Romantikus mese álmodozóknak...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a szivárványerdőn túl, az üvegtengertől jobbra, és azután egy kicsit balra, a vad folyótól keletre, egy szép nagy királyság. Jószívű Kőszív király királysága. Nevével ellentétben nem volt kőszívű, nem sanyargatta alattvalóit. Királyságban zöldelltek az erdők, a gabona sárgállott az aratásra. A juhok vastag gyapjút növesztettek, a tehenek jól tejeltek. Vidám volt az élet. Az emberek szántottak, vetettek, kereskedtek, házasodtak, élték a maguk életét. A fiatal Kőszív király a várában élt egymaga, nem volt családja. Szolgák hada leste minden kívánságát, csak neki daloltak az énekesek, neki bolondozott az udvari bolond, minden érte volt. Mindenki szerette Kőszív királyt, de ő mégis boldogtalan volt. Szíve valami megfoghatatlan boldogságra vágyott. Magányos volt, de népe erről mit sem tudott. Egy király nem mutathatta ki a gyengeségét alattvalói előtt. Így szíve vágya titok maradt.

 

Egy esős nyári nap libapásztorlány kért bebocsátást a várba. A felhőszakadásban bőrig ázott, hosszú, barna haja csapzottan terült szét a hátán, ruhájából patakokban ömlött a víz. Kőszív király az ablakból nézte a jövevényt, lágy, nőies alakja magával ragadta képzeletét. Gyorsan hívatta bizalmas udvari komornyikját, és megkérte, hogy rakasson nagy tüzet a kandallójában, intézkedjen, hogy száraz ruhát kapjon a lány, majd magához hívatta őt. A libapásztorlány félénken nézett királya szemébe, még sosem látta közelről; ilyen emberinek. Kőszív egy széket húzott a tűz mellé, hogy a lány odaüljön és megmelegedjen. Ártatlan, tiszta tekintetű, gesztenyeszín szemei megbabonázták, szív alakú arca, pisze orra szívét megdobogtatta. A lány lassan száradó hajtincsein táncot járt a tűz fénye és arannyal borította be légies alakját. Megbabonázott Kőszív király forró teát rendelt kettőjüknek, a csésze melege átjárta fagyos ujjait, és mintha a szívét is melengette volna. Mindent apróra kikérdezett a lánytól, ő pedig szívesen mesélt királyának. Mire a kandallóban elhamvadt a tűz, már mindent tudtak egymásról; szívük minden titkát. Kőszív érezte, hogy többé már nem lesz magányos, és hogy az élet még számára is tartogat jó dolgokat. A remény átjárta szívét.

Reggel Liliána, a libapásztorlány arra ébredt, hogy az eső kopácsol az ablakon, a szél zörgeti a zsalugátert és csak fúj, süvít eszeveszettül.

-Megint rossz az idő -gondolta magában, és nem akarózott kikelni a puha meleg ágyból.

A rózsaszín vendégszobát kapta Kőszív király utasítására, és egyenesen hercegnőnek érezte magát benne, holott sosem hordta magasan az orrát, bár néha olybá tűnt az embereknek. Ahogy a nap halvány korongja felkelt a szürke esőfelhők mögül, Liliána kiugrott az ágyból, meztelen talpa a hideg padlón fürgén járt. Megkapaszkodott az ablakpárkányban és kitekintett a vártorony szédítő magasságából.

Kőszív király már kora hajnal óta járt-kelt a szobájában, az izgalomtól nem tudott tovább aludni. Puha papucsában rótta a véget nem érő köröket.

