Modern kori történet valós elemekkel. A szereplők kitalált személyek, minden hasonlóság a véletlen műve. De akár, meg is történhetett volna...

Izabella kiegyenesítette sajgó derekát, amikor kiért a kukoricasor végére. A sárguló levelek éles széle megvágta fedetlenül hagyott karjait, de ő nem törődött vele. Megszokta a nehéz fizikai munkát. Már gyerekkorában is kint dolgozott a földeken a szüleivel. A tanya volt a mindenük, és ők, a lányaik, Izabella és Apollónia. Ő még csak tizennyolc éves volt, amikor szüleiket elvesztették egy tragikus balesetben. Rá hárult minden, az akkor még csak 10 éves húga felnevelése, a tanya gondjai, a saját élete. Nem volt könnyű, de sosem adta fel. Iza volt kettőjük közül a harcosabb egyéniség, már korán megtanulta, hogy keményen kell küzdeni azért, ha boldogulni akar az életben. A tanya pedig bőven adott feladatot. Tavasszal el kell vetni a magokat, azután gondozni egész nyáron át, majd a betakarítási munkák. Szerette a földet. Élvezte, amikor tavasszal meztelen talppal vetett a porhanyós, melegedő talajba, amikor látta kikelni a kis csíranövényeket, majd megerősödi és termőre fordulni. Két lábbal állt a földön, a szó minden értelmében. Az eltelt hat évben pedig szüksége is volt erre.
Apollónia pontosan az ellentéte volt. A szüleik halála óta egy álomvilágban élt, ahonnan Iza sajnálta kirángatni. Húga szerette az erdő virágait, a fák madarait, és a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Nővére kicsit irigyelte is ezért, és a széltől is óvta őt. Apollónia lenszőke hajával és ártatlan ibolyakék szemével teljesen különbözött testvérétől, aki vörösesbarna hajú, és gesztenyebarna szemű volt. Ám minden különbözőségük ellenére nagyon szerették egymást.
Izabella kihúzta a kukoricásból a sárga csövekkel telerakott zsákot, és nehézkesen feltette a szamaras kordéra a többi közé.
-Mára elég lesz ennyi, Virgonc, megyünk haza. Talán Apollónia nem rontotta el az ebédet -reménykedett, és felült a kordéra.
A földes út porzott a szárazságtól, ahogy a kordé kerekei lustán haladtak rajta. Virgonc nem sietett hazafelé, de Iza már tudta, hogy felesleges hajszolnia a csökönyös jószágot, így nem is próbálta gyorsabb haladásra ösztökélni. Amikor kiértek a forgalmasabb útszakaszra a lány észrevett egy lassan poroszkáló alakot az út szélén. Lelassított mellette, mert nem volt ismerős az arca. Jól megnézte magának a fiatal, borotválatlan arcú, kócos, szénfekete hajú idegent.
-Szép napot! -köszönt a férfi.
-Neked is!
-Munkát keresek, nem tudsz egy jó helyet?
-Munkánk az éppen van, de csak szállást és ételt tudok biztosítani egyelőre.
-Az nekem megfelelne, már nagyon messziről jövök, de eddig mindenhol elutasítottak.
-Azt nem csodálom, borzalmasan nézel ki -mondta mosolyogva a lány. -Izabella vagyok -nyújtott kezet a férfinak.
-Áron -fogta meg Iza erős kezét a férfi.
-Gyere, kapaszkodj fel a kordé hátuljára.
Áron feldobta a batyuját, utána maga is felugrott a kukoricás zsákok tetejére. Lassan haladtak tovább.
-Nagyon bátor vagy, hogy felfogadtál, -kezdte a férfi -de el kell mondanom, mert így tisztességes, hogy börtönben voltam.
Izabella ijedten nézett rá:
-Miért?
-Katonai szolgálat megtagadásáért -mondta Áron, miközben megvonta a vállát -ha akarsz még elküldhetsz.
-Nem, -mondta elgondolkodva Izabella -mindenkinek jár még egy esély. Ha pedig megbántad és megbűnhődtél érte, én miért ítélnélek el?
-Semmit sem bántam meg, de nem kell félned tőlem.
-Most aztán megnyugtattál -jegyezte meg ironikusan a lány. -Na mindegy, bebizonyíthatod, hogy jól döntöttem, amikor felvettelek. De mégis, miért nem nem vállaltad a katonaságot?
-Vallási okok miatt.
-De ugye nem valami öngyilkos szektába jársz? -kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem, dehogy! De a Biblia azt tanítja, hogy ne öljünk.
-Az már igaz. Most már értelek.

A kordé lassan befordult a tanya udvarára. Apollónia kitekintett a konyhaablakból, és látta, hogy egy magas, sovány férfi ugrik le a zsákok tetejéről. A férfi a vállára kapott egy zsákot,, a nővére pedig megmutatta neki, hogy merre van a góré. Miközben az idegen behordta és kiöntötte a sárgálló kukoricacsöveket a helyére, Izabella bejött a házba.
-Ki ez a férfi? -kérdezte izgatottan Apollónia.
-Az új munkásunk.
-De, a régi is elment, amikor nem tudtunk neki rendes fizetést adni.
-Ő nem kap pénzt, csak szállást és élelmet.
-Velünk fog lakni? -nézett elkerekedett szemekkel rá a húga.
-Nem, dehogy, a pajtában fog aludni, és ha meg tud itt maradni, akkor a kis házat helyre hozhatja magának. Jó lenne egy erős férfi a ház körül, még én sem bírok mindent egyedül. Amúgy mit főztél ma?
-Krumplipaprikást.
-Kolbásszal?
-Igen, még volt egy kis darab, de ez volt az utolsó. Sok minden más is kifogyott.
-Látom holnap be kell mennem a faluba -sóhajtott Izabella.
Közben a férfi végzett a munkával és bekopogott az ajtón.
-Gyere be Áron, ő a húgom, Apollónia. Ismerkedjetek meg!
-Hallom te vagy a szakácsok gyöngye -mondta tréfás hangon a férfi, miközben kezet nyújtott a fiatal lánynak.
-Hát ez erős túlzás -vallotta be az szégyenlősen -örülök, ha meg lehet enni a főztömet. Máris próbára teheted -mondta, és elkezdte megteríteni az asztalt.

