| Drámák : Tyúkanyó a kakukkfészekben 4. |
Tyúkanyó a kakukkfészekben 4.
Jelige: Valéria 2011.01.14. 14:07
5. Tyúkanyó meg a mennyország
<Misztikus zene szól fél percig a háttérben, halkan. A nő a kanapén fél karján könyökölve fekszik, időnként a szívesek tipikus mozdulatával a bal melle fölé teszi a tenyerét.>
Ott fenn a Mennyben az angyalok citeráján egy pelyhes pipi játssza a megbocsátás kottájából, az időtlen, ritmustalan a zenét, dúdolgatva mellé a szeretet együgyű dallamát.
Ott fenn a magasságban lapoz egyet a szférák szele a Sorsok Könyvén, századszor is visszafelé,— bár már vedlett, kopott-koszlott tollú a véntyúk,— az egykori pihe-puha, selymes-pelyhes csibe által tanult módon, most is a régi leckét mondja fel,— itt lenn a föld porában — kárálja rekedt kotkodácsolással: „Szeress, szeress! Védj meg, védj meg! Tartsd távol tőlem a gonoszt, ami a tisztaságomra tör!”
Ott fenn a magasságban fulladozva zokog egy lélek, amikor hallja ezt a citerázást. Kínjában, a markában szorított kavicsokból gömbölyűket választ, céloz és dob… és felsikít a fájdalom őbenne is, ha eltalálja a célt és elpattan a húr. Ám dobja, dobja mégis…
Réges-rég, amikor a kis pipi szeretni tanult, a leckét jól megtanulta: „Akit szeretsz, az is szeret, de bánthat, sokat bánthat, ezt el kell tűrnöd, ezt el kell viselned, ez az ára annak, hogy viszontszeret.”
„Ismétlés a tudás atyja”, mondta Lenin, vagy más okoskodó-tudó, tudom én ki? Aki mondta, az mondta. Te tudod, kié ez a közhely?
<Feláll, körbe megy a szobában. Visszaül a fotelbe.>
Á, én tudom: mindnyájunké! Mint a nyomtató ökör, úgy járunk körbe-körbe a föld sarában, újra és újra ismételve a leckét, hogy megtudjuk végre a választ a két kérdésre — mert nincs több, hidd el! Csak ez a kettő: „Szeret és megvéd? Nem szeret és megbánt?” Te tudnád folytatni a kérdések sorát? Én nem, hiszen tudod, én a butatyúk vagyok ,— na-a-a-gyon kényelmes dolog butának lenni, hitted volna?
<A nő elhúzza a függönyöket, kintről fény szűrődik be. Az asszony leül a kanapéra.>
Geothe, ugye te tudod ő ki? Dzsi-dablju Geothe ő igazi tudó volt. Ő ezt szűrte le élete alkonyán: „Csak egyetlen dolog fontos az életben, hogy mennyi szeretet adtál, és mennyit kaptál”. Nem részletezte a dolgot, nem tette hozzá, nem volt ő ügyi-fogyikat tanító, hogy kifejtse: a legfontosabb tanulás az, hogy hogyan tanultál meg szeretni, és szeretet elfogadni. Nem mondta meg, hogy ez az életed sarokköve, erre építheted az életed. A szabad akarattal sokat gyötrődött, van-e avagy nincs. Szerinted? Te is ismered a doktort? Nem, nem a barátnőm férjét, aki időnként más tyúkok mellehúsára vágyik, nem azt! Hanem a Faust doktort, ismered? Találkoztál vele? Vagy csak hallomásból? Nicknéven sem jelentkezed be hozzád?