-Liliána, Lili, Lilike, Lilikém... -ízlelgette ajkán a lány nevét, hogy hogyan is szólítsa. Nagyon szeretett volna kedvező benyomást nyújtani, épp ezért nagyon izgult is, hogy vajon mit gondolhat róla a lány. Mindenképpen szerette volna elnyerni a szívét ennek a kis libapásztorlánynak, aki a természet lánya volt, olyan természetes, tiszta és egyszerű, mint még soha senki, akit eddig ismert... Az eső lassan elállt, Liliána kiosont a szobájából, mezítláb eredt neki a lépcsőnek. Fürgén szaladt lefelé a zöld bársonyszőnyegen. Az ajtóból még visszafordult, hogy látta-e valaki, de senkit sem látott. Kint az utolsó cseppek hullottak az elszálló, szürke gomolyfelhőkből, és a nap fényesen ragyogva tört elő. Liliána libáit hívta a várkertből, de azok se nem láttak, se nem hallottak, vidáman lubickoltak a vár körüli megduzzadt patakban. A libapásztorlány mosolyogva futott feléjük, eltelt boldogsággal, hogy ragyog a nap, a várban aludhatott, megismerte a királyt, és minden olyan szépnek látszott. Kis szíve túlcsordult az örömtől.

Kőszív király az ablakból figyelte Liliánát. Gyönyörködött a lány vidám kacagásában, könnyű mezítlábas lépteiben az eső áztatta földön, és abban, hogy olyan boldognak látszott. Érezte, hogy szüksége van erre a csodás teremtésre. A lányból fakadó tiszta életöröm beragyogta az egész környezetét. A király a következő pillanatban maga is kibújt a papucsából, mezítlábasan végigszaladt a lépcsőkön, és csatlakozott Liliánához. Önfeledt örömmel nevetett, amint odaért a lányhoz. Liliána pedig nézte őt elkerekedett szemekkel, majd kezét nyújtotta királyának. Kőszív király elfogadta Liliána kis kezét, ujjaik összefonódtak, szorosan, akárcsak a lány hajfonata. Közelebb húzta magához, és ezt kérdezte:

-Liliána kedves, sétálnál velem a vár körül? Kőszív lenézett a lány szemébe, melyben apró szikrákat vetett az öröm, és szívét boldogság kezdte betölteni.

-Szívesen Kőszív király! -mondta készségesen Liliána. -Mutasd meg kérlek a váradat! Kőszív pedig karjába fonta a kis libapásztorlány kezét, így indultak megnézni a várkertet és mindent, ami a környéken volt. Az istállóknál megálltak, és Kőszív beinvitálta Liliánát, hogy megmutassa neki a lovait, amikre oly büszke volt, hiszen a legpompásabb állatok az egész földön. -Nézd Liliána, ő itt Üstökös, a leggyorsabb csődör, és egyben az egyik legkedvesebb is -lelkendezett Kőszív. -Én magam szelídítettem, ostort és korbácsot soha nem látott.

-Mi is tartottunk otthon egy lovat, -szomorodott el kicsit a lány, -de meghalt, nagyon idős korában, születésemkor is már a miénk volt, szinte a hátán nőttem fel. Apám mindig magával vitt lovagolni, egészen kiskoromtól kezdve -mesélte.

Kőszív közben egy fehér kancához vezette Liliánát, majd kérdőn nézett rá:

-Lovagolunk? -kérdezte. A lány felnézett a szép lóra, meglepetésében csak némán bólintani tudott.

-Csillám, így hívják a kancádat -mondta Kőszív, miközben kivezette a lovakat -nyerget most nem használunk, ha nem bánod, így jobban lehet érezni a ló minden rezdülését.

Kint felsegítette Liliánát Csillámra, majd ő a hollófekete Üstökös hátára pattant.

-Minden rendben? -érdeklődött aggódva, de aztán látta máris, hogy aggodalomra semmi ok. Liliána Csillám hátán mintha újjászületett volna. Mezítlábas sarkait a ló oldalába nyomta, hogy indulásra ösztökélje, majd lassan elindult Kőszív mellett. Liliána érezte, hogy Csillám hátán megfeszülnek az izmok, ahogy szőrén ülte meg a lovat, mintha vad vágtára vágyott volna. A ló heves vágya a szabadságra a lányra is átragadt, egyé vált ló és lovasa. Hirtelen ránézett Kőszívre és pajkosan mosolyogva ezt mondta:

-Versenyezzünk!

