Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Későn kelek.

    Borotválkozás közben éjszakai kalandomon gondolkozom. Tényleg volt valaki a szobámban? Ha igen, mit akarhatott? Vagy csak a sápadt holdfény játéka tréfálta meg érzékszerveimet?

    A lehetőségek közül a következőt választom. Nem kell vacsorára bezabálni. Még akkor sem, ha ingyen adják.

    Kibámulok az ablakon. A sötéten őrt álló fenyves felett szikrázik a nap.

    Melegen öltözöm. A délelőttöt sétával akarom eltölteni.

    Bélám az előcsarnok egyik kényelmes fotelében terpeszkedik. Előtte az asztalon újságok, kezében nagyra nőtt, vaskos Havanna szivar. Megállok előtte. Annyira belefelejtkezik a pletykalap oldalaiba, köhintenem kell, hogy észrevegyen.

    Azonnal felpattan, kezet nyújt.

    - Hogy aludni, uram? – kérdezi.

    Semmi köze idegbeteg, majrés főnöke tigrisugrásához. Röviden felelek.

    - Kiválóan.

    - Te, uram, későn kelni, már elfogyni finom reggeli.

    - Nincs semmi baj – mondom neki. - Nem volt szándékomban reggelizni. Sétálni indulok. Velem tart?

    - Én nem menni sehova. Hátha jönni tulaj, vagy Bedő úr – ezzel visszaül a fotelba és újságjába mélyed.

    Kilépek az ajtón.

    A kastély előtt mokány magyar félvérek türelmetlenül toporzékolnak az utasaira váró szánkó előtt. Hajtójuk teljes testével hátradől a bakon, hogy maradásra bírja száguldásra született táltosait.

    Tájékozódnom kell, mert az éjjel esett friss hó belepte az utakat.

    Nézem a gyönyörű fehér tájat, mélyet szippantok az üde levegőből.

    Kacagva, vidáman érkeznek a fogat utasai.

    Az esti cirkuszhercegnő és nagyszakállú férje, valamint Mécs úr és hitvese.

    A szőke démon figyelemfelkeltőn hangoskodik.

    - Fogjál meg, szívem! Aki megfog, azé leszek! – hosszú bundájában szalad a hóban, nevető mackója a nyomában. Már-már utoléri a ribancot, amikor az felbukik a hóban. Férje ráveti magát, tán még meg is dugná ott mindenki előtt, ha a kocsis nem csettintene ostorával.

    - Legyenek szívesek beszállni, indulunk!

    Felkapaszkodnak a hajtó mögé, szállodai inasok meleg plédekkel takarják be őket.

    Zabolátlan vágtába csapnak a fekete paripák.

    Gyalog indulok a fogat után. A paták által felkorbácsolt könnyű hó hideg fátyolként telepedik hajamra, kabátomra. Már az erdő szélén járok, amikor kiáltás ér a nyomomba.

    - Fiatal barátom, várjon!

    Megfordulok. Hosszú, zöld lódenkabátban, magas szárú csizmában, amolyan parasztos kucsmában Miklós bátyám integet a távolból.

    Lihegve ér mellém, belém karol.

    - Magával tartok, ha nem zavarom. Elvirám lepihent.

    Elhagyjuk az erdő szélén álló kis faházat, amolyan nyárilak-félét.

    Belépünk a rengetegbe. Szó nélkül tapossuk a sercegő havat. Cseppkőnyi jégcsapok lógnak a vastagabb ágakról, ezüstösen csillogó toboz díszíti a roppant fák örökzöld lombjait.

    Hopp! Egy barna kis mókus.

    Riadtan menekül. Villámgyorsan felfut a fa törzsén, remegő testtel, fényes bogár szemekkel kíváncsian lesi a betolakodókat.

    A távolból magányos szarvasbika bőgése hallatszik.

    Hosszú percek telnek el, és mi áhítattal bámuljuk a természet alkotta pici csodákat. A még meleg állatnyomokat az úton, az élelmet kereső kopácsoló harkály kitartását. Fent az égen kiterjesztett szárnyakkal héja köröz, és jaj annak az eltévedt nyuszinak, amelyik a vadászterületére téved. Ott a bokrok között róka somfordál. Magasra tartott fejjel, kitágult orrlukakkal szaglászik. Bizonyára kölkei lehetnek, hogy nappal vadászik. Emlékeiben kacsa- és tyúkszagok keverednek, lapos horpasza vadászkudarcairól mesél.

