|
Állomások 7.
Jelige: Kökény 2011.03.02. 06:44
István: Amit pár hete mondtam, azt ma is mondom. Tekintsd úgy, hogy eljegyeztelek. Anyám is tudja már, nagyon örül. Etelka húgom alig várja az új sógornőt. Mi tagadás, nem a kedvükért kértem meg a kezedet, hanem azért a szépséges lelkedért, amivel az előbb olyan csodálatosan fogalmaztál, hogy szebben még senkitől sem hallottam, ráadásul nem is az anyanyelveden. Tudod, én gagyogok egy pár szót, ahogy már mondtam németül és viszonylag jól beszélek románul, de soha nem tudtam volna a gondolataimat, ilyen egyenletes szépséggel összerakni. Igent mondasz?
Ljubica:/nevetve/Mire, István?
István: Leszel a feleségem?
Ljubica:/nevetve/ Persze, hogy lesz a feleséged, ha te is úgy gondolod, most úgy sincs itt senki, táncolhatunk egy.
István: Itt a folyosón, hajnalban?
Ljubica: Miért ne? A zene legyen a te fejedben, akárcsak az én fejemben is ott. Képzeld azt, hogy egy hintaszéken ülünk és himbálódzunk, csak éppen a lábunkon, de tesszük táncolva. Olyan lesz mindkettőnk, mint egy nagy gombolyag fonal, ami jól összekeveredik, azután kilazul. Volt neked valamikor jojó?
István:/mosolyogva/ Egészen kis koromban, úgy emlékszem volt. Jó, nem hazudok /nevet/ biztosan volt!
Ljubica: Akkor olyan lesz, mint amikor elenged és visszapattan és elenged és visszapattan a tenyérhez.
István: Ki lesz a jojó és ki a tenyér?
Ljubica:/mérgesen/ Mind a kettő jojó és mind a kettő tenyér vagyunk, jól van így?
István:/nevetve/ A kék kompozíciód után, kék zenére szeretnék táncolni! Gyere!
/Átkarolják egymást és lassan, lágyan elkezdenek táncolni és táncolnak. Hátul nyílik egy ajtó, belép Éva nővér./
Éva nővér:/Nesztelenül odaoson, megfogja István karját, suttogva ráförmed/István, én tudom, hogy egy órán belül elhagyja az intézetet, de legyenek tekintettel azokra, akik pihennének.
István: Olyan hamar mennem kell?
Éva nővér: Nézzen az órájára!
/István megnézi az óráját/
István: Úgy elrohant az éjszaka! Már tudom, miért mondják a nótában: "bárcsak ez az éjszaka, három hétig mindig tartana...". Én azt hittem, hogy tűzijáték van kint, vagy valahonnan, képzeleten túlról erősödik egyre a fény, s lám reggel lett. Tessék nyugodtan befáradni az ügyeleti szobába, csendben maradunk.
Éva nővér: István kérem, ne beszéljen ilyen kioktató hangon!
István: Távol álljon tőlem, csak meg akartam nyugtatni.
/Éva nővér megfordul és elmegy./
István: Sokkal csendesebben táncoljunk, gyere közelebb. Nem is nagyon kell a lábakkal, elég, ha deréktól felfelé repülünk.
Ljubica: Nálunk tegnap, örökre elvitték Jolánkát.
István: Meggyógyult?
Ljubica: Nem emlékszel Jolánkára, a kicsi, alacsony, szeplős lányra?
István: Á, dehogynem. Szóval eljött az órája szegénynek. Sándor bátyám, egy hete kapott örökre behívót.
Ljubica: Milyen szomorú, de örül, hogy te most gyógyult mész haza. Majd meglátogatsz?
István: A jegyesem vagy! Tudnod kell, hogy nagyon hamar be kell vonulnom, fogalmam sincs, hogy az új szabályok szerint meddig tart a szolgálat. Megvársz?
Ljubica: Ne kérdezz ostobaság! Hogy elfutott az idő, már semmi nem kék odakint. Minden fehér, olyan vakító ez a reggel napfelkelés.