A következő pillanatban pedig a ló nyakára hajlott és vad vágtára ösztökélte Csillámot. Kőszív elképedve nézett Liliána után, de azután szája mosolyra fakadt, Üstökös oldalába nyomta a lábait, majd vad sebességgel utánuk nyargalt. Csillám hihetetlenül gyors ló volt, kecses teste szinte úszott a levegőben, lábai könnyedén falták a távolságot, könnyű lovasával. Üstökös viszont nem hiába volt a király lova, könnyűszerrel beérte, és meg is előzte volna Csillám hátán lovagló Liliánát, de Kőszív visszatartotta, hogy gyönyörködhessen a lányban. Liliána bódult volt a lovaglás vad örömétől, szeme csak úgy izzott a vad szenvedélytől, magába akarta fogadni ezt az érzést, amit már oly régen nélkülözött. Kőszív szíve halálos szerelembe esett ebben a pillanatban, ahogy így látta a lányt. Még soha életében nem látott senki hozzá foghatót...

 

Pár héttel ezt megelőzően Kőszív király íjászversenyt hirdetett meg a nép között. Most messzi tartományokból sereglettek az emberek, akiket nem csak a díj, hanem a dicsőség is vonzott, hiszen a verseny győztese lovagi rangot kaphatott, és egy kisebb birtokot is, az ország egy gazdag területén. Jött tehát boldog-boldogtalan, szegény és gazdag egyaránt, elszegényedett nemes, és szép reményű ifjak mind-mind jöttek az ország egész területéről. Az íjászverseny hírére megérkeztek az árusok is a lovasszekereikkel, sátraikkal, családostul. Felállították a standjaikat és várták a vásárlókat, igyekeztek nagy hangon túlkiabálni egymást, hogy az ő portékájukat vásárolják meg először. Mézeskalácstól kezdve a fekete kerámiákig minden volt ott. Az emberek pedig megnyitották az erszényeiket, hogy vásárfiát vigyenek majd otthon maradt szeretteiknek. Csak úgy csillogtak az ezüstök és aranyak a napfényben, miközben gazdát cseréltek. Mindenki elégedett volt. Kőszív király lovagjai körében járta végig az árusokat, a nép pedig hódolatát fejezte ki neki. Ő fejbiccentéssel jelezte elégedettségét, miként elvárták tőle a hagyományok.

-Milyen jó, hogy szeret a népem, -gondolta magában -nem úgy, mint apámat, a hírhedt Nagy Kőszív királyt, ki a vérengzései által volt ismert. Tőle rettegtek az emberek, de rettegésben nem él boldogan a nép. Ha pedig nem boldogok, akkor az ország sem virágzik. Kőszív elégedetten nyugtázta magában, hogy jobb sorsa van az ő uralkodása alatt a népének, mint apja rettegésben tartó uralma alatt. Ez pedig így is volt. Ifjabb Kőszívtől csak a gonoszoknak volt félnivalójuk, akik ártani és pusztítani akartak. Nem is volt az országban se lázadás, se elégedetlenkedés, béke volt jellemző ezekre az évekre.

Kőszív már a lovaglás óta nem látta Liliánát és aggódott, hogy mi lehet a vele. Hiányzott neki. De uralkodói teendői nem adtak lehetőséget arra, hogy találkozzanak, remélte, hogy még nem felejtette el a lány. Ahogy a sátrak közt járt Kőszív, egyszer csak megakadt a szeme egy mézeskalács szíven, amit meg is vásárolt neki. Az árus nagyon örült, hogy ilyen kiváltságban lehet része, pénzt se akart elfogadni uralkodójától, de Kőszív ebben a dologban nem tűrt ellenvetést. Csengő arannyal fizetett az árusnak, és boldogan tette el az ajándékot.

-Ami jár, az jár, még akkor is, ha én a király vagyok -gondolta, és elégedetten mosolygott a bajsza alatt.

Kőszív, ahogy az íjászok gyakorlatozását figyelte, észrevette, hogy egy lenszőke kisfiú szalad egyenesen a nyílvesszők irányába. Az íjászok útjukra bocsátották megfeszített húrjaikról a nyilakat...

-Állj! Álljatok meg! Neee! -ordította torkaszakadtából Kőszív, és eszeveszett iramban kezdett futni a kisgyerek felé.