Ebéd után Izabella megmutatta Áronnak, a kis zugot a pajtában, ahol apjuk is aludt régebben, amikor a tehenek ellését felügyelte.
-Egyelőre itt tudsz aludni, aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
-Nekem megfelel, az elmúlt hetekben sokkal rosszabb helyem is volt már.
-Nem tudok neked ígérni semmit -kezdte a lány -de ha összefogunk, akkor talán még fizetni is tudok majd egy idő után.
-Nekem most az is megnyugtató, hogy tető van a fejem felett és étel a gyomromban -mosolygott bátorítóan a férfi, és közben lopva szemügyre vette a lányt.
Izabella észrevette, hogy Áron kutató szemeivel végigmérte, de úgy gondolta, hogy jobb, ha figyelmen kívül hagyja. Nem szokott hozzá, hogy nőnek nézik. Lányos zavarában kisietett a pajtából.

Kora este Apollónia kisétált Áronhoz, hogy vacsorázni hívja. A kerítés mellett talált rá, ahogy az eleresztett rögzítéseket próbálta megszögelni.
-Sok javítani való van -kezdte a beszélgetést a lány -nem fogsz unatkozni.
-Nem is szeretek tétlenkedni.
-Iza, mondta, hogy hívjalak vacsorázni. Jól érzed itt magad?
-Igen, szép a tanyátok. Otthonos, mindig ilyenre vágytam én is. A nővérednek van udvarlója?
-Nincs, különösen ügyesen üldözi el magától a férfiakat -mosolyodott el Apollónia, és elgondolkodva csavarta meg egy szőke fürtjét az ujja körül. -Azt hiszem célul tűzte ki, hogy vénlány marad, hogy engem neveljen. Pedig jó lenne, ha volna egy erős férfi az oldalán.
-Hm...gyere menjünk, és közben mesélj még nekem a nővéredről.


Áron fejében kergetőztek a gondolatok, mikor harmadnap este felvágtatott egy csődör hátán a szőlőhegy tetejére. Nem tudta elfelejteni azt, amit Apollónia mondott a nővéréről, hogy törékenynek tűnő lány létére, milyen kitartó erőfeszítéssel próbálta fenntartani önmagukat már évek óta, annak ellenére, hogy nyomást gyakorolnak rá a rokonaik. Nagyon erős lány, mégis mennyire sebezhető, érezte a kettősséget benne. Áron fekete haja szabadon lobogott a szélben, csakúgy, mint a ló sörénye. A mén a csúcson felágaskodott, mellső két lábával a levegőben kapálva. Ló és lovasa csupán sziluettnek látszott a naplementétől vöröslő égbolton. A férfi körülnézett a ziháló lóról. A csődör türelmetlenül viháncolt, de ő visszafogta még egy pillanatra, és elnézte, ahogy a látóhatár felől vihar közeledik. A távolban látszottak az istállók, és a ház. Körülötte a végtelen erdő és a szántóföldek. A szőlősorok között lassan elindult visszafelé a pajtához. Izabellát ott találta a ház előtt, ahogy a mosott ruhákat szedte be a szárítókötélről. A lány szíve hevesen kalapált, miközben próbált nem tudomást venni a tűzről Áron tekintetében. Vágy csillogott benne, elemi, átható és veszélyes. A férfi magához ölelte volna ott akkor, de a szorongás a lány szemében meggátolta. Sokkal több rejlett benne, mint ami látszott, talán ezért is vonzódott hozzá az első perctől.

Viharfelhők gyülekeztek a völgy felett, lassan sötétségbe borítva a lenyugvó napot A távolban villámok cikáztak, melyeket dörgések követtek. Áron a pajta ajtajában állt. Izabella kisietett a férfihoz, hogy vigyen még egy pár plédet éjszakára, hiszen nagyon lehűlt az idő.
-Igazán kedves vagy! -mondta jóleső érzéssel a férfi.
-Áron, beszélnünk kell.
-Miről lenne szó?
-A tanyáról. Az anyai rokonaim el akarják venni.
-Elvenni? Ugyan miért?
-Szerintük alkalmatlanok vagyunk a vezetésére, de valójában lovaspanziót terveznek a helyére.
-Ezt nem mondod komolyan...
-De. Bár nem tudom bizonyítani.
-Hogyan akarják ezt elérni?
-Még nem tudom, de biztosan azt gondolják, hogy nem nehéz elbánni két védtelen nővel. Minden hájjal megkent gazfickók! -kiáltott fel a lány, keze ökölbe szorult az oldala mellett.
A következő pillanatban egy hangos dörgés kíséretében megeredt a zápor. Iza fázósan dörzsölte meg a karjait.
-Most itt ragadtál.
-Nem baj, Apollónia már úgyis lefeküdt, én meg nem tudok aludni.
A férfi kisimított egy rakoncátlan hajfürtöt a lány arcából, mire az hátrált egy lépést.
-Nincs mitől félned.
-Tudom, különben nem lennél itt. Megérzem az emberekben lakozó jót és a rosszat egyaránt. Te jó vagy, az első perctől tudtam, ahogy a szemedbe néztem.
-Hát akkor mi a baj?
-Nem a te hibád. Én... mindig vonzottam a férfiakat... már kislány koromban is -suttogta Izabella és szorosan összefonta magán a karjait.
Nagyon törékenynek és sérülékenynek látszott így. Áron legszívesebben szorosan átölelte volna, de nem tudta, hogy mit tegyen ebben a helyzetben. Szerette volna megvigasztalni, de nem jöttek szavak az ajkára. Zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, majd összeszedte a bátorságát, a lány mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
-Nem a te hibád!
-Tudom, de mégis okolom magam.
-Még gyerek voltál, nem tehetsz semmiről.
-Az eszemmel tudom, de mégis nehéz.
-A szüleid tudták?
-Sosem mondtam el, annyira szégyelltem magam. Most meg már késő.
-Senki sem állt melletted?
-Senki -mondta Iza beletörődve a megváltoztathatatlanba.
-De most már itt vagyok.
-Te csak egy munkásunk vagy, nem családtag.
-De szeretnék több lenni, csak engedd meg -kérte a férfi, és átölelte szorosan a lányt. -Nem fogok neked fájdalmat okozni.
-Tudom, eszement dolog, de tudom. Jók a megérzéseim. Nálam ez élet-halál kérdése, tökélyre fejlesztettem az elmúlt években. Bízom benned.
-Örülök, hogy ezt érzed! -villant fel Áron fekete szeme. -De most inkább menj, mert én is férfi vagyok.
-Megyek, majd reggel találkozunk -bújt ki az ölelésből Iza, és sietősen megindult a házhoz. Sejtette, hogy változás indult meg az életében. Jóleső borzongás futott végig a gerincén, amikor érzékelte, hogy a férfi figyeli a pajta ajtajából, amint végigszalad az esőben az udvaron.