< A nő lassan feláll, újra körbesétál, majd újra leül, mesél.>
Pipi koromban a szeretet-eltanulásába belecsapott a villám, mint Jónásba a mezőn. Előbb Jónásba. Ne mondd, hogy a mai világban te olvasod a Bibliát, és ha azt hallod Jónás, mindjárt a cetre is gondolsz! Nem hiszem el! Azt kérded, ki az a Jónás? Jónás a szomszéd kiskakas apja volt, addig, amíg bele nem csapott a villám a mezőn, szénagyűjtés közben. Azután a dühös kiskakas néhai apja lett.
A kiskakas néhai apja után hamarost utána halt valamelyik rokona, és amikor azt Jónáshoz temették volna, látták, hogy Jónás a hátáról a hasára fordult a koporsójában, mialatt a föld alatt volt. Kitudhatja, lehet, eleve hasra fektetve temették szegény agyonsújtottat. Szerinted?
Urbán-legenda van sok falun is! Te városban laksz, vagy falun élsz? Ebből a szempontból szinte mindegy, mert városon is, falun is futópletykával van díszítve a tornác, vagy az erkély, vagy a terasz, oly mindegy!
Elgondolod milyen szépen felszorozva, felfújva fújták a sokszoknyás dudások a csudálatos történetét Jónásnak? Mennyi hamvában holt tehetség! Mit nem adna egy magyalfai rendező egy ilyen bőszoknyás forgatókönyvíróért! Ezek a Széna’ Istóknék hozzá toldották a történethez a lélektani változatot:
Jónás azért fordult hasra a sírjában, mert látta a nyughatatlanul kódorgó lelke, hogy özvegye más karjában vigasztaltatja magát. Mit a karjában, dehogy a karjában, más férfi ágyában csitítja a bánatát, hogy Jónásba — sajnos, vagy szerencsére — belecsapott a villám. Tudod, miközben a mezőn a marháknak a szénát gyűjtötte. Micsoda véletlen, hogy a tisztes családi neve Bivaly volt a Jónás özvegyének vigaszt nyújtó férfinak!
Micsoda véletlen, hogy a hírt is ő hozta a mezőről: „Jónásba belecsapott a villám!”
Gondolj, amit akarsz, ki tudhatja a valóságot, hogy Bivaly bátyám az igazat mondta-e?
Lehet, hogy ő perfekt volt az igei ragozásban. Ej, ez a nyelvtan, ez a magyar nyelvtan, de nagy dolog, igéből is tud főnevet indukálni, ha szükség úgy hozza! Tesla is forogna a sírjában, ha mindent megértene a magyar nyelvtanból!
Mi az igazság? Honnan tudjam, én még akkor libuska sem voltam, éppen még csibe sem, hanem csak alig-pipi. Azt viszont elmondhatom neked, de csak ha megígéred, senkinek sem adod tovább, hogy ma is él az özvegy, már majd’ százéves, túlélte a Bivalyt is.
Igaznak tűnik a latin: „nomen est omen”, hogy „nevében a végzete”, mert a Jónást, a mezőn szénátgyűjtőt, szabadnak hívták, ez volt a teljes neve: Szabad Jónás.
Árván maradt fiúgyermeke egyedül maradt a házban, anyja igen erős és gyakori vigasztalásra szorult, sok időt töltött a bivalynál, míg a tisztes gyász ideje le nem telt, „hívatlanul”, amikor letelt a feketeruha viselésének ideje, akkor pedig hivatalosan.
Ez a fiú, ez az árva szamár fennszóval bőgött az udvaron, áthallatszott hozzánk is, az út túloldalára, a gyász alatt is, meg még azután is — ha jól tudom a sorsát, máig. Csak éppen későbben nem a szájával sírt, hanem a tetteivel.
<Tompán, de fülsértő hangoskodás hallatszik valahonnan, egy nő sikítva ordít, bútordőlés robaja. Férfihang, káromkodás foszlányok, csörgés, zörgés, dübörgés. Kutyaugatás hallatszik, a másik szobából. Fél perc múlva csend van.>
Hogy ezt most miért mondom el neked ilyen részletesen? Szeretném, ha megértenél! Lehet róla szó, vagy hagyjam? Mondjam?