Rettenetes zaj támadt körülötte, valami elsüvített a füle mellett, de ő csak futott a gyerek felé, hogy tulajdon testével védelmezze. Amikor odaért, ráborult a kisfiúra, ő pedig úgy megszeppent, hogy moccanni sem mert. Tőle fél méterre nyílvessző fúródott a puha földbe. Az emberek elaléltak a félelemtől. Amikor minden zaj elült, Kőszív felemelte a fejét, és dobogó szívvel nézett körül. Majd feltérdelt, kitárta a karját, és a kisfiú engedelmesen belesétált. Kőszív vigyázott, hogy ne szorongassa meg nagyon, a nagy ijedtség után, de egy rövid ölelést nem tudott megtagadni tőle. Majd felemelte, és az anyjához vitte. A kisfiú édesanyja térdre borult Kőszív előtt, nem tudta szavakba önteni háláját. Könnyes szemmel mondott köszönetet. Kőszív lehajolt az asszonyhoz, és felhúzta a földről.

-Nincs már semmi baj! -próbálta nyugtatni az asszonyt.

Mindeközben Liliána egy sátor mögül figyelte az eseményeket, kis szíve dermedten dobogott, mikor látta Kőszív körül záporozni a nyílvesszőket. Összeszorult a torka és kiszáradt a szája. Rettenetesen megijedt, hogy meghalhat Kőszív, pusztán a véletlenen múlt, hogy ép bőrrel megúszta. Kezét a szívére szorította, hogy elmúljon ez a heves szívdobogás, és közben rájött, hogy mennyire megszerette Kőszív királyt. A múltkori lovaglás óta, amióta hagyta őt győzni a versenyben, -mert a lány tisztában volt vele, hogy direkt hagyta nyerni a király- már nem királyként gondolt rá, hanem férfiként. Ahogy együtt mentek vissza az istállóhoz, és utána közösen reggeliztek, már felébredt a szerelem Liliána szívében.

-Nem tudhatja meg! -mondta elhaló hangon a felismeréstől, hogy mit érez. -Soha nem tudhatja meg, ő a király, hercegnő való neki, nem egy egyszerű libapásztorlány, mint én -gondolta magában elkeseredetten.

Meg is fordult, hogy elmeneküljön hirtelen rátörő érzései elől. Kőszív viszont észrevette Liliánát, és boldog mosollyal az arcán indult meg felé. A lány menekülni akart, de Kőszív elkapta a szoknyája szegélyét.

-Miért menekülsz előlem?

-Én nem menekülök -felelte dacosan a lány.

-Azt látom -válaszolta Kőszív összeszorult szívvel.

-Félreérted, én nem menekülök, csak...

-Csak mi? -kérdezte felvont szemöldökkel Kőszív.

-Hát én...szóval...én nem...én...

-Igen? -biztatta válaszadásra türelmesen.

-Te ezt nem értheted! -fakadt ki Liliána, majd kitépte Kőszív kezéből a szoknyáját, és remegő térdekkel elszaladt.

Kőszív egy pillanatig tátott szájjal bámult utána, egyszerűen nem érette a dolgot, majd maradék méltóságát sutba vágva a lány után futott. Nem tartott sokáig, hogy utolérje. Liliána a vár falához lapult, Kőszív pedig két karját a lány két válla mellett a falhoz támasztotta, így csapdába zárva őt. Liliána a meglepetéstől mozdulni se mert, Kőszív lenézett törékeny alakjára, és látta, hogy kecses nyakán lüktet egy ér, ahogy a szíve riadtan vert. Nem volt büszke magára, hogy ezt teszi szerelmével, de végre tudnia kellet az igazat.

-Miért menekülsz előlem? -kérdezte újra.

Liliána megszólalni sem mert, szíve összeszorult, nem vallhatta be az érzéseit. De Kőszívet nem volt könnyű átejteni, hiszen a lány pillantása mindent elárult. Ahogy Liliána haja fölé hajolt, magába szippantotta mandulaillatú hajának, és a testének rozmaringos illatát. Kőszív a lány álla alá nyúlt, és ujjaival felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Látta Liliána párás szemét, és ahogy zavarában a nyelve hegyével megnedvesíti kiszáradt ajkát. Kitágult pupillákkal, ijedten várta, hogy szája lecsapjon rá, de a következő pillanatban a király mérgesen elfordult.

