...mindig van lejjebb, csak fantázia kérdése...

5.
Dorina azt hitte, ettől nincs már lejjebb. De a java még hátra volt. És mindig van lejjebb. Csak fantázia kérdése. Arra gondolt, nagyanyáink ismerték a titkot, a hosszú, és sírig tartó házasság rejtélyét. Saját, fájdalmas megtapasztalásain keresztül, lassan felsejlett benne, hogy ez a varázsszó sok esetben a rászorultság volt. Nagyanyjára gondolt, aki, ugyan hová is mehetett volna egy balul elsült házasságból, négy gyerekkel, munka és vagyon nélkül. Tűrnie kellett, önmagáért, a gyerekeiért.
Ráébredt saját modern-kori kiszolgáltatottságára. Persze saját magát tette egykoron rabbá, bizalomból a férje iránt, hitből, hogy a házasság kötelékében eggyé váltak.
Minden hitelt ő vett fel a közös javaikra. A kisfiú jövője is az ő lelkét nyomta, úgy tűnt, az apai szerep nem azonos egy anyáéval, csak egy anya akarja önzetlenül a gyermeke jövőjét?
Tibor egyre inkább hajlott az anyja felé, aki nyilvánvalóan pártolta a volt felesége és Tibike sorsát, még akkor is, ha a volt feleség már gyereket vállalt egy másik férfitól. Egyértelmű volt Dorina számára, ha elválna, az egyet jelentene azzal, hogy eleget tesz anyósa nagy kívánságának. Ezt nem akarta. Szolgálni anyósa céljait, és a kedvébe járni. Semmiképpen. Nem akart besétálni a kelepcéjébe, és a játékszerévé válni.
Dorina, bár szíve szerint elvált volna, mérlegelt, a válással magával rántotta volna az édesanyját, akinek a lakásán a jelzálogfedezet volt, a fiát, aki rajongásig imádta az édesapját. Ezt nem tudta volna akkor sem pótolni, ha van munkája. De nem volt.
Friss diplomás, munkanélküli kisgyermekes anyuka volt. Életképtelen és kiszolgáltatott. Nem volt abban a helyzetben, hogy önmagát nézze. Gizike, a volt feleség, már ugrásra készen várta a válást, Dorina jól tudta ezt, hiszen minden erről szólt. Gizike nem tud megélni, nincs munkája, sőt iskolai végzettsége sem, viszont van egy kisgyereke, akit fel kéne nevelni. És Mária néni Tibort jelölte ki erre a feladatra.
Hát, nem.
Ez az ő élete, neki kell megoldást találnia a problémákra, és ez a döntés, bármennyire is kézenfekvőnek tűnt, nem a külön utak választása volt. Nem tudta, mit kellene tennie, de azt már igen, hogy mit nem. Nem fog elválni.
De van még sok idő. Majd az élet megold mindent.
Az első időkben mélyen fájlalta, mennyire nem számít sem ő, sem a családja semmit anyósa számára. Mária néni egyszerűen nem vette tudomásul a létezését, mintha Tibornak nem lenne felesége, és kisgyereke.
Dorina egy ideig még felemlegette a sérelmeit férjének, majd amikor Tibor elutasításába ütközött, lassan belefásult. Soha nem tudták megbeszélni a problémáikat, és a férjében kibontakozott valami Mária néni által táplált öntudat, amelyben egyértelműen különbnek, és többnek érezte magát Dorinánál. Többször hangoztatva az asszonynak érdemeit, és az önállóságát. Igen, ő független volt, szabad döntéssel, míg Dorina kiszolgáltatott, nem látva a kiutat.
A szívébe rejtette az érzéseit, de jól látta azt a folyamatot, amikor egy párból két különálló emberré lesznek.
Ha érzelmileg tekintjük, akkor különváltak. Nem a házasság köteléke tartotta már őket össze, hanem valamiféle kényszer, ami a házasság nyomán jött ugyan létre, egy nagy gubanc, amit nehéz különválasztani. Ha lehet egyáltalán.
Dorina eleinte azzal kínozta magát, hogy belegondolt, hogyan élhetnének, ha.....hogyan telne kisfia gyerekkora, ha..... aztán ezek a feltevések megmérgezték a mindennapjait.
Anyósa, a gondolatai mindennapos szereplőjévé vált. Jelen volt a tetteiben, éppúgy, mint férje viselkedésében, kettejük között állt, most már végérvényesen, és egyet jelentett a személye a kölcsönös bizalmatlansággal.
Tele volt sérelmekkel. Sohasem gondolta volna, hogy a lelki dolgok ennyit számítanak. De egy napon, reggel a tükörbe nézett, találkozott a gondolataival, és rádöbbent, hogy egy másik ember néz vissza rá, aki nem akart lenni sohasem.  Mégis itt állt előtte: egy idegen.
Próbáltak egymással élni. Egymással párhuzamosan, de nem együtt. És Dorina szerelem nélkül nehezen boldogult.
Valószínűleg ezt hívják társas magánynak, ami rosszabb, mint egy sima egyedüllét, mert még az esély sincsen meg rá, hogy egyszer, egy szép napon majd minden más lesz. Jön valaki, aki megszépíti az életét.
A megsokasodott gondok mind a Dorina vállát nyomták, és érezte, alkalmatlanná vált már az újrakezdéshez, elveszítette minden hitét a kapcsolatokban.
A kisfiú előre szaladt. Ő sétált férje oldalán. Nem karolt bele, úgy, mint egykor. Nézte a kisgyereket, és ez megmelengette a lelkét. A galambok hangos szárnycsapásokkal felröppentek, megriadva a topogó léptek zajától.
-Ne fuss messzire! Óvatosan...-mosolygott Dorina.
A gyerek rohant a kavicsos úton, amelyen erős lejtő következett.
-Lassabban!-kiabálta az asszony.
A gyerek begyorsult, Dorina anyai reflexei beindultak.
-El fog esni....
Abban a percben be is következett. Hasra esett, és pár métert még csúszott is a kavicson. Dorina rémülten futott, felemelte a kisfiát, aki hangosan sírt, vérzett a szája. Tele volt kaviccsal, és földdel. Dorina eszméletlenül megijedt. Újdonság volt még neki, ez az eget verő borzalmas riadalom, ami az anyasággal jár, a szíve kalapált, és hideg veríték lepte el.
-Még jó, hogy itt lakik a közelben az anyád! Ott majd lemossuk!-mondta Tibornak, és karban vitték a gyereket az autóig. Pillanatok alatt Mária néni házához értek. Dorina tenyerelt a csengőn. Kisvártatva az anyósa nyitott ajtót.
Dorina most nem foglalkozott a kialakult kapcsolatukkal. Csak a kisfiát szerette volna mielőbb a fürdőszobába vinni,és lemosni róla a földet, meg a vért.
Anyósa kitette keresztbe a kezét a ajtóban, mintegy jelezve feléjük, hogy nem jöhetnek be.
-Dél van. Éppen ebédeltünk, a Barbika, a Tibike meg én. Máskor előre egyeztessünk időpontot, ha jöttök. Most nem érek rá.-már hátat is fordított.
Zárult az ajtó. Tibor nagyon ideges volt. Dorina elővett egy papír zsebkendőt, újra megtörölte a kicsi száját. Tudott volna mit mondani, de a férje megelőzte.
-Ez is miattad van. Miért nem tudtál normális viszonyban maradni az anyámmal?



Folytatása következik...