    Megtöröm a varázslatot.

    - Nem fáradt, Miklós bátyám?

    Kipirult arccal, párás lehelettel megáll, tekintetét az ég felé emeli. Kitárja karjait, mintha az egész világot a keblére akarná ölelni.

    - Fáradt? Itt, ebben a boldogságban? Soha fiatal barátom, soha! Nézze! Nézze csak!

    Kinyújtott kézzel mutat az egyik évszázados fa csúcsára. Valami apró kis jószág, tán aranymálinkó ribilliózik a magasban.

    - Ilyet nem lát ám a pesti belvárosban! – kiáltja. – Csak szmogot, füstöt, idegbeteg, felpaprikázott embereket!

    Lehajol. Vastagbundás kesztyűs kezével hógolyót formáz.

    Beleharap.

    Gyermeki mosoly suhan át barázdált arcán, lehunyja szemeit.

    - Finom – suttogja.

    Somolyogva nézem. Kedvemre való az öreg.

    - Bátyám! Kérdezhetek valamit?

    - Nosza, fiam, ki vele!

    Forgatom szájamban a szavakat, nem tudom, hogy kezdjek hozzá.

    - No! – sürget. – Kérdi, vagy nem kérdi?

    - Mi az, ami összetartja önöket?

    - Engem és Elvirámat?

    Rugdosom a havat, lehajolok, eldobok egy hógolyót.

    - És a társaságot. Mert mint Judit asszony mondotta volt, a karácsonyt mindig együtt töltik.

    Egy szót sem szól, hosszan mereng a távolba. Amikor megszólal, kicsit megremeg a hangja.

    - Ez egy hosszú, néhol unalmas, de mindenképpen szomorú történet. Régen, még a háború alatt kezdődött. Azóta is tart, és addig fog tartani, míg valaki is életben van közülünk.

    - Értem – felelem. – Nem akarja elmesélni.

    Fátyolos szemekkel figyel egy szökkenő őzet.

    - Ha majd jobban megismerem önt, akkor talán. Talán elmesélem. Ma semmiképpen sem. Tudja, nekünk a karácsony mást jelent, mint önöknek.

    Csendben ballagunk.

    Órámra nézek. Elszaladt a délelőtt. Vissza kell indulnunk, mert lemaradunk az ebédről is.

    Társam szomorú arccal baktat mellettem. 

    - Ne haragudjon a kíváncsiságomért, de gyermeteg agyammal valamiféle titkot sejtek önök körül.

    Keserűn felkacag.

    - Titok? Nincs itt titok. Kereszt! Keresztet cipelünk mi is, mint mindenki, aki erre a világra született. Higgye el nekem, szegény öregembernek, nincs itt semmiféle rejtély. Az ember élete folyamán történnek események, melyekre hol jó szívvel emlékezik, hol pokolba kívánja az egész dolgot.

    - Értem! Ami van, az pokolba kívánható!

    Igent bólint.

    Sietősre veszi járását, ezzel zárva le beszélgetésünket.

    Már a kastély közelében járunk, az istállók magasságában, amikor hirtelen megáll, felém fordul.

    - Kérem, ne értse félre, amit most mondok. Ha ma este gyertyagyújtásnál valami furcsát tapasztalna, ne törjön pálcát felettünk. Nem azért történik, hogy az ünnepet tönkretegyük, valakit megsértsünk.

    Nyelek egy nagyot, kabátom ujjával törlöm meg elcsöppenő orromat.

    - Rendben – felelem.

    Nem a legjobb hangulatban megyek lakosztályomba átöltözni.

    Mérgesen dorgálom magam már-már gyerekes kíváncsiskodásomért.

    Hisz nincs semmi közöm az egészhez! Legalábbis, most még így gondolom. 