-Bocsáss meg nekem Liliána! -kérte Kőszív -Nem szabadott volna ilyen erőszakosnak lennem, de egyszerűen nem értem, hogy mi van veled. Múltkor azt gondoltam, hogy jól érzed magad velem, most pedig már napok óta kerülsz engem. Mi változott meg? Mi a baj?

Liliána nem merte szavakba ölteni az érzéseit, szívét vasmarokkal szorította össze a fájdalom, hogy le kell mondjon Kőszívről.

-Mondd, hogy szeretsz! -követelte Kőszív.

-Miből gondolod? -kérdezte megrettenve a lány, szemeiben leleplezés tükröződött, ami mindent elárult Kőszívnek, aki reménykedni kezdett.

-Mondd, hogy szeretsz! -kérte újra Kőszív, ezúttal gyengéden.

Két kezébe fogta a lány arcát. Kőszív fekete szeme csillogott a reménytől.

-Nem mondhatom -felelte alig hallhatóan Liliána.

A király felsóhajtott, és lehullt a keze a lány arcáról.

-Csak ne lenne ennyire makacs -gondolta Kőszív fejcsóválva.

Ellépett a lánytól, hogy szabadon elmehessen, ha akar. Kőszív látta, hogy Liliána önmagával harcol, de nem tudott neki segíteni. Csak azt tudta, hogy amióta közelebb kerültek egymáshoz, valami megváltozott. Nem értette a lányt. Liliána reszketett rátörő érzéseitől. A király kinyújtotta a karját, hogy átölelje és megvigasztalja, Liliána lehunyta a szemét és engedte, hogy Kőszív magához szorítsa.

-Semmi esélyed -jelentette ki nyugodtan a férfi. -Tudom, amit tudnom kell.

Belemosolygott Liliána gesztenyeszín hajába, és a lány fejét a mellkasára vonta.

-Szeretlek, de sosem lehetek a tiéd -válaszolta beletörődve Liliána. -A törvények nem engedélyezik, hogy rangon alul házasodj Kőszív, én pedig sosem leszek a szeretőd.

-Szeretőm? -kiáltott felbőszülten Kőszív. -Hát mégis minek nézel engem?

-Nem akartalak megbántani.

-Ez a szerencséd -mosolyodott el a király -Még nem ismersz engem. De szeretném, ha megismernél. Te nem akarod?

-De igen -rebegte Liliána alig hallhatóan, és öröm járta át szívét.

-Bízz bennem, -kérte Kőszív -mindenre van megoldás...

 

Másnap elkezdődött az íjászverseny. Messzi földről érkeztek nemesek és szerencsét próbáló nincstelen ifjak. A lovagok díszfelvonulással tisztelegtek a király előtt. Lovaik harcedzett mének voltak, feldíszítve, kinek-kinek a címere szerint. Pompás lovakon, erős férfiak, az ország büszkeségei. A lovak türelmetlenül topogtak a porban, szokatlan volt nekik a nyüzsgés, ami körülvette őket. Lassan eljött az íjászverseny ideje. A versenyzők között volt egy fiatal fiú, csak 12 éves. Eltörpült a felnőtt férfiak között. Mindenki mosolyogva nézte, hogy ő is nevezett a versenyre. -Vajon mit tudhat ez a kölyök? -gondolták a tagbaszakadt felnőttek.