A völgy még sötétségbe borult, mikor másnap hajnalban Áron bejáratta a régi terepjáró motorját. Izabella álmos szemekkel, elégedetten nyugtázta, hogy a motor egyenletesen jár.
-Menjek veled? -kérdezte a férfi.
-Nem, nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy nem marad a húgom egyedül.
-Rendben, de vigyázz magadra!
-Nem kell aggódnod, eddig is megoldottam mindent egyedül. De azért köszönöm, hogy felajánlottad! -mondta Iza, majd beült a kocsiba, köszönt és elhajtott. Áron még sokáig nézte, ahogy az egyre távolodó kocsi reflektora megvilágítja a hegyre vezető utat. Különös érzés kerítette hatalmába. A lány nem azt a megszokott vágyat szította fel benne, amit általában más nők keltettek életre. Hanem olyasmit, ami a lelke mélyén szunnyadt, és csak arra várt, hogy egy bizonyos nő felébressze.

Izabella szeretett vezetni. Élvezte, ahogy a terepjáró falja az utat, ahogy a földes úton is biztonsággal vette a kanyart. Egyszerűen rajongott a sebességért, akár kocsival száguldozott, akár lóval vágtázott. Ilyenkor mindig szabadnak érezte magát. Komoly, kötelességtudó életében szüksége volt ezekre a szabad órákra, amikor csak maga lehet, és nem kell semmivel törődnie. A világ megszűnt létezni körülötte, de sajnos ez nem tartott örökké. Fél óra múlva megérkezett. Himesháza volt a központi falu, három másik is tartozott hozzá, Szűr, Székelyszabar és Erdősmárok. Himesháza szintén egy völgyben terült el, amelyhez egy kanyargós út vezetett le a hegyről. Az út két oldalán akácerdő terpeszkedett, ami virágzás idején ontotta magából a fürtök bódító illatát. A központban, leállította a kocsit, kipattant belőle, és fürge léptekkel megindult a boltba, hogy feltöltse kimerült élelmiszerkészleteiket. Mindig egy hónapra előre meg szokta vásárolni az alapvető élelmiszereket, hogy ne kelljen sűrűn bejönni a faluba. A bevásárlókocsit megpakolta egy zsák liszttel, étolajjal, tésztával, cukorral, teával és sok minden mással, amikre a húga kezdő szakácsművészetének szüksége lehet. Amikor a fűszerekért indult polc túloldaláról bizalmas suttogás ütötte meg a fülét. Zavarban volt, mert nem szokott hallgatózni, de amikor meghallotta a nevét...

-Halottad, hogy az a bolond kis Izabella befogadott valami börtöntölteléket?
-Majd megöli őket álmukban -kontrázott rá a két öregasszony közül a magasabbik.
-Jobb lett volna, ha átadja a tanyát az unokabátyjának, úgysem tudják fenntartani.
-Inkább férjhez kéne menjen, még vénlány marad. Bezzeg az én időmben, az ilyen korú lányoknak már rég megvolt a harmadik gyerekük is -pletykált a vénasszony.
-Jó reggelt Balbina néni, hogy vannak az unokái? -Ijesztett rájuk Iza hirtelen, miközben leemelt egy pár fűszert a polcról.
-Jól kedveském, a nagyobbik osztályelső lett -dicsekedett, majd lehajtotta a fejét, hogy a lány ne lássa, ahogy elvörösödik szégyenében.
-Te lányom -szólalt meg az alacsonyabb asszony.
-Igen, Klári néni?
-Azt hallottuk, hogy befogadtál egy börtöntölteléket a tanyádra -mondta felháborodott hangon.
-Milyen jól informáltak tetszenek lenni -csipkelődött a lány.
-Ha szegény apád ezt tudná!
-De nem tudja -zárta rövidre a témát. -Ne haragudjanak, de sietnem kell.
-Ez a lány... -néztek utána fejcsóválva, miközben ő a pénztárhoz sietett a megpakolt kocsival.
-Bolond pletykafészkek -mérgelődött magában, még akkor is, amikor hazafelé tartott az úton.