<Feláll, visszaül.>
Jól van, mondom akkor tovább, hátha te is megértesz magadból valamennyit, és ha esetleg egyszer majd te is magaddal találod magadat szemben, felismered önmagad, meg a helyzeted… hátha hasznodra volnék!
Most itt nekem az a kérdés, miért akartam mindenáron normális életet élni egy abnormális emberrel? Én magam normális vagyok-e? Ez itt a kérdés, nem az „le’nin, vagy nem le’nin”. Persze ez megint egy szónoki kérdés, feleletet nem vár, hiszen nem normális, aki normális a mostani, normálatlan világban. Szerintem.
Hogy mitől döbbentem rá, hogy buta tyúk vagyok? Ezt kérded? Az összekötéstől. Nem, nem egészen gúzsbakötéstől, csak majdnem! Nem, nem az árva szamárral kötöttem össze vénségemre, — mielőtt hatvanas szingli lettem — az életem, hanem a hármassal, a csámcsogóval. Tudod melyik az? Nem a cuppogós, ő a második. A csámcsogós ő az, aki abban a faluban lakik, ahol harangoznának, de nincs harang.
Pont abban a faluban, ahol Jónásba belecsapott … a végzete, pont abban a házban lakik a hármas számú, ahol az árva szamár a testvéremet kínozta kínjában. A nálam akkor éppen dupla idős testvérem, meg továbbadta, amit tanult. Kinek? Rád bízom, hogy kitaláld!
Így tanulta meg az egykori-mai kis pipi énem: szeretnek és bántanak, ez a két dolog egymástól elválaszthatatlan.
<Kimegy a konyhába, hoz egy kancsó vizet, és egy ollót. Óvatosan locsolni kezdi a virágállványon lévő virágokat, közben egy-egy ágat levág róla.>
Ha növény lennék, nem szárnyas, akkor az lenne a fél-cédulámra írva: „hosszútűrő fajta, fagyálló növény, savanyú földet igényel”. Micsoda véletlen, hogy még a kedvenc virágom is ez a „vérző-szívvirág”. Láttál már ilyet? Szép, nagyon szép.
<A nő abbahagyja a virágápolást, elgondolkodva megáll.>
Valakit okolnom kell, Virgiliust már megfenyegettem a legnagyobb bosszúval, nézzük, ki lehetne még más felelős az én tetteimért? Megvan, megvan! Mózes! Úgy gondolod, Mózest mégsem okolhatom, mindezért? Hallgass ide! Mindez azért történhetett meg, az eset Jónással, meg aztán a bivaly-vigasztalás, mert a tízparancsolatból, — lehet a sok másolgatás során — de elveszett két szó: „se férjét”, ez kimaradt! Figyeld csak meg, ez a parancsolat a férfiakhoz szól, de ha benne lenne „se férjét”, a nők számára, akkor talán Jónás asszonya sem kívánta volna a más bivalyát. „Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, <se férjét>, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát – se semmit, ami a te társadé!” Így szólhatna a tizedik parancsolat. Ha Szabadné, így olvashatta volna, vagy a pap így prédikálta volna a festett egű templomban, t’án az én mesém is másról szólna.
<Visszaviszi a kancsót és az ollót a konyhába. A kijárati ajtóhoz megy, fél kezével fogja a kilincset.>
Mégsem okolhatom magam, ezt beláthatod, hiszen magam választottam a szellentőst társamul, aki hamarost a kutyámat megkínozta. Hogy miért nem tudtam elhinni neki, hogy szeretetből tette? Miért, miért, mert fájt a kutyámnak, de nagyon, és tudod, ami a kutyámnak fáj, az nekem is fáj! Az ő fájdalma, az én fájdalmam! Persze hogy hülye vagyok! Tagadtam egy percig is? Azért még nem is tettem lapátra a hálatlan-csámcsogó-szellentőst, hogy az én életemre tört, az benne van az én tartot paklimban, de a kutyámért, érte ölni tudnék, úgy szeretem. Hát nem? Neked van kutyád?