A verseny elkezdődött. A nevezők a vonalhoz léptek, megfeszítették íjaikat és sivítva szálltak a nyílvesszők. A nézők még a lélegzetüket is visszatartották egy pillanatig, amíg a nyilak bele nem fúródtak a céltáblákba. A táblák száz méterre voltak tőlük az erdő szélén. A fiú fehér ruhája feltűnő volt a férfiak barna ünneplője között. A versenyből sorra hullottak ki az életerős nemesek, nyilaik jócskán mellétaláltak. Utánuk a lovagok estek ki. Legvégül nem maradt más bent, csak a fiatal fiú. Íját megfeszítve, egész testével a célra összpontosítva kilőtte az utolsó nyilát. A nyílvessző átszelte a levegőt, végül pontosan beletalált a célba. A nép üdvrivalgásban tört ki. Odaszaladtak a fiúhoz, felemelték a levegőbe, hogy mindenki jól lássa, és körbehordozták a téren. Végül letették Kőszív király elé.

-Gratulálok a győzelemhez! -mondta Kőszív.

A fiú bátran a király szemébe nézett, arcán nyoma sem volt félelemnek, bár mélyen a szívében meg volt alaposan illetődve. Kőszívnek olyan érzése volt, mintha már látta volna a fiút valahol, pedig biztos volt benne, hogy nem. De a szemei olyan ismerősek voltak, mintha már látta volna valahol.

-Kinek a fia vagy? -kérdezte.

-A falusi kovácsé -válaszolta Andris

Mindeközben Liliána egy fa mellől figyelte az eseményeket, s mikor meglátta a fiút Kőszívvel beszélni, megakadt benne a lélegzet és a szíve is megállt egy pillanatra.

-Hiszen ő az öcsém! -kiáltott fel magában. -Igaz, hogy már két éve nem láttam, amióta elszegődtem libapásztorlánynak, de minden kétséget kizáróan ő az!

Nesztelen léptekkel közelebb lopakodott, hogy észrevétlenül belenézhessen öccse szemébe, ami az övének szinte tökéletes mása volt. Szívét büszkeség töltötte el, hogy ilyen szép szál legényke lett belőle.

-Mivel ilyen fiatal vagy Andris, -hallotta Kőszív hangját Liliána -nemcsak téged, de édesapádat is lovaggá ütöm a mai napon. Hiszen, aki ilyen fiút nevel, az megérdemli a tiszteletet. -Köszönöm Kőszív király! A családom boldog lesz a megtiszteltetéstől.

-Tehetek érted még valamit?

-Ha lehetséges, igen királyom. A nővéremet keresem, Liliánát. Már két éve nem láttuk, amióta elszegődött egy földesúrhoz.

-Csak egyetlen Liliánát ismerek, -válaszolta elgondolkodva Kőszív -de ha ő a nővéred... akkor annak nagyon örülök! Ha ez így van, akkor pedig minden akadály elhárult a szerelmünk elől! -ujjongott magában a király.

Liliána lelkét ennek hallatán mélységes öröm járta át. Feltörő érzéseit nem tudta már eltitkolni, kilépett a rejtekhelyéről, és Andris elé állt.

-Itt vagyok Andrisom, kistestvérem! -mondta széles mosollyal az arcán, szemeiben ragyogott a boldogság.

-Liliána! -kiáltott fel Andris -Hogy mennyire hiányoztál nekem!

A testvérek egymáshoz léptek, nem tudtak betelni egymás látványával, hiszen már nagyon régen nem találkoztak.

Késő délután borongós felhők gyülekeztek a vár felett. Liliána még kiszaladt a patakhoz, hogy gyönyörködhessen az első esőcseppek vízbe csobbanásában. Nagyon szerette nézni, ahogy az eső egyé válik a patakkal. A lány nevetett, felszabadult örömében, az egész világot befogadta volna a szívébe. Kőszív látta, hogy szerelme a patakhoz siet, és gyorsan utána osont.

-Liliána! -szólította meg messzebbről, hogy ne ijedjen meg kedvese.

A lány a hang felé fordult, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle. Kőszív hozzálépett, megfogta Liliána állát, és maga felé fordította az arcát a csepegő esőben. Hirtelen megcsókolta, majd átölelte és magához szorította. Hosszú idő telt el így, ahogy ölelte, Kőszív karja megfeszült rajta, és a lány érezte, hogy pezsdítő energia kezd száguldozni az ereiben. A következő pillanatban azonban egy hatalmas mennydörgéssel az egek csatornái megnyíltak, és szakadni kezdett az eső. A király kézen fogta Liliánát és szaladni kezdtek a várhoz.