A terepjáró hangos zökkenéssel állt meg a tanya udvarán. Apollónia kinézett a házból, majd kisietett a nővére elé, hogy segítsen bevinni a nehéz csomagokat.
-Hol van ilyenkor az egyetlen erős férfi a házból? -szuszogott a lány a költői kérdés felett, miközben megemelte a szatyrokat.
-Hagyd csak, majd Áron behozza a nehezebbeket.
-Nincs itt, kiment megnézni a földet, hogy lehet-e már aratni.
-Na mindegy. Történt valami, amíg elvoltam?
-Igen, Misi batya telefonált.
-Mit akart?
-Nem tudom, de gyanítom, hogy Áronnal van kapcsolatban.
-Erre már számítottam, a faluban is pletykának rólunk -mondta bosszúsan Iza.
-Azt mondta, hogy este kijönnek.
-Na, már csak ez hiányzott! -ráncolta össze a szemöldökét mérgesen Izabella.

Vacsora után Áron felajánlotta, hogy elmosogat. Éppen Izabella kezébe adta a nedves tányért, hogy eltörölje, mikor hangos dudálással megérkeztek a nagybátyáék.
Kivágódott a bejárati ajtó, és egy nagydarab kopaszodó férfi lépett be rajta, a nyomában két másikkal. Izabella megkeményítette magát.
-Jó estét unokahúgaim! Hát nem is örültök, hogy láttok? -kérdezte nagy hangon a nagybátyjuk, amikor meglátta a lányok zavart arcát.
-Dehogynem, Misi batya... -kezdte volna mondani Apollónia, de nővére közbevágott:
-Mi szél hozott erre ilyen későn?
-Na, hát de harapós kedvedben vagy! Már meg se látogathatlak titeket, ha erre visz az utam?
-Kétlem, hogy útba esne neked ez az eldugott völgy -vágott vissza csípősen Iza. -Mit akarsz?
-Jaj, de goromba vagy, te lány. Tiszta apád vagy!
-Térj a tárgyra, légy szíves! -mondta Izabella ellentmondást nem tűrő hangon.
A nagybátyjuk ekkor fürkészőn Áronra nézett, majd vissza a lányra.
-Azt mondják új munkásod van...
-És?
-És, hogy veszélyes ember.
-Azt majd én eldöntöm. Senkinek semmi köze hozzá, hogy kit veszek fel.
-Én csak jót akarok.
-Nincs szükségem a tanácsaidra. Most pedig, ha nem haragszotok, szeretnénk nyugovóra térni -nézett Iza mérgesen a férfiakra, akik lassan az ajtó felé somfordáltak.
Amint kiléptek az ajtón, a lány fáradtan rogyott le egy konyhaszékre.
-Hú, kemény voltál Izabella, nem szeretnék az ellenséged lenni -mosolygott rá Áron.
-Ha kedves lennék hozzá, már kint találnánk magunkat egy hajléktalanszállón, ő meg lovaspanzió néven kaszinót és bordélyházat csinálna az otthonunkból. Bár lehet, hogy nagylelkűen munkát is ajánlana benne. Semmi sem számít neki, csak minél több pénze legyen.
-Gazember! -mondta a férfi, elfojtva egy káromkodást.
-Mindegy, nem kaphat meg mindent, amit csak akar, még ha azt is hiszi.

Áron végignézett a lányon, ahogy a haragtól kipirult az arca. Így még szebb volt, mint máskor. Tekintetéből sütött a szenvedély. A férfi elnézte lágy, asszonyos formáját, amit hiába igyekezett elrejteni a ruhái alatt. Azonban a szemében korábban észrevett félelem miatt, ellen akart állni az érzéseinek. A szívét akarta elnyerni, az egyetlen dolgot, amire igazán vágyott. Izabella olyan kicsinek és törékenynek tűnt a széken, hogy majdnem megfeledkezett róla, valójában erős és szenvedélyes nő. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megóvja. A látványa gyengédséget ébresztett benne.
-Áron...
-Igen? -nézett rá a férfi, mit akit rajtakaptak valamin.
-Szeretném, ha mostantól a vendégszobában aludnál. Félek, hogy visszajönnek, és ártani akarnak. Nem akarom, hogy bajod essen.
-Biztos, hogy ezt akarod?
-Igen -jelentette ki határozottan a lány.
-Nem akarok kellemetlenséget okozni.
-Ugyan, nekünk jó, hogy itt vagy, tehát maradnod kell. Hacsak másként nem gondolod.
-Nem, jó lesz így. Szeretem a tanyátokat, maradni akarok. És megbánják, ha ártani akarnak nektek -mondta vészjósló hangon a férfi.

