újabb sorozásig, - mondta egy százados - nagyon bánja? A gúnyos megjegyzést elengedte a füle mellett.
Bánta egy fenét. Ez volt talán az első olyan várakozás, amely igazi örömet okozott neki, nem akart katona lenni. Az öröm azonban nem tartott sokáig, rövid időn belül megkapta a behívót, egy isten háta mögötti vidéki alakulat- hoz került. Kijárt a laktanyából, rendszeresen a falu egyik eldugott presszó- jában töltötte az időt. Beszédbe elegyedett a felszolgáló lánnyal, aki nagyon megtetszett neki. Megtudta, hogy árva, a nagynénje nevelte fel aki egy má- sik faluban él, onnan jár munkába. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, bol- doggá tette a tudat, hogy tiszta szívvel szeret valakit.
Leszerelése után megkérte a kezét, magával hozta a városba. Az eskövőt kö-vetően albérletbe költöztek, egy panellakás félszobájáért kisebb vagyot kért a gátlástalan öreg tulajdonosnő. Nem volt más lehetőség, valahol lakni kellett. Hamarosan kitöltött egy lakásigénylési nyomtatványt, amelyet bevitt a tanács lakásosztályára. Kapott egy sorszámot, meg néhány nem túl lelkesítő szót.
- Várni kell uram, nagyon sok az igénylő, - közölte unottan a túlsúlyos ügyin- tézőnő - hogy mennyit? Fogalmam nincs.
Bement volna egy egérlyukba is, csak a sajátja legyen. Venni valami lakás- félét, vagy építeni, folyamatosan erről ábrándozott, de pénz híján ez csak álom maradt.
Keveset keresett, szakmája nem lévén egy irodában dolgozott ügyintézőként, igaz beigérte a főnöke, hogy egy átképzés keretében új beosztásba helyezi, ahol több a bér, csak egy kis türelemet kért. Várt, de nem lett az egészből semmi.
A felesége terhes lett, rövidesen megszületett a kislányuk. A főbérlőnő minden érzés megnyilvánulás nélkül közölte:
- Itt nem lesz gyereksírás, sem pelenkaszag... - Menniük kellett. Jobb híján haza költöztek a szülőkhöz. Ezt az időszakot szívesen elfelejtette volna.
Együttlakás, a magában hordozott problémákkal. Napi súrlódások ellentétek, olyanok amelyek folyamatosan koptatták a szerelmet és a tűrőképességet.
Örökkévalóságnak tűnő öt nehéz év után, végre megkapták az áhított lakást.
Az erős zajra felegyenesedett az előredőlt ülőhelyzetből, és az autóbusz után nézett. A kabátja zsebéből cigarettát keresett elő, rágyújtott. Nézte a kávéspoharat maga mellett, de nem vette fel. Visszatért a gondolataihoz.
Komoly anyagi nehézségek jellemezték az elkövetkező időket. Már a kiuta- láskor fizetendő összeget is nehezen kaparta össze, rövidesen kezdődtek a napi megélhetési gondok. Alulfizette őt az iroda, érezte váltania kellene, sokszor nem is értette magát, miért ragaszkodik annyira ahhoz a helyhez. Az asszony viszont folyamatosan váltogatta a munkahelyeit, egyre többet volt állás nélkül, úgy látszott nem is akar dolgozni. Ha szóba került, csak a vállát vonogatta.
- Te is csak vársz, miért nem keresel jobban fizető helyet? - Ahelyett, inkább engem piszkálsz, mert így könnyebb, igaz? Élhetetlen alak vagy!
Ilyen és ehhez hasonló reakciói voltak, végül megutálta a veszekedést inkább ráhagyta.
Lassan kezdtek eltávolodni egymástól.
Aztán egy napon előbb ért haza a megszokottnál, és ott találta a feleségét a szomszéd férfival az ágyukban. Ismerte a fickót, egy pojácának tartotta a min- dig kifent fazonjával és modorosságával. A látványt egyszerűen képtelen volt elviselni. Életében nem bántott senkit, de akkor nem tudta türtőztetni magát, az ürgét alaposan összeverte, és kihajította a lakásból. Az asszonyt nem bán- totta, nem tudott volna kezet emelni rá. Inkább tört zúzott amit csak ért, majd elrohant hazulról. Aznap éjjel csak kóborolt céltalanul, vett egy üveg pálinkát, felváltva sírt és ivott. Reggel egy parkban ébredt szakadt ruhában, hiányzott az irattárcája, pénze.
Ettől a naptól kezdve minden elkezdett romlani körülötte.
Csak aludni járt haza, késő estig kocsmáról kocsmára járt. Megfásulttá, kié-
getté vált.
Egy hónap múlva beidézték a rendőrségre, szomszédjának a verést követően két öltéssel kellett összevarrni az állát, ezért feljelentette. Testi sértés miatt a bíróság elmarasztalta, figyelembe vették, hogy még nem volt büntetve, így megúszta egy kisebb pénzbüntetéssel.
Ismerőseitől tudta, a nő tovább csalja, érezte vége a kapcsolatuknak.