-Menj a szobádba és öltözz át! -mondta Kőszív, ahogy elnézte a lányt bőrig ázottan.

-Veled akarok maradni -zakatolt Liliána szíve.

De néma maradt, szemét lesütötte, hogy elrejtse szenvedélyét. Kőszív felemelte az állát, Liliána megpróbálta elfordítani a fejét, de a férfi ujjai szorosan fogták. Az arcuk szinte összeért.

-Siess! -küldte a király -Még megfázol nekem.

Látta a lány szemében fellobbanó szenvedélyt, de nem akart visszaélni vele. Tudta, hogy Liliána túl tiszta ahhoz, hogy szeretőjévé tegye, az megölte volna a lelkét. Ártatlansága gyönyörűvé tette a szemében.

 

Kőszív király már türelmetlenül várta a lovaggá avatás ceremóniáját. Andrison gondolkodott:

-Lovag általában csak nemes ember lehetett, ezért nagy kiváltságban volt része Liliána családjának. Hiszen a lovagi nevelés kicsi korban kezdődik. A fiúk apródként megtanulják a lovagok szabályait és a fegyverforgatást. Ezekből Andris mind kimaradt, de még pótolhatja. Az apród Andrisból nemsokára fegyvernök lesz majd -elmélkedett tovább a király -Megtanulja a lóháton való harc fortélyait is. Azután fegyvernökből pár év elteltével válhat igazi lovaggá.

Kőszív örömmel gondolt rá, hogy milyen boldog lesz Andris, ha teljesülnek az álmai.

-Egyúttal az én álmaim is teljesülhetnek, hiszen most már feleségül kérhetem Liliánát, hiszen többé nem lesz rangon aluli a házasságunk számomra -szíve repesett az örömtől, hogy milyen jól alakul végül minden.

Késő délután a főtéren kezdődött a ceremónia. Andris és édesapja, lehajtott fejjel, lélegzetvisszafojtva térdeltek az Uralkodó, Kőszív előtt. A királynak szeme se rebbent, csak az élénk szikrák a tekintetében jelezték, hogy mennyire boldog. A lovaggá avatás igencsak nagy megtiszteltetésnek számított. Első lépés volt a kard átadása. Ezután következett a páncél és a sarkantyúk felcsatolása, majd a váll – és nyakérintés. Liliána a tömegből nézte, ahogy öccsét és édesapját lovaggá avatják. Szemében örömkönnyek csillogtak. Kőszív ezután királyi pompájában, így szólt:

-Ezután lovagjaim, egész életetekben be kellett tartanotok a lovagi kódex szabályait: Védelmezni a nőket. Védelmezni az elesetteket. Szolgálni a királyt.

A nép üdvrivalgásban tört ki, fejfedőiket a magasba dobták, úgy ünnepelték a két új lovagot. Kőszív elégedetten szemlélte az eseményeket, de az esze már máshol járt.

 

Este a szolgák hada kíváncsian hallgatózott Liliána apjának szobája előtt, hiszen maga a király volt nála látogatóban. Sokáig beszélgetett vele, majd az egyik pillanatban az ajtó kinyílt, és ő gyorsan távozott, az arcáról semmit nem tudtak kivenni. Kőszív az udvaron találta meg szerelmét. -Liliána... -kezdte bátran Kőszív -édesapád áldását adta ránk.

A lány érezte, hogy elpirul, majd mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik, Kőszív egyik karjával átölelte a derekát, és szenvedélyesen közelebb húzta magához. Másik keze Liliána kecses nyakát fogta át, hogy ne tiltakozhasson, miközben száját a lány szájára tapasztotta. Szerelme kapkodta a levegőt meglepetésében, majd átadta magát a csók érzéki izgalmának.

-Mondd, hogy a feleségem akarsz lenni! -kérte pár perc múlva, vágyakozva Kőszív. -Szeretsz vagy nem?

-Igen, szeretlek -vallotta be, most már boldogan Liliána -és a feleséged akarok lenni.

 

 

-vége-