    Negyedórája ülök egymagam az asztalnál. Gyomrom hangosan követeli jussát, de hiába. Sehol egy lélek, csupán a pincérek várakoznak türelmesen a konyha ajtajában. Kedvenc kockás öltönyében érkezik Bélám. Szájában szivar, bulvárlap a hóna alatt. Ahogy helyet foglal, azonnal két pincér terem asztalunknál. Egyikük barackpálinkát tölt poharainkba, másikuk ásványvizet.

    - Ez lenni micsoda? – kérdezi Bélám, és a pálinkára mutat.

    - Fütyülős barack – mondom neki.

    - Miért lenni fütyilüs?

    - Fütyülős – javítom ki. - Kóstolja meg, és meglátja.

    Egy szuszra küldi gallérja mögé.

    - Ez lenni finom. De én maradni vodkánál. Szóval, miért lenne sípolós?

    - Nem fontos – mondom neki. – Ez a neve.

    Most mit álljak oda neki magyarázkodni, nem igaz?

    - Mit parancsolnak ebédelni? – kérdezi az alacsonyabb pincér.

    - Megvárjuk a többieket – mondom neki, és intek a kezemmel, hogy töltsön még egy kupicával. Kitölti az italt, tálcára önti hamutartónk tartalmát.

    - Mindenki lemondta a mai ebédet – mondja olyan hangon, mint akinek mindegy eszünk –e, vagy sem.  Aztán bizonytalanul hozzáteszi: – És a vacsorát is, ha jól tudom.

    No, ezt Miklós bátyám nem említette. Vajon mi lehet ennek az oka? Nagy orrú, horpadt mellű pincérünkhöz fordulok. Meghökkentő, milyen valószínűtlenül sovány. Nem szokásom embereket kritizálnom kinézetük után, de ez a krapek tuti, hogy hatodik hónapra született.

    - Mondja fiam, mi a kaja?

    Japánban adja elő a figurát. Mosolyog és hajlong. Ebben a távol-keletiek a legjobbak. De a vállfaorrú is egész jól csinálja. Lehet, hogy rosszul lát, és így nézi meg, mocskos-e az abrosz.

    Na végre, megszólal.

    - Halászlé, és giba.

    - Guba – javítom ki.

    - Úgy is lehet mondani! – lelkendezik. – De ajánlhatom második fogásnak szakácsunk remekbe szabott töltött káposztáját. - Nagyot nyel, aztán folytatja. – Hát, az egy költemény! Az édesanyám sem készíti jobban, ízletesebben.

    - És a káposztához friss, ropogós kenyérserclit kaphatok? – kérdezem, és a mennyei ízekre gondolva, összefut szájamban a nyál.

    - Természetesen! Az úgy a legfinomabb! – lelkendezik a cingár.

    Míg megérkezik halászlevünk, addig benyomunk még egy kupicával.

    Akkora tál hallevet helyeznek asztalunkra, mint egy tanyasi lavór. Mellé kistányéron erős paprikakrémet, ropogós kenyeret.

    Falatozunk. Bélám hangosan közli észrevételeit.

    - Hah! Hah! Ez lenni rohadt erős! Hah, hah! - Ásványvizet tölt, csuklik. – Hogy tudni ezt megenni? Kigyulladni szám!

    - Gyorsan egyen hozzá kenyeret.

    Bekap vagy fél kiló ropogóst, még a homlokán is dagadnak az erek.

    Témát vált. Most a változatosság kedvéért huhog.

    - Hu! Huhuhu!

    Elég jól elbeszélgetünk.

    - Javasolhatom a káposztát, kedves Béla? – kérdezem tőle.

    Ez aztán a csoda! Nem az a Pesten megszokott, vizes vacak. Ez valami fenséges füstölttel dúsított, sűrű, ízletes, kellemesen savanyú. Akkora töltelék benne, mint egy dinnye. A darált hús magyarosan fűszerezve.

Testőröm huhogása cuppogásba megy át.

    - Ez lenni nagyon finom. Emlékeztetni engem murmanszki füstölt heringre, káposztába csavarva.

    - Ezt, ha lehet, ne forszírozza, mert lelövi a szakács.

    - Pedig hinni nekem, uram. Ez lenni heringízű – bizonygatja.

    - Oké! – hagyom rá. – Magának heringízű, én azért szedek magamnak még egy tányérral.

    Puffadtra zabálom magam.

    Kigombolt zakóban, meglazított nyakkendőben várjuk a gőzölgő feketekávét, tejszínhabbal.

    Furcsállom ezt a magányos ebédet. Vajon miért nincsenek itt társaink? Mi lehet az ok, hogy mindannyian lemondták ezt a fenséges kaját?

    Késő délutánra jár az idő, mikor szedelőzködünk.

    Marcona pincérek állnak az ajtó mellett, amikor elhagyjuk a termet. Csupa új, ismeretlen arc. És még mindig nincs közöttük nő. Nagyon aggaszt, hogy nincs itt semmiféle fehérnép. Nem tudom miért, de nagyon aggaszt.

    Vajon miért csak férfiak dolgoznak a kastélyban? És egyáltalán, mi dolga itt ennyi férfinak, amikor alig vagyunk vendégek?

    Mindenesetre nagyon furcsa. De egyelőre kézenfekvő, és főleg megnyugtató magyarázattal nem tudok szolgálni.

    Felmegyünk a lépcsőn, bezárom az ajtót magam mögött. Lerúgom cipőimet, ruhástól fekszem az ágyon.

Csend van.

    Félálomban vagyok, amikor meghallom a neszt a fejem fölött, a plafonon.

    Valaki mászkál.

    Azon az emeleten, ahol üresek a szobák, ahol nem lakik vendég, és ittlétünk óta zárva vannak a zsalugáterek az ablakokon. 

    Egy-kettő! Egy-kettő!

    Most már tisztán hallom a lépteket. Valószínű, hogy sánta, mert a lépések között valami apró kis kopogás hallatszik. Mintha mankó, vagy valamiféle sétabot verődne a padlóhoz.

    Egy- kettő! Egy-kettő!

    Erősödő érzés kerít hatalmába. Van itt valami, ami megfejtésre vár. Titok, kereszt? Netán mindkettő? Nem tudom, mi, de valami van. Lehunyom szemem, megint hallom.

    Egy-kettő! Egy-kettő!

    Úgy vagyok vele, utálom az olyan titkot, ami az idegeimre megy. Ez pedig olyan.

    A múlt éjszakai kalandom a Garabonciással, Miklós bátyám és társaságának titokzatos félmondatai, a vendégek viselkedése, a rengeteg férfi alkalmazott, Elvira kirohanásai. Mind-mind arra engednek következtetni, hogy valami nagyon, de nagyon nincs itt rendben.

    És most a sétáló sánta a fejem fölött.

    Egy-kettő! Egy-kettő!

    Megint blattyog.

    A jó Isten csapja a kőfalhoz ezeket a titokzatos és titkolódzó embereket!

    Nekem itt dolgom van! Nem azért jöttem ide, hogy barom rejtvények megfejtésével foglalkozzak.

    Egy-kettő! Egy-kettő!

    Most megáll. Megint elindul, lassan poroszkál.

    Lehet, hogy szellem? Kurva öreg, fáradt, ráadásul sánta. Szar dolog. Ha éjszaka is ezt fogja csinálni, akkor lepedőbe bújok, felmegyek, és ráhozom a frászt.

    Gyönyörű lesz! A beszari úgy megijeszti a lidércet, hogy az beszarik.

    Így fog eltelni a nyaralás. Egyik éjjel ő hozza rám a frászt, a másik éjjel meg én őrá. A hotelban csokibarna lesz minden lepedő, a nyugdíjasok sikongatnak, Bedő meg reklámozhatja szállodáját, mint kísértetkastélyt. Az előkelő közönség borzong. Özönlenek majd a majrézni vágyók. Lesz szellemjárás, boszorkányszombat, lidércriogatás. Az ebédlőből kidobják az asztalokat, és a vacsorát koporsófedélen tálalják. Természetesen a vendégeket halottaskocsi viszi kirándulni, és ha valaki lebetegszik, akkor a csontkovács segít rajta. Az alagsori ajándékboltban lepedőket, sírkereszteket, és használt koporsókat árulnak.

    Ennyit az üzletről.

    Egy-kettő! Egy-kettő!

    Lassan beesteledik, és megérkezik Jézuska. Ez az ütődött pedig még mindig le-föl sántikál.