Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő.
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani .
Jó pár éve vagyok férjnél.
Valamikor szerelmi házasság volt. Azt hittem, az esküvő napján összeforrunk, bibliai gondolat, az oldalbordájává, a teste részévé leszek.
Az anyakönyvvezető valami erdőről mesélt. Ahová néha be-besüt a fény. Egyszerű kis gondolat.
Az esküvőnk is egyszerű volt. De akkor ennek ez volt a romantikája. Nélkülözött minden hivalkodást, de nem is erről szólt.
A nagy pillanat méltóságát az összetartozás érzése adta akkor.
Aztán, úgy két év múlva ott feküdtem a szülőszobán.
Ő velem volt, ahogyan a fájdalom.
Félelem, és kíváncsiság uralt.
-Vajon milyen érzés gyereket szülni?
-Hát itt vagyok.-gondoltam, próbálva átélni a pillanatot, amiért teremtve lettem.
Ő fogta a kezem, és akkor átminősült minden. A forró éjszakák, a hajnalba nyúló videónézések, a pezsgős énekelgetések.
A szerelem, amit iránta éreztem.
A romantikus esték, az együtt töltött órák, a gyertyafényes vacsorák közben váltott sokat ígérő pillantások, más színű lánggal kezdek égni.
A gyermeke anyja készültem lenni. A biztonság utáni vágy még jobban lángolt. A kezébe kapaszkodtam.
A pillanat olyan volt, mintha felszállna az ember az égbe, egy másik lélekért.
Egy másik, fájdalom-feletti tudatállapot.
Aznap kinyíltak az ibolyák. Anya lettem.
A férjemet már a kisfiam apjaként szerettem.
Később, amikor megdöbbentő módon kezdett hasonlítani rá, és felfedezni véltem arcában, alkatában a fiam, átjárt a szeretet. De ez már nem az az egykori szerelem volt.
Egy új dimenzió.



Ha az embernek gyermeke születik, sok mindenre nem számít. Például arra, hogy aludni többet nem kell. Valami véget nem érő eufória helyett, új szerepek jönnek.
És mert jó anya, és jó feleség akartam lenni, kinőtt bennem a megfelelni vágyás.
De minél jobban akartam, annál jobban kudarcot vallottam új szerepeimben.
A férjem állandóan kritizált, nem beszélve az anyósomról. És minthogy második feleség vagyok, volt kivel példálózni.
Az önbizalmam amúgy se volt rózsás. Szülés után mit ne mondjak, nem voltam egy tortadísz a fölös kilóimmal.
-Kinek kellesz te?-kérdezte anyósom gúnyosan.-Hol találsz még egy ekkora marhát?-kissé oldalt fordított fejjel intett a férjem felé.
Kettős csapás volt.
Talán megmutatom kinek is kellenék. Talán a férjem se lesz ekkora marha, hogy velem marad.
Ültem a kisfiammal az ölemben, a fölös kilóimmal, és nem volt már biztonságérzetem semmi. Csak kapaszkodtam, valami reményszerű kis pókfonalba, de éreztem, valami történik.
Múltak az évek.



Aztán egy napon megváltozott minden.Gyorsan, a pillanat tört része alatt rossz irányba fordultak a dolgok, és a lassú elhidegülés gyorsvonati sebességgel ért utol.
A férjem taxis volt akkor. No, nem túl nagy egzisztencia, de egyedül ebből éltünk akkor.
Jött egy utas. Egy fiatal, testes nő a néger barátjával. Bemondta a címet, amikor odaért, szó nélkül kiszálltak.
Emlékszem a férjem éppen korai vacsoraként evett valamit, amikor megszólalt a telefonja.
Fegyelmi tárgyalásra hívták a munkahelyén. A nő becsapva érezte magát és panaszt tett.
Másnap reggel,amikor először vittem a gyereket az óvodába, éppen az óvoda udvarán hívott fel a férjem.
-Annyi. Kirúgtak.-
Akkor lódult meg velem a világ. Szédültem, forgott minden.
Pánikroham. Később ezt mondták az orvosok.
Halovány próbálkozásként még felhívtam a főnökét.
-Most írom a felmondólevelét- mondta, és én csak arra gondoltam, milyen vékony hangú férfi.
-És mit mondtak, miért? Mi volt a panasz?-a sírás fojtogatott.
-Városnézésre vitte az utast. Becsapta 100 forinttal.
Ezért? Huszonhárom év munka után?
-Kérem hallgasson meg, valami félreértés lehet...-próbálkoztam, de lecsapta a telefont.
Még aznap felhívta a férjemet, azt állítva, nem rúgta volna ki, ha én nem csinálok ekkora cirkuszt.
Hát ennyi történt.
Ekkor vettem be az első nyugtatót. Egy hónap múlva, már marokszám szedtem. Egy napon bírósági idézés jött.
A nő és a néger barátja feljelentett. Engem. A feljelentésben az állt, miután kirúgták a férjem, ő nem érzi többé biztonságban az életét.
Valami rossz drámába csöppentem. Körülvett valami titokzatos összeesküvés, amit már nem is akartam megérteni.
Aztán felmentettek.
De én már szedtem a nyugtatókat és egyre mélyebbre kerültem. Gyakran elájultam, szédültem, remegtem. Alapvető képességeimet vesztettem el, a régi kézírásom olvashatatlan macskakaparássá lett. Mindennek nekimentem. Állandóan a sírógörcs kerülgetett.
Valami más lett.
Reggel arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni az ágyból. Lebénultam.



Hirtelen úgy tűnt, mindenki tud járni, csak én nem. Most mi lesz?
A férjem tekintetében furcsa közömbösséget láttam. Most mi lesz? Kicsi még a gyerekem!
-Nem foglak megápolni. Ha ki tudtál rúgatni, ne számíts rá. Ez nem véletlenül történt veled. Biztosan megérdemelted.
Sikítani tudtam volna a kétségbeeséstől, a magatehetetlenségtől. Csak a gyerekre tudtam gondolni.
Most hogyan nevelem fel?
Lassan megnyugodtam. Isten tenyerén éltem eddig is. Ezután is ott fogok.
Elmúlt egy év.
Megjártam sok mélységet és magasságot. De egy napon, igaz bizonytalanul, de lábra álltam.
Aztán egy augusztusi éjszakán lehullott egy csillag. A kisfiam kívánt valamit, és sokat mondóan rám nézett.
Tudtam, a régi anyukáját akarja. A férjem, bár velem maradt, nem hagyott el, más lett a szememben.
Nem az öregkori társ. Tudtam, ez a fejezet már nem jön el a szerelem nagy átminősüléseiben.
A fiam átölelt engem és őt, összeszorított minket. A kezem a kezébe tette. Az arcán valami szép öröm ült. Fogtuk egymás kezét, zavarodottan.
Megsimogattam a kezet, amely az enyémhez ért.
-Az én kezem....-suttogta a férjem, hátha ez valami tévedés.
Újra megsimogattam.
-Tudom...-súgtam. Egy pillanat volt, a megbocsájtásé. Nem az én pillanatom. Istené.