Gyalogosan sokkal biztosabb...

     Az öreg kovácsmester már elmúlt ötven, de nem tanult meg biciklizni. Fiatalabb korában nem tellett járműre, az idő előre haladtával pedig úgy megszokta a gyaloglást, hogy már nem tartotta fontosnak. Felesége sokszor morgott érte, de a mester nem engedett. „Pista! Már fél órája toporog és csoszog a szoba és a konyha között, mire nagy nehezen elindul dolgozni. Pihenni nem hagy. Miért nem az este pakolt be?” – szólt ki egy reggel az ágyból a feleség. „Azért kedves Teréz, mert így szoktam meg, és ez így is marad. No de megyek, mert még fél óra az út a gyárig.” A feleség azért nem hagyta ennyiben a dolgot, utána kiáltott: „Vegyen már egy rohadt biciklit, ne ijesztgesse a csoszogásával az utcában a kutyákat.”

     Pista bácsi hallotta a szokásos reggeli útravalót, de nem szólt vissza. Gondolatai már a kendergyárnál jártak. De menet közben azért megrágta az asszony által mondottakat, mely szerint csoszogva jár. Figyelte a lábát. Igaza van, tényleg úgy járt, mint az Ács Sándor, aki ha hajnalban végigment az utcán, a fél falu felébredt. A papucs volt az oka, túl kemény a talpa. Majd ma lecseréli, a benti úgyis öreg már. Ez lesz a munkás papucs. A bicikli mániáját pedig hadd hajtsa az asszony.

     Fütyörészve, komótosan lépdelve haladt a gyár felé, a telepen járt már, amikor gondolatait a kendergyári dudaszó zavarta meg. „Hatot jelez Center Lajos a fűtő, órát lehet hozzá állítani”, majd belépett a műhelybe. Gyorsan átöltözött, közben eszébe jutott a papucs, hogy a mai naptól használja az újat. „Mégse! Sajnálom, drága is volt, meg hát az öreg még bírja.” Felhúzta az öreg, sok mindent látott papucsot, a bejárót padig letette a sarokba.

     A karbantartó brigád már várta az asztalos műhely előtti nagy gesztenyefa alatt. „Jöjjön Pista bácsi, új fiú érkezett.” –kiáltott oda neki Sanyi, a villanyszerelő. Pár pillanat múlva már ő is ott volt a szokásos reggeli „nagy élménybeszámolón”, ahol mindenki elmondta a maga kis aznapi történetét. Előjöttek az asszonynéppel való viaskodások, a katonaság, a ferde utak, de leginkább a fiatalkori szerelmi kalandok.

     „Na nézzük ki az az elvetemült, aki a kendergyárhoz akar jönni dolgozni” – tette fel a kérdést az öreg kovácsmester. Már nyújtotta is bemutatkozóra a kezét az ifjú, de Pista bácsi ránézett és visszakozott: „Egy pillanat, elszaladok megmosom a kezem, mert már megfogtam az olajos nyelű kalapácsot.” Elviharzott, egy-két szaki furcsán nézett utána, de csak legyintettek. Térült-fordult és már vissza is ért. Nyújtotta a szép kezét, jól megszorította az ifjúét, nehogy el tudja engedni, majd bemutatkozott: Gyalogos István kovácsmester.

     Az ifjú arca többfajta színt játszott ahogyan kezet fogtak. A karbantartók a kézszorításra gyanakodtak, de hamar kiderült a turpisság. Ugyanis Pista bácsi nem kezet mosni ment vissza, hanem bekente a jobb tenyerét gépzsírral, és így parolázott az ifjú villanyszerelővel. Szegény se köpni, se nyelni nem tudott, vörös lett, mint a főtt rák. A társaság nagy hahotában tört ki, ezzel az ifjú beavatása megtörtént. Az eset után azért nagy nehezen bemutatkozott: Bognár Imre villanyszerelő vagyok. Az öreg végig nézett rajta, az arcát fürkészte, gyanúsan méregette, majd így szól: „Szóval a hóhér fia vagy.” Most az ifjú vágott furcsa képet, elfehéredett, majd így válaszolt: „Nem, nem kérem kovácsmester úr, én nem Bogár vagyok, hanem Bognár, Bognár Imre tisztelettel.” Pista bácsi nézte az ifjút, a zsíros kezét leginkább, majd a dolgára indul. „Szóval már kezdek süket lenni? Ennek is asszony az oka? Sajnálom szegényt, az sincs akivel beszélgessen, ha nem vagyok otthon.”