<A nő kilép a kijárati ajtón.>
*
6. Güzüegér kék kötött-ruhában
<A nő visszaérkezik, kezében bevásárlókosár, a konyhaasztalra, konyhaszekrénybe rakosgatja a kosárból a dolgokat: Fóliában csirke, fűszerek, rizs. Kintről szirénázás hallatszik, közeledik, majd távolodik, elhallgat. A nő a mozdulatát abbahagyva egy pillanatig hallgatja, majd folytatja a rakodást.>
Na, én meg az „ölni tudnék!”, hiszen egy tyúk nyakát sem tudtam elvágni, legnagyobb elhatározásom, összeszorított szájú akaratommal sem. Pedig anyámat, apámat annyira szerettem, értük még tyúkot is áldoztam volna a ház házi-tűzhely oltárán. Lehet, megéreztem már csirke koromban, rokon lelkek vagyunk az áldozattal. Buta volt az a tyúk is, amit paprikás-csirkének szántam, meglepetés vacsorának, munkából hazaszédülő édes szüleimnek. Ez volt az egyetlen szárnyas, amit el tudtam kapni egész életemben. Nem lehet azt mondani, olyan életem volt, hogy madarat lehetett velem fogatni örömömben. Ám ez megállt előttem, félretartotta a fejét, mintha azt mondta volna: „Itt a nyakam, itt vágd el!” Pont, mint én magam majd negyven év múlva, de ezt most hagyjuk, az én tyúkságom másféle tyúkság.
<A nő letörli egy konyharuhával a konyhapultot.>
Már csirkének is elég béna voltam, azt a levágni való tyúkot is a végelgyengülés vitte a sírba. Két térdem közé szorítottam, lefogva a szárnyait, fejét a bal markomba, jobb kezembe a kést. Ügyesen fogtam, ahogyan boldogult nagyanyámtól láttam. Egy mozdulat. nyissz! A tyúk nyakát reflexesen az ujjaimmal védtem a késtől, így a magam kezét nyiszáltam el. A vérem folyt, a tyúk szaladt, vissza sem nézett! Így lett vacsorára paprikás, de nem csirke, hanem krumpli. Azt is úgy elsóztam, hogy apám egy kút vizét kiitta utána! Anyám hamar jól lakott, már az első falat után. Te le tudnál vágni egy állatot? Biztos, hogy nem? Gondolj csak bele erősen, lesz ott egy „ha”… úgy gondolom. Nos, van egy „csak akkor, ha” kezdetű mondatod? „Ecce homo”, na ugye? Ezt nem Munkácsy festette az aranyecsetével. Milyen képet festenél te magadról?
<Kintről gyereknyafogás hallatszik, anyai korholás, ”ne nyafogj, elkésünk, gyere már, ne húzasd magad, igyekezz!”>
Hallod, viszem a gyereket pszichológushoz, amikor az apja itt hagyta a csupasz falak között, azután. Azt mondja a kisfiam, amikor kijön a terápia után, vagy vizsgálat volt, nem tudom, lényeg, hogy kijön a pszichológustól és így szól hozzám: „Téged meg bagolynak rajzoltalak!” Nézem a kismókus szemeit, csillog, mint a fekete gyémánt. „Bagolynak?” Visszhangozom. „Annak!”, mondja büszkén kihúzva magát, azonnal tudtam, akkor ez most nekem nagyon jó! A tesót, meg magamat sasoknak! Az apát meg… Elhallgat, kérdőn néz rám, mondja-e. „Hát őt milyen madárnak rajzoltad?” Kérdezem bizonyítva, nyugodtan beszélhet az apjáról előttem, majd erőt veszek a testem és az üres gyomrom remegésén. Gyakorlatom van benne. Neked is?