Áron még sokáig nem tudott elaludni aznap éjjel. Nem tudta elfelejteni a lányt, ahogy bátran szembeszállt a nagybátyjával, pedig hozzá képest kislánynak tűnt. Mennyi erő és bátorság lakik benne! Csak csodálni tudta, ahogy kiállt érte is, pedig alig ismerte még. Bizalmat szavazott neki az első perctől, ő pedig nem akart visszaélni vele. Szívében gyengéd érzelmek alakultak ki észrevétlenül a vágyai mellett. De mindig eszébe jutott a félelem a lány szemében. Azonban azt is tudta, hogy nem tőle fél, hanem önmagától, és azoktól a dolgoktól, amik örömet kellene, hogy okozzanak. Mielőtt elnyomta az álom, még megfogadta, hogy meggyógyítja a lány lelkét, és elűzi a rettegést a tekintetéből.
Másnap reggel Áron halk neszezésre ébredt a vendégszobában. Jó érzés volt hallani a folyosón elsuhanó léptek neszét. Lehunyt szemmel élvezte a ház otthonos hangjait. Olyan volt, mintha ő is oda tartozna. Pár perc múlva megérezte a sült szalonna illatát, amint a konyhából beszivárgott hozzá az illat. A gyomra élénken válaszolt a hatására egy hangos korgással. Nagyot nyújtózkodva kikecmergett a lustálkodásra csábító ágyból, felöltözött és kiindult a konyhába.
Izabella ott állt a tűzhely mellett, éppen egy villával fordította meg a sercegő szalonna szeleteket. Apollónia a konyhaasztalnál szeletelt almát, piros, húsos paprikát és lila hagymát.
-Mi lesz ebből? -kérdezte mosolyogva a férfi.
-Gazdag tükörtojás Izabella módra -felelte a lány, miközben kivette a szalonnát, és elosztotta három tányérra.
A kisült zsírra beletette a húga által felszeletelt alapanyagokat, és folyamatosan keverte. Áron megbűvölve nézte a serpenyőt, miközben puhára sült benne minden. A lány ekkor a tetejére ütötte a tojásokat, majd megsózta. Pár perc múlva egy széles lapáttal megfordította őket, és egy pillanat múlva vissza.
-Ezt meg miért csináltad? -kérdezte Áron.
-Hogy ne legyen nyálkás a teteje, de a sárgája folyós maradjon kicsit -válaszolt elbűvölő mosollyal a lány.
A férfi nagyot nyelt, és sóváran nézett a tányérokra, amikre Iza kimerte az adagokat.
-Ez felér egy bűnbeeséssel. Hozzám jössz feleségül?
-Hát persze! -nevetett fel a lány. -Most azonnal akarod?
-Jó lesz ebéd után is -kacsintott rá Áron. -Ha az ember tudja, hogyan étkezzen, hogyan értékeljen valamit, az jobb lehet a szeretkezésnél. Az illatok, az anyagok és az ízek harmonikus egészet alkotnak. Aki jól főz és süt, az létrehoz valamit. Méghozzá egy új élményt. A főzés varázslat és művészet is egyben, olyan mint a szerelem -mondta lenyűgözve.
Izabella elpirult zavarában. Apollónia közben mosolyogva nézte kettőjüket. Akkor érezte utoljára ilyen jól magát, amikor még éltek a szüleik. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy kettejük között lassan több lesz egyszerű munkakapcsolatnál. Tizenhat évével olvasni tudott az emberek szeméből. Látta, hogy a nővére már rég nem volt ilyen boldog, és elégedetten nyugtázta magában a történteket. Már csak arra volt kíváncsi, hogy ők ketten mikor veszik észre a változásokat.

A következő napok megfeszített munkával teltek. Letörték a kukoricát, learatták a gabonát, behordták a szalmabálákat a pajtába, hogy az állatoknak télire legyen elegendő alom és takarmány. A közös étkezéseken kívül nem nagyon volt idejük egymásra. Esténként mindannyian holtfáradtan zuhantak az ágyba.
-Holnap vasárnap, nem dolgozunk -jelentette ki szombat este Izabella.
-Hát mit csinálunk? -Kérdezte Áron.
-Délelőtt tisztességes emberhez méltóan elmegyünk a templomba, hogy alapot adjunk a szóbeszédre, és kielégítsük a pletykás vénasszonyok kíváncsiságát, azután mindenki azt tesz, amit akar.
Apollónia kuncogni kezdett és fürkészőn nézett a férfira.
-Na, akkor már el leszel könyvelve, hogy hozzánk tartozol.
-Nem baj, hadd irigykedjen csak minden vénasszony, hogy ilyen nyalka legény van a tulajdonotokban -nevetett rá Áron, majd Izabellára nézett, hogy felmérje a reakcióját.
A lányban felmerült, hogy mi lenne, ha valóban több lenne köztük, és zavarba jött. Mostanában a férfi nem próbált neki udvarolni olyan nyilvánvaló módon. Viszont sokszor rajtakapta, ahogy elgondolkodva néz rá. Általában nem szerette, ha az emberek megnézik, de ahogy ő vettette rá a szemeit, az sosem keltett benne rossz érzést. Amikor elpirult, érezte, hogy Áron szinte simogatja a tekintetével.

Himesházán a Szent István korabeli falu közepén, egy magaslaton volt a templom. Hosszú, szürke lépcsősorok vezettek fel a sárga épülethez, melyeket már évszázadok óta koptattak a hívők lábai. A belsejében két oszlopban voltak a padok, a hagyomány szerint a jobb oldali sorokban ültek a férfiak, a bal oldaliban pedig a nők. A kettő között volt felállítva a pap szószéke. Amikor Áron és a lányok beléptek a templom ajtaján, minden szem rájuk szegeződött.
-Megjött a fegyenc -súgtak össze az öregasszonyok.
-Hogy nem szégyenlik magukat a lányok, ide elhozni egy "ilyent"! -morgolódtak.
Áron érzékelte a helytelenítő tekinteteket. Legszívesebben kiment volna, de a lányok miatt kitartóan tűrte. Nem akarta, hogy miatta kiközösítsék őket. Bejött a pap és elkezdődött a mise.
A végén Áron kint várta a lányokat a bejáratnál. Tódult kifelé a nép. Hunyorogtak a félhomályos templom után a szikrázó napsütésben. Amikor meglátta őket, odament hozzájuk és ők belekaroltak, majd így indultak a kocsihoz.
-Szinte érzem a késszúrásszerű tekinteteket a hátamban -mondta kuncogva Izabella.
-Meglesz a következő három napra a témájuk.
-Legalább ennyi örömük legyen.

A következő éjszaka Apollónia arra ébredt, hogy a lovak hangosan nyerítenek, mintha félnének valamitől. Kinézett az ablakon és fényt látott az istállóból kiszűrődni.
-Talán Áron kiment valamiért -gondolta.
De a fény nem állt egy helyben, hanem mintha táncolt volna, és egyre erősödött. Megdörzsölte a szemét és átment Izabella szobájába, hogy felkeltse a nővérét.
-Mi van? -kérdezte az álmos tekintettel.
-Valami van az istállóban, gyere gyorsan!
Ahogy közelebb értek már érezték a füstszagot és egyértelmű lett, hogy nem egy lámpa fénye imbolyog.
-Tűz van! Fuss Áronért! -kiáltotta Izabella és az istálló felé kezdett futni, hogy szabadon engedje az állatokat. A lovak és Virgonc, a szamár halálra voltak rémülve, nagy nehezen sikerült őket kihajtania az állásukból. A kúthoz szaladt, hogy beindítsa a szivattyút, mikor Apollónia visszatért, és kétségbeesetten így szólt:
-Nincs a szobájában...

A füst hömpölygő felhőként szállt magasra az istálló felett. Csípte Izabella szemét és orrát, a látása elhomályosult a tűz táncától. Hajába szürke hamu szállt. Leakasztotta a tűzoltólészüléket, hogy azzal fékezze meg a tüzet, közben Apollónia a kútról locsolócsővel a tetőre irányította a vizet, hogy ne gyulladjon ki. Szeme vöröslött a könnyektől és a füsttől. Hamu és pernye lebegett a levegőben, mintha piszkos, szürke hó lenne. A tűz táncoló fénye visszatükröződött a szemükben, de sikerült megfékezni a lángokat. Szerencsére a füst nagyobb volt, mint a tűz. Csak a szalmabála égett le, az istálló épségben maradt. Oltás közben nem volt idejük arra gondolni, hogy hol lehet Áron.

Ekkor halk nyöszörgésre lettek figyelmesek az egyik orgonabokor tövéből. Óvatosan odamentek és meglátták a férfit, aki megkötözve feküdt a földön, a szája le volt ragasztva egy széles ragasztószalaggal. Az orrából vér szivárgott.
-Istenem! Áron! -kiáltott fel Izabella.
Gyorsan eloldozta a köteleket, és leszedte a ragasztót, miközben Apollónia remegve nézte őket.
-Ki tette ezt veled?
-Nem tudom, -mondta rekedten a férfi -zajt hallottam, kijöttem körülnézni, de azután már semmire sem emlékszem.
-Biztos a nagybátyámék voltak, meg akarnak félemlíteni.
-Erre még ők sem képesek -mondta tétován Apollónia.

-Nem? Hát nem vagyok benne olyan biztos, hogy nem képesek rá. Van már egy pár sötét gaztett a rovásukon, csak még sosem kapták el őket.
A lányok segítettek felkelni a férfinak, aki kettejükbe kapaszkodva ment be a házba. Izabella bent lemosta a rászáradt vért, és lekezelte a csuklójába és a lábába vágott köteleknek a nyomait, ami felhorzsolta a bőrét.
-Van egy szép kis pukli a fejeden, -simogatta meg óvatosan az ütés helyét -még jó, hogy nem tört be a koponyád.
-Keményfejű vagyok -vigyorgott a férfi.
-Ez a te szerencséd -mosolygott rá vissza a lány és adott egy apró puszit a búbjára. -Azért holnap elmész orvoshoz?
-Dehogy, nem vagyok a halálomon!
-Értem, de azért én szeretném.
-Majd meglátjuk -egyezkedett, majd hirtelen magához húzta a lányt, és összekócolta a haját. -Egyébként meg, mi ez a hirtelen jött bizalmasság?
-Én csak... rájöttem, hogy el pillanat alatt elveszíthetek mindent, ami azelőtt fontos volt. Nem vesztegethetem az időt, ha egyszer rájöttem, hogy mit érzek és mit szeretnék.
-Örülök, hogy leomlottak a köréd épített falak.
-Leégtek, hogy pontosítsak.
A férfi Izabella szemébe nézett, és közelebb húzta, hogy megcsókolja. A lány tekintetéből sugárzott a kihívás, és csillogott a szeme az örömtől.
-Iza, neked férfiember nem tud ellenállni!
A lány felnevetett, és Áron máris szorosabban ölelte. Azután lassan megcsókolta. Iza keze előbb megmarkolta a vállát, azután beletúrt a hajába, és ott is hagyta ökölbe szorítva.
-Izabella, szabad a fürdőszoba... hoppá! -lepődött meg Apollónia, amikor hirtelen rájuk nyitott.
Úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott tinik. Nővére zavartan nézte a padlót, míg Áron férfias büszkeséggel nézett rá.
-Hát, azt hiszem, hogy van egy kis magyarázni valónk...
-Ugyan, én már napok óta látom, amire ti csak most ébredtetek rá. Éppen ideje volt, már azt hittem, hogy sosem jön el ez a pillanat.
-Apollónia! -szólt rá vészjóslóan a nővére.
-Mi van? Nincs ebben semmi rossz -vihogott a lány
-Nincs hát! -jelentette ki Áron, és magához húzta Izabellát.
-Szép kis összeesküvés mondhatom! Megyek is fürödni inkább, mert olyan szagom van, mint egy tűzoltónak.
Azzal a lány ott is hagyta őket.

A hírek gyorsan terjednek. Olyan mint az árvíz, mely, ha egyszer elindul nem állhatja az útját semmi. Mindenhová elér, mindent magával ragad. Másnap délután már mindenki tudta a faluban, hogy mi történ a tanyán. Az emberek összesúgtak a házakban, a boltban, az utcákon, szájról szájra terjedtek a történtek. Délutánra már mindenki azt hitte, hogy tud mindenről. Persze csak találgattak. Együtt érző gazdák látogatták meg őket, hogy felajánlják a segítségüket. Az emberek összefognak, ha szerencsétlenség sújtja őket. A tanyán azonban azt is tudták, hogy a gyújtogató is el fog jönni a többi között, hogy lássa a művét. Estefelé ismét beállított a lányok nagybátyja. Két rendőr volt vele, nagydarab, pocakos férfiak. Az egyik egy szőke kék szemű, másik egy fekete hajú, bajszos.
-Jó estét Izabella!
-Jó estét! Mi szél hozta magukat?
-Eljöttünk, hogy elvigyük a munkását.
-Miért? Mivel vádolják?
-A nagybátyja szerint erősen gyanúsítható a gyújtogatással.
-Persze, a nagybátyám szerint! -kiáltott fel felháborodottan a lány.
-Iza, ne! Elmegyek velük -mondta beletörődve Áron.
-De nem tettél semmit!
-Ez majd elválik, a munkásuk gyanúsítható azzal, hogy összejátszott a gyújtogatóval -jelentette ki a szőke rendőr.
-Persze, a nagybátyám szerint, ugye? Most akkor gyújtogatással vagy bűnrészességgel vádolják?
-Ez pillanatnyilag lényegtelen, bevisszük.
A bajszos rendőr Áron felé fordult:
-Joga van hallgatni... -kezdte az unalomig begyakorolt szöveget.
Izabella és Apollónia tehetetlenül nézték, ahogy a férfit a rendőrök megbilincselve elviszik. Közben a nagybátyjuk a hátuk mögött gonosz vigyorgással nézte, ahogy védtelenül maradnak.