     Műszakkezdéskor első útja az igazgatóhoz vezetett. Pista bácsinak, mint rangidősnek adták ki reggelente az elvégzendő napi munkát. Ilyenkor belelépett a bejáró papucsba, mert a gyárvezetőhöz mégsem mehetett olajosan. Az iroda ajtaja előtt kilépett belőle és mezítláb ment be a vezérhez. Amíg beszélgetett az irodában, akkor érkezett ügyet intézni Sanyi bácsi és az ifjú Bognár Imre. Pista bácsi nem látta őket. Az ifjú villanyszerelő szeme rögtön megakadt a papucson. „Ez az Sanyi bácsi?” A két kolléga pajkosan összenézett, majd az idős mester fejbólintással jelezte, hogy igen. Revanson gondolkodtak.

     Pista bácsi az eligazítás után a műhely felé vette útját, papucsot cserélt és elmondta a kollégáknak, hogy mi lesz a napi elvégzendő feladat. Mindenki ment a dolgára. A kovácsok és az asztalos a lórékat (kenderszállító kocsi) javították, a villanyszerelők a karbantartó részleg összes villamos berendezését vizsgálták át, mert központi ellenőrzést vártak.

   A két villanyszerelő előre dörzsölte a tenyerét, eljött a visszavágás pillanata. Úgy időzítettek, hogy a kovácsműhelybe műszak vége előtt kerüljenek. Az egész nap feltűnően jó hangulatban telt, az arra járó igazgató meg is jegyezte, hogy régen volt már ilyen jó hangulatú kollektíva a kendergyárnál. Persze a jókedv mögött a villanyszerelők álltak bemondásaikkal, tréfáikkal, mert nagyon nehezen várták már a műszak végét. Egyszer aztán az is eljött. Center Lajos jelezte a dudával, hogy délután két óra van, fél óra múlva vége a műszaknak.

     Az ifjú villanyszerelő, mint akik sejhajon billentettek ugrott le a kovácsműhelyben a létráról, elővett a zsebéből egy decis üveget, és tartalmát megfelezve Pista bácsi sarokban levő papucsaiba öntötte. Kenőolaj volt, amelynek nagy részét elég gyorsan felszívta a vastag marhabőr papucs, de a belseje síkos maradt. Fütyörészve távoztak Sanyi bácsival a műhelyből. Még oda is szóltak a lóré javítóknak: „Mindjárt vége a műszaknak, gyerünk fürödni.”

    Fürdés után Pista bácsi az öltözőből még visszament a műhelybe, mert ott volt a hazajáró papucsa. Kivette a sarokból, és ahogyan szokta belelépett. Az öreg kovácsmester mindig mezítlábasan járt a lábbeliben. De valami történt, ahogyan lépni akart kicsúszott a lába. Megpróbálta még egyszer, megint, ráadásul a lábfeje egy csurom olaj volt. Felemelte a papucsot, belenézett, majd káromkodott egy nagyot. Rögtön rájött, hogy mi történt. Ezt hallva a karbantartók szabályosan menekültek a helyszínről, ismerve Pista bácsi reakcióit ilyen és hasonló esetekben.

     „Szóval egyenlítettél. No várjál csak, ennyivel nem úszod meg nyikhaj. Lesz folytatás. Egy villanyszerelő ilyet merészel tenni a kovácsmesterrel?” Elővett egy rongyot, megtörölte a lábát az olajtól, belelépett a másik, az öreg papucsba, és kicsit mérgesen elindult hazafelé. Figyelte, hogy csoszog-e? Ebben a papucsban nem csoszogott.

„Ez a Szűcs-féle jobb. Veszek egy ilyet. Még hogy bicikli. Egy frászt.”

Szabadszállás, 2013. szeptember. 04.