<A nő bejön a nappaliba leül a fotelbe, kezeit ropogtatja.>
Kiböki az én gyönyörű kisfiam:„Apát meg nyúlnak!” „Nyúúúúlnaaak?” Döbbenek meg. „Miért pont nyúlnak?” Az én kismókusom lépdel mellettem csendesen, majd magyarázza: „Eszembe jutott az a vicc, tudod, a túlvilági életről.” Nevetek egy illetlenül hangosat, nem kellett volna, tudom, de mondd, te mindig tudsz a rekeszizmaidnak parancsolni?
Ismered a viccet? Nem? Annyi az egész, hogy értesíti a férfi a túlvilágról, a még élő barátját, hogy milyen sorsa van halála után. A barát halála előtt arról vitáztak, mennybe jut a lélek, vagy reinkarnálódik. Na, az értesítés a túlvilágról így hangzik: „Képzeld, ahol vagyok, étel, ital van bőségesen és korlátlan szexuális örömök!” „Óh, édes egy barátom, te a mennybe jutottál?” Kérdez vissza a másik. „Nem, neeem, baknyúl vagyok a sasadi TSZ-ben!” <A nő megtörli a szemeit a kézfejével.>
Mit szóltál volna a kisfiadnak, hogy jó, nem jó, hogy ilyen vicceket tud? Mit mondtál volna a helyemben, hogy nem szabad az apját baknyúlhoz hasonlítani, és nyúlnak lerajzolni? Nem mondtam én semmit. Hanem azt, amit gondoltam a pszichológus hosszan elemezhette volna, ha másik gondolatom meg a gyerek apai nagyanyja hallja, az meg vérig sértődött volna. Bár az ő korában, az már igen nagy dicséret is lehetne, ha annak szánom!
A gondolat nem mindig hallatszik ki — talán. Nem szabadna az életnek a gyerekek előtt ilyen vicceket gyártani. Ha meg nem vicc, annál rosszabb. Nem szabadna egy apának baknyúlként viselkedni, hiszen ide emberként reinkarnálódott, vagy mi! Pedig nem hitt ő, se Istenben, se emberben, se inkarnációban, se „re” se „post”. Baknyúlként viselkedett mégis, ott abban a házban, az én egyes számúm, tudod, ott a pávás házban, ahova névleg dolgozni járt. Otthon pedig nem volt ő nyúl, vagy legalábbis az ominózus rajzig nem tűnt fel, hogy nyúl lenne! Jaj, dehogy!
<A nő igazgatja magán a szoknyát ültében.>
Hiszed, nem hiszed, szerinte a kék kötött-ruhám miatt váltunk. Ezt akkor mondta, amikor tizenöt évvel a válásunk után együtt voltunk nyaralni Majorkán. A majorkai nyaralás előtt még a másodikkal, a cuppantóssal voltam esküdt-házas. Tudsz követni? Érted? Nem? Nem baj, én sem értem. Bogozódjunk tovább?
< A nő hátradűl a fotelban, „távolba néz” pár másodpercig, majd folytatja a szövegét.>
Nézzük azt a családrajzot, amit a pszichológus rajzoltatott az én mókuskámmal. Két sas, meg egy bagoly, és egy nyúl. Hááát, ha jól belegondolok nézőpont kérdése a magyarázata. Felülről nézzük madártávlatból, avagy alulról nézzük a piros nyúlszeműnkkel? Akár honnan nézzük a sas is, meg a bagoly is megeszi a nyulat, ha el tudja kapni! Csodálkozol, hogy elmenekült az egyes számú? Jé. Updike a „Nyúlcipő”-ben már majd 30 évvel azelőtt leírta ezt a nyúl-jelenséget, igaz, az amerikai viszonyokra, de becsordogált ide is. Micsoda csordogált be? Hát az amerikai nyúl-életérzés! Updike a zsebben, Marx-Engels a jegyzetboltban. Később Capote-hatás „álom luxuskivitelben”, meg a dialektikus materializmus, hidegvérrel vizsgára készülés. Csodálkozol, hogy mára megtyúkultam? Ha ezekhez hozzáadod az ÉS-t, és Iszlai makutyi dumáit, szédülni fogsz attól, ami ebből a matekolásból kijön. Mindenesetre az elégtétellel tölt el, hogy a kisfiam bagolynak rajzolt anno. Jó megfigyelő a gyermek! Én is szemüveges vagyok, mint a fülesbagoly! Sőt füles is!
Talán azt hitted egykor bölcs voltam, mint a bagoly? Nem, tévedsz, hiszen nem aludtam én nappal, mint a bagoly. Éjjel-nappal ébren voltam, dolgoztam, mint a güzü. Két fiú, egyik kamasz, másik kamaszodik, egy fizetés, a két fizetésre beárazott világban. Apjuk megfeledkezett arról, hogy a gyerekek enni is kérnek, vagy talán arra emlékezett ő nagy nyúlsága, de úgy gondolta, adjon nekik az anyjuk. Ha legközelebb látom, köszönök és megnézem kockás-e a füle, mert csak a mesében van olyan nyúl, amelyik három nap alatt elfelejti, hogy apa. Tévedek talán, és te is láttál már ilyen férfit közelről? Annak milyen a füle? Mostanra már ősz-szőr takarja el a kockázatot?
<Elveszi a fotel karfájáról a tv-távkapcsolót, bekacsolja a TV-t. Híreket mondanak, fél mondat után elhalkul.>
Abban az időben, amikor Károly bácsi a parlamentben frakk nélkül, a konfekció öltönye gombjait csavargatva, a forint konvertibilitásáról beszélt, nálunk menüből lehetett választani a vacsorát. Kétválasztásos menü volt: vagy a gyerekek esznek, vagy én.
Nálam már n.e. / Norbi előtt / 10.-ben működött az update. Ideális méreteimet: a 90-60-90 –t alul múltam. Olyan energiaveszett voltam, hogy az elektromos ajtónyitó sem ismert fel, minden ajtó zárva maradt előttem. Azt írja Sirak fia a könyvében: „A barát olyan, mint az árnyék, mindig mögötted van, ha süt a Nap”. Felettem akkoriban mindig a felhők fölött sütött a Nap, mint Kaliforniában. Árnyék-barátok nem látszottak mögöttem. Néha eszembe jutott, hogy kislányból lettem néni, szerettem volna egy új ruhát, tudod, hogy a bánatos asszonyok „shoppingolnak”. Te is szoktál? Te mit veszel magadnak? Egy új bugyit a kínaitól, vagy ékszert, cipőt, bundát, fürdőruhát a plázában? Divat még a Váci utcában vásárolni? Egy nap, amikor megengedtem magamnak azt a luxust, hogy öt percre megálljak egy kirakatot megnézni, állok, bámulok egy kékfestő nyári ruhára. Szám tátva, szemem kikerekedve, az ujjaimon számolom, hány napig tudok abból a pénzből főzni otthon, amibe az kerül. Mellém lép egy férfinek látszó alak és megszólít:
„Megveszem neked azt a ruhát, percek óta nézlek, ilyen vágyakozást női arcon még sohasem láttam eddig.” Rá se pillantottam, úgy válaszoltam: „Jó! Menjünk!” Lélegzetvételnyi szünet után folytattam: „Utána meg átmehetünk az út túloldalára és vehetünk a férjemnek is egy öltönyt!” Te érted a férfiakat? Én nem! Mire ránéztem volna, már eltűnt!
<Feláll a fotelből, belelép egy magassarkú papucsba, kihúzza magát. Mutatja a járását, mintegy illusztrálva a mondandóját>
Ma is így van ez. Megyek az úton, fütyül, kiