2010.11.14. 17:10, S. Szabó István
Aztán tanácskozunk.
Az elmúlt napokban hibát, hibára halmoztunk. Nem lett volna szabad idáig fajulniuk a dolgoknak. Csak magunknak köszönhetjük, hogy az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. Most persze fő a fejünk, hogy a bezárt földalatti kalitkából hogyan szabaduljunk. Érvek és ellenérvek sokaságát vonultatjuk fel. Amikor már úgy látjuk, hogy megtaláltuk a kiutat, akkor valaki megszólal, és átfesti rózsaszínű reményeinket.
Röpül az idő.
Felettünk a keselyűfészekben gyanús csend honol. Hej, ha úgy történne minden, mint Gárdonyi remekében történt, és reggelre eltakarodna a várat és életünket fenyegető török!
Mindannyian tudjuk, ez elképzelhetetlen.
Suttogva vitatkozunk, végül, Béla ötlete marad fent a rostán.
Úgy látjuk, ez az egyetlen terv, ami nem vezet százszázalékos bukásunkhoz. Csupán kilencvenkilenc százalék esély van halálunkra. Igen ám, de ott van az a nyomorult egy százalék, amiért érdemes megpróbálni.
Most már csak, a részletek kidolgozása van hátra.
Béla, mivel ő találta ki az egészet, kiosztja szerepeinket.
- El kellene próbálnunk! – mondom.
Elhelyezkedünk kijelölt helyünkön, amikor lépéseket hallunk kintről.
Gyorsan döntünk.
Bélával a földön fekvő, beteget színlelő, Geiger mellé térdelünk. A kisöreg, aki Zicher halála előtt verte az ajtót, kiabál.
- Segítség! Orvost, azonnal hívjanak orvost! – közben erőteljesen rugdossa az ajtót.
Két pribék, mint a vércse, ront be cellánkba.
Mi ketten felugrunk a „beteg” mellől.
Tudjuk, mi következik.
Lehajolnak, megfogják Geiger lábát, hogy kirángassák a folyosóra, és ott végezzenek vele.
Erre várunk!
Lesújtunk! Szó nélkül rogynak a betonra.
Bélával lerángatjuk róluk a fegyvereket, tartalék lőszert, kézigránátot.
Rohanunk fel a lépcsőn, sorstársaink fegyver nélkül a nyomunkban.
Igor kezében felkerepel a géppisztoly.
A folyosó fordulójában őrt álló fickó, csodálkozó arccal rogy a földre.
Tovább! Mert ha észbe kapnak, végünk!
Még mindig nem lövök.
Amikor emberem halálosztója elhallgat, kitör a birodalmi káosz. Német és magyar vezényszavak röpködnek a levegőben, lábak rohanását, fegyverek csörgését hallani.
Mielőtt elérnénk a folyosó végén lévő előcsarnokot, két fiatal suhanc állja utunkat.
Tüzelnek.
Hasra vágjuk magunkat, meghúzom az elsütő billentyűt.
Jobbra-balra borulnak. Mögöttünk valaki halált váró sikolyt hallat.
Kijutunk az előcsarnokba.
Iszonyatos golyózápor fogad bennünket.
Föntről és oldalról lövik csapatunkat.
Mellettünk sorban halnak meg a fegyvertelen, védtelen öregek.
Igor leszakít az övéről egy kézigránátot, és az emeletre hajítja. A robbanást és az azt követő pillanatnyi csendet kihasználva átrohanunk a porta előtt, és kirontunk az összetört üvegajtón át a hátsókertbe.
Körülnézek.
Ketten vagyunk. A többiek bent rekedtek a házban. Az Isten legyen hozzájuk könyörületes.
Kerepelnek a géppisztolyok. Az ablakból lőnek ránk.
Minden fedezéket kihasználva lassan hátrálunk az erdő felé.
Barátom golyót kap a lábába.
Igyekszem őt megközelíteni, de artikulátlan hangon rám üvölt.
- Menj! Ne törődj velem, menekülj!
Tudom, hogy nem hagyhatom itt. De olyan zárótüzet zúdítanak kettőnk közé, hogy szinte elolvad a hó a becsapódó lövedékektől.
Valami sötét tárgy repül át felettem.
Kézigránát!
Leesik Igor mellé.
Robbanás!
- Uram! Irgalmazz!
El innen, menekülni! Egyedül vagyok, töltényeim elfogytak!
A kert végében meglátom a hatalmas PB tartályt. Ez biztosítja a ház gázellátását.
Egyetlen egy kézigránátom maradt! Kibiztosítom, behajítom a tartály alá.
Aztán futás!
Óriási detonáció!
Ég, lángol a környék.
Elérem az erdőt. A lábaim egyre nehezebben bírják a rohanást.
Elvágódom.
Sós vér ízét érzem számban. Kúszok a hóban, taknyom, nyálam egyben. Fáradtan török magamnak utat a sűrűben. A tűlevelek és az ágak felsértik kezemet, arcomat.
Remegek a félelemtől.
A tüzes bolygó halványan mosolyog a horizonton. Mintha rajtam vigyorogna.
Körülöttem békebeli csend honol, csak a tűz ropogását hallom a távolból.
Élek!
Pedig ezt a borzalmat sok millióan nem élték túl.
Megállok, nekidőlök egy fának.
Könnyek folynak szemeimből, egész testemet rázza a zokogás.
Kiáltani szeretnék!
Kiáltani, hogy mindenki hallja!
Nem jön hang a torkomra, csak suttogni tudok.
Emberek!
Ismét fasiszta bakancsok dübörögnek otthonaitok felé!
Ne nyissatok ajtót!
Vigyázzatok!
Most vidéken élek, Budapesttől ötven kilométerre, egy tanyán. Kutyákkal, szárnyasokkal, disznókkal körülvéve, majdnem boldogan. Lovam is van, néha nyeregbe pattanok, és kilovagolok a pusztába. Tévém, rádióm nincs, újságot is csak ritkán látok, akkor átlapozom. Csupán a könyvek jelentik a szórakozást, ők biztosítják számomra a felejtést. Amikor eljöttem Pestről, akkor magam mögött hagytam múltamat, és nem tudom, mit hoz a jövőm? Itt senki sem ismer, és én sem ismerek senkit. Senki sem faggat, senki sem érdeklődik, ki vagyok, és miért vagyok. Néha persze társalgok emberekkel, de csak keveset, mert nincs mit mondanom. Viszont soha, senkinek nem mesélek magamról, és nem mesélek a történtekről. Minek? Úgysem hinnék el. Hisz az újságok is csak annyit hoztak akkor, hogy gázrobbanás történt egy vidéki szállodában, sok a halott.
Az igazságot, a nácizmus újraéledését valakik titkolják. Pénzemberek, politikusok, titkos csoportok? Tudja a fene! Azt sem tudom, hogy elszeparált esetről, vagy komolyabb problémáról van szó, és az igazat megvallva, nem is akarom megtudni.
De az alapigazságot, ennyi kaland és tragédia után egyszer és mindenkorra megtanultam.
Ezt a világot nem lehet megmenteni, mert a világ nem akarja, hogy megmentsék. Mert a világ bolond.
Kunszentmiklós, Bösztörpuszta, 2007. december.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Mert a világ bolond és azzá, mi emberek tesszük.