/Egy ajtón át belép Zilbermann doktor./
Zilbermann: Jó reggelt fiatalok, látom túl sok az erő. István a maga esetében ez a gyógyulást alá is támasztja, de Ljubicának jó lenne, nem kiönteni az összes vizét a kulacsból. Ő még a Szahara közepén van és a cél, hogy elérje az oázist, majd kijusson a sivatagból, ahogyan maga is. Kiállítottam a zárójelentést, át is adom. Hogy megkönnyítsem a helyzetét, úgy fogalmaztam, még legalább egy hónapig szüksége van az erősödésre, illetve egy ilyen hosszas kezelés után ajánlatos lenne, ha egészségügyisnek osztanák be. Az előző útmutatást bizonyosan figyelembe veszik, utóbbit tekintse olyannak, mint a kutya vacsoráját, vagy csak valamivel jobb esélyűnek. Ki tudja, fiatal és most már egészséges. Aztán becsüljék meg egymást! Menjen, szedelőzködjön, nagy itt a forgalom. Tudja, minden üresedő ágyra szükség van.
/István elhagyja a színt, Ljubica meginog. Zilbermann megfogja, hogy el ne essen./
Zilbermann Főorvos: Kislány, miért erőltette így meg magát? Várjon, hozok egy széket!
/Kilép a színről, pillanatok alatt újra megjelenik egy székkel./
Zilbermann Főorvos: Üljön le, amíg István előkerül, aztán majd magával is foglalkozunk!
/István már felöltözve, táskájával visszatér./
István: Úrikisasszony lettél menyasszonyom! Üldögélünk, üldögélünk?
Zilbermann Főorvos: Na hallja, végigtáncoltatta vele az éjszakát! Menjen Isten hírével, és lehetőleg soha ne kerüljön ide vissza, ezt kívánom. Most búcsúzzanak el egymástól!
/A fiatalok megfogják egymás kezét, egymással szemben állva hosszasan nézik egymást. István szorosan magához öleli Ljubicát és megcsókolja.
Zilbermann doktor elfordul. István megsimogatja Ljubica haját és elengedi./
István: Most megyek, de nem örökre. Az első látogatási napon itt is vagyok. Vigyázz magadra kedves!
Ljubica: Nagyon vigyázz magadra István!
/István hátat fordít és elmegy. Ljubica visszazuhan a székbe, már ülni is alig bír. A vizsgálóból kirohanó Éva nővér és Zilbermann doktor, végigfektetik egy - folyosón levő - pótágyon. A főorvos a nővérhez szól./
Zilbermann főorvos: Maga most menjen el egy kicsit!
Éva nővér: Igenis! /elmegy/
Főorvos: Kislány, szedje össze magát, sok erőre van szüksége, ha meg akar gyógyulni. Meg kell a maga életét is mentenem!
Lubica:/a kimerültségtől alig érthető hangon/ Az én életem már megmenekült, örökre odaadtam Istvánnak, nála van. Mi lesz velem, az nem számít. Akár így, akár úgy, az életem megmenekült, az az Istváné örökre.
Mnogo mislim na Tebe i ljubim te sa mojim sestrama. Piši mi , molim te. Kaži i...
Ja sam Tvoj, Ti si moja... Kazao sam da mi pišeš. Mnogo Te ljubi i grli István.
Éva nővér: Fordítsa... Mit mond?
Zilbermann doktor: A szöveg kb. azt jelenti: Sokat gondolok rád és csókollak, szeretlek a nővéreimmel együtt. Kérlek, írj nekem. Mondd és... Nem tudom kibogozni a szót... Én a tied vagyok, Te az enyém.
Azt mondtam, hagy írjon... Szerintem: Kérlek, írj. Nagyon szeretlek téged István, és ölellek.
/ Függöny /
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Talán a bajban kötődnek a legmélyebb kapcsolatok, mikor csak a reménye lehet annak, hogy érzéseink és vágyaink kiteljesedhetnek.
Nagyon tetszett.
Gratulálok!