Izabella egész éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyában. Próbálta kitalálni, hogy mi lehetett a nagybátyja célja a gyújtogatással, és hogy miért akarta Áronra kenni a dolgot. Végül arra jutott, hogy valamiért el akarta távolítani a közelükből a férfit. Talán tartott tőle, hogy a segítségével sikerül fenntartaniuk a tanyát, és nem kényszerülnek rá, hogy eladják. Hiszen még sosem ment olyan jól a munka, mint amióta itt van a férfi. Ezt pedig észrevehette. De azt még nem sejtette, hogy van köztük kialakulóban valami.
Reggel felkeltette húgát:
-Ébredj! Bemegyek a rendőrségre, talán még nem késő tennem valamit.
-Rendben van, remélem sikerül valami megoldást találni.
-Én is remélem, mindannyiunk érdekében -mondta a lány, majd elindult a faluba.
Amikor beért a falu közepén lévő rendőrségre, zakatoló szívvel állította le a terepjárót a parkolóban. Remegő lábakkal, de eltökélten ment be az épületbe.
-Izabella -fogadta nyájasan a rendőr.
-Azért jöttem, hogy magammal vigyem Áront.
-Ez nem olyan egyszerű...
-Mi nem egyszerű? A mi istállónk égett?
-Igen, persze, de...
-A mi tanyánkon égett az istálló. Nem teszek feljelentést, mert nincs bűncselekmény. Bizonyára baleset volt.
-Na de a támadás? Azt mivel magyarázza?
-Áron tett feljelentést?
-Nem.
-Hát akkor? Most mi lesz elengedi? Elvileg úgy néz ki, hogy nem is történt semmi, csak egy kis baleset, ami szóra sem érdemes.
-Rendben, -mondta beletörődve a rendőr -töltsék ki a papírokat.
Áron meglepődve nézett, mikor a zárka ajtajában meglátta Izabellát. Szemében keveredett az elszántság és az aggodalom.
-Gyere, hazamegyünk -mondta a lány és a kezét nyújtotta a férfi felé.

Amikor már hazafelé mentek a kocsival, Áron a lány vállára tette a kezét.
-Hogyan sikerült ezt elérned? -kérdezte.
-Ejtettem a feljelentést a gyújtogatásról. Így nincs ügy, és téged sem vádolhatnak semmivel.
-Ez nagyon kedves tőled, de nagy felelőtlenség volt. Újra fognak próbálkozni.
-Tudom, de nem hagyhattam, hogy ártatlanul tartsanak fogva. És úgyis újra fog próbálkozni. Én pedig szeretném, ha mellettünk lennél. Tudom, hogy az a célja, hogy eltávolítson a közelünkből.
-Hát ez nem fog neki összejönni, arra mérget vehet -szűkült össze a férfi szeme a haragtól.
-Remélem is!
-Izabella, már akartam kérdezni tőled...
-Igen?
-Ő volt az, aki téged gyerekkorodban zaklatott?
A lány félreállt a kocsival, leállította, és a férfi szemébe nézett:
-Figyelj, én nem akarom, hogy mindenki tudjon róla.
-Miért?
-Mert másképpen néznek rám, áldozatnak tekintenek. Én nem akarom, hogy ha rám néznek, mindig csak erre gondoljanak -mondta a lány meggyötört tekintettel.
-De nekem is elmondtad...
-Az más, te fontos vagy nekem. És ez a sötét titkom nélkül nem ismerhetnél igazán. Mert még mindig sok tettemet befolyásolja. De ha te ezt tudod, akkor segíteni tudsz majd, amikor megdermeszt a félelem, és senki nem veszi észre. De az idegenek mások, furán néznének rám. Mint egy leprásra.
-Ez nem így van! -tiltakozott a férfi.
-De, sajnos így van. Ezért nem akarom feljelenteni. Amúgy is, nagykorú vagyok és elévült az ügy.
-Számomra sosem lesz elévült! -fogadkozott Áron.
-Hidd el, már nagyon sokat gondolkoztam ezen, és egyszerűen nem tudok jó megoldást.
-Ketten megoldjuk a problémákat, -ígérte a férfi -csak bízz bennem, kérlek!
-Bízom -válaszolta Izabella és hálás tekintettel nézett rá.

Az elkövetkező napok sok munkával teltek. A megperzselődött istállót kimeszelték, a megégett részeket kicserélték. Behordták az új szalmabálákat, és az állatok is elfoglalhatták megújult állásaikat. Apollónia egy kuvasz kutyakölyköt hozott a házhoz, hogy elriassza a vakmerő gyújtogatókat. Izabella és Áron pedig a közös munkában észrevétlenül egyre közelebb kerültek egymáshoz. A lány már nem rezzent össze, amikor a férfi hirtelen hozzáért, sőt azon kapta magát, hogy kereste ezeket a véletlenszerű érintéseket, és kellemes borzongás fogta el a hatásukra. A napok múlásával egyre szorosabb lett a kapcsolatuk, de Áron még mindig nem közeledett férfiként a lányhoz. Izabella érezte a feszültséget kettőjük között, és tudta, hogy a férfi arra vár, hogy ő tegye meg az első lépést. De még mindig nem volt elég bátorsága hozzá.