Később a felesége mindenkinek azt híresztelte, hogy őt rendszeresen bántal- mazza a férje, egy alkalommal látleletet is vetetett az orvosnál. Szemtanút is kerített, volt a házban egy idősebb nő akivel jóban volt, rávette mondja azt látta amint megpofozza. Soha nem nyúlt volna hozzá. Nyilván szándékosan ejtett magán kék-zöld foltokat, hogy bizonyíthassa a tettlegességet.
Aztán értesítést kapott, elindult a válóper.
Nem volt esélye.
A házasságtörést bizonyíték híján elvetették, ellenben a bíró a látlelet és a tanúvallomás alapján elmarasztalta.Végül megszületett az ítélet, kimondták a válást. Az indoklásban kiemelten szerepelt, hogy erőszakos alkat, ezért a kis- lányt az anyának rendeli a bíróság, továbbá kötelezi a lakás harminc napon belüli elhagyására.
Minden amiért eddig élt és dolgozott oda lett. Képtelen volt felfogni mi történik körülötte, csak lézengett.
Keményen elkezdett inni.
Kimaradozott a munkából, ezért hamarosan kirúgták. Röviddel később a fele- sége kizárta a lakásból mielőtt még összepakolhatott volna. Hiába próbált be- jutni, lecserélték a zárat. Végül egy nap két bőröndöt talált az ajtó előtt, benne a holmijával.
Tépelődött hova menjen, felkereste az öccsét, és ideiglenes szállást kért.
- Most költözünk nagyobb lakásba - passzolta le a sogórnője - várj amíg belakjuk, majd szól az öcsi ha jöhetsz. Addig csak találsz valamilyen helyet átmenetileg.
Megköszönte, amikor kilépett tőlük az ajtón már pontosan tudta, nem fogják keresni. Egy régi iskolatársánál húzta meg magát, alkalmi munkákból próbált pénzt keresni.
Legjobban azt fájt, hogy nem láthatta minden nap a kislányát. A láthatás nem elégítette ki, titokban az iskola előtt figyelte, és hazafelé menet ha egye- dül látta elkísérte. Az egyetlen öröm ami megmaradt számára, ha maga mellett érezhette, szólhatott hozzá, megérinthette.
Megtudta tőle, a szomszéd férfi már a válás kimondásának napján beköltözött a hozzájuk.
Egy fél év múlva aztán elveszítette a szüleit is. Mikor már azt hitte nem érheti több rossz rájött, mindennél lehet még rosszabb. Egy termékbemutatóra utaz- tak különbusszal vidékre. A jármű lecsúszott az útról és felborult. Tizenketten haltak meg, köztük az apja meg az anyja is.
Gyász. Mind emellett a lakás amelyben laktak visszaszállt az önkormányzatra, kevés ingóságuk éppen csak fedezte a temetést.
Aztán észrevette, egyre inkább útban van a barátjának, ezért eljött tőle. Átmeneti szállásokon próbálta meghúzni magát, de azt is feladta.
Jobb híján maradt az utca, ennek már nyolc éve. Már megszokta, ha egyálta- lán ehhez hozzá lehet szokni.
Összerázkódott, kibújt a révedezésből, megemelte az üveget, inni próbált belőle. Mikor rájött, hogy üres maga mellé állította a párkányra. Tapogatva kereste az eldobhatós műanyag kávéspoharat, a szájához vette, érezte az is üres. Eldöntötte vesz még egy üveg bort, azzal felállt, és elindult a túl oldal irányába, a kisbolt felé. Mielőtt lelépett a járdáról hirtelen megállt.
A kirakat fényében meglátta. Ez ő, a lánya. Megremegett, már három éve nem találkoztak.
Legutóbb a lánya szólította meg, amikor éppen egy szemetesben turkált. Nagy lány lett, igazi nő. Rendkívüli módon szégyellte magát, legszívesebben elfutott volna. Hosszas unszolásra bementek egy étterembe, persze nem tudott fizetni. Ezt még jobban szégyellte. Találkozót beszéltek meg másnapra, de ő nem ment el. Nem akarta, hogy együtt lássák a szép, fiatal teremtéssel, így ron- gyosan, mocskosan, pedig szenvedett a tudattól, hogy megint nem fogja látni jó ideig. Egy darabig bujkált, átment a másik városrészbe, nehogy megtalálja.
Azóta sok idő eltelt, most viszont nagyon szerette volna érezni a közelségét egy kicsit. Megfogni a kezét, megkérdezni hogy van.
Hunyorogva próbálta jobban kivenni az arcát, alakját. Semmi kétség, ő az.
- Kislányom... - kiabálta, és elindult haránt, át az úttesten.
Ekkor egy csikorgó hangot hallott, ezzel egy időben hatalmas ütést érzett a baloldalán. Elterült. Minden sötétté vált ahogy az ég felé nézett, a zajok fokozatosan távolodni kezdtek. Egy arc jelent meg a szeme előtt. A lánya arca volt.
- Apa..., miért nem vártál?
****
Pár nap elteltével a lány bement a temetkezési irodába. Egyszerű, olcsó temetést szeretett volna rendelni, nem vetette fel a pénz. Választott az elétett prospektusból az ajánlatok közül. Szinte szégyenkezve mondta mit szeretne.
A beesett arcú, sovány férfi ránézett.
- Sajnos a hamvasztással minimum két hetet várni kell, tudja az égető...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Szép és nagyon szomorú történet...
Gratulálok!