Egyik délután, mikor az esőnek lógott a lába a levegőben, hangos dudálással kanyarodtak az udvarra a nagybátyáék. Izabella hűvös tekintete mögé rejtette az ilyenkor mindig előtörő félelmeit, Áron pedig ezt érzékelve átkarolta a vállát.
A kutyakölyök mély, torokból jövő morgással fogadta a számára idegen rokont. Minden szőr felállt a hátán, miközben bizalmatlanul körbeszaglászta. Kis tejfogait kivicsorította, majd csattogtatni kezdte hangos ugatás közepette, hogy elriassza a betolakodót. Apollónia magában mosolygott a kis kutya vakmerőségén és nagyon büszke volt rá.
-Nocsak, de összemelegedtetek, amióta utoljára itt jártam -mondta kéjsóvár vigyorgással a férfi.
-Bizony, és mire legközelebb jössz, talán már össze is házasodunk! -felelte hetykén a lány, miközben magasra tartotta pisze orrát.
Áron észrevétlenül megerősítette a vállán a szorítást, hogy ezzel is bátorítsa Izabellát.
-Na ne, ahhoz nekem is lenne egy-két szavam...
-Szerintem semmi köze hozzá -jelentette ki hidegen Áron.
-Ugyan miért ne lenne? A nagybátyjuk vagyok! -kiáltott fel magából kikelve.
-Remélem nem kell most elmagyaráznom, hogy miért veszítette el minden jogát a beleszólásra? -kérdezte Áron fenyegető éllel a hangjában, és szúrósan nézett a rokonra.
Annak összeszűkült a szeme a gyűlölettől, majd hirtelen megfordult és otthagyta őket.
-Majd megtudjátok ti még, hogy mihez van közöm -morgott fenyegetően, beszállt a monstrum terepjárójába, és csikorgó kerekekkel elhajtott.

-Most mi lesz? -kérdezte aggodalommal a hangjában Apollónia.
-Semmit se félj! Minden megoldódik. A nővéred éppen az előbb kért férjül...
-Jaj, ne haragudj, hogy téged még meg se kérdeztelek! -kuncogott elpirulva Izabella.
-Hát most már oda a gyertyafényes, térdeplős lánykérésnek. De ha már így alakult, mi lenne ha...-hagyta hirtelen abba a beszédet Áron, és benyúlt a zsebébe, majd egy aprócska kék bársonydobozkát vett elő.
Izabellában hirtelen bennakadt a szó, kiszáradt a torka, és még egy árnyalatnyival jobban elpirult zavarában.
-Igaz, hogy nem így terveztem, -mondta akadozó hangon a férfi -de ha már így alakult... Izabellám, bárhogy is csűrném-csavarnám a szót... a lényegen nem változtat... szeretném, ha az életem része lennél. Hozzám jössz feleségül?
Azzal kipattintotta a dobozka fedelét, és két arany karikagyűrű ragyogott fel benne. A lány párás szemmel, meghatódva nézett a férfira, úgy érezte, hogy a szíve menten felrobban az örömtől, mert nem bírja el ezt a hirtelen rászakadt nagy boldogságot.
-Áron, én...
-Ne, kérlek ne mondj nemet! -kérlelte a férfi. -Tudom, hogy túl korán és túl gyorsan jött neked mindez. De én komolyan gondolom, nem hirtelen felindulásból kértelek feleségül.
-Áron, én csak azt akartam mondani, hogy nem kell megkérned azért, hogy megvédj, mert úgy érzed, hogy felelősséggel tartozol. Se hálából.
-Nem, én... ezeknek a dolgoknak semmi közük ahhoz, hogy szeretném, hogy a feleségem legyél. Egyszerűen csak... megszerettelek -mondta ki végre a férfi.
Izabella nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől, a vallomásra a tagjaiból elszállt a feszültség. Boldogan mosolygott a férfira, és a kezébe fonta a sajátját. Ragyogó tekintetéből lávaként áradt a szerelem, amit mindezekig sikeresen leplezett. Áron a szemébe nézve már tudta a választ, hogy ez a lány mindenét neki adta. Minden szeretetét, szerelmét, bizalmát, hitét és reményét egy boldogabb új életre az ő oldalán.
-Izabellám, kedvesem, -kezdte újra -megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel egy örök életen át?
-Igen -válaszolt a lány az esdeklő kérésre zakatoló szívvel. -Boldogan leszek a feleséged, örökre.

Apollónia boldogan nézte a nem túl rendhagyó lánykérést, és örömében táncra perdült a dolgok ilyen romantikus fordulata láttán. A kis kuvaszkölyök izgatottan csaholt körülötte, bele-belekapva a szoknyájába. A szerelmespár egymást átölelve nézte őket egy pillanatig, azután a férfi megfogta Izabella kezét, és felhúzta az ujjára a gyűrűt, majd a lány is az övére a rá illőt. Áron gyengéden átkarolta Izabella derekát, magához húzta, ajkát a szájára illesztette. Érezte, hogy szerelme megremeg a csókjától, de ahogy viszonozta azt, már biztosan tudta, hogy most már nem a félelemtől reszket. Azt a rettegést, amit először látott a lány szemében, örökre száműzte tiszta szerelmük. Tudta, hogy a lelkén ejtett sebek lassan örökre begyógyulnak.

Egy hónap múlva, mikor kiléptek a Himesházán , a magaslatra épült templom kapuján, mindenki ujjongva köszöntötte az ifjú házasokat. Arcukon ragyogott az egymás iránt érzett szerelem és nagyrabecsülés. Ezek az érzések pedig segítették őket egész hátralévő életük során, hogy együtt, minden akadályt leküzdjenek és minden bajjal megbirkózzanak. A tisztaságot és derűt pedig átörökítik leszármazottaikra, hogy amíg világ a világ, mindörökre fennmaradjanak.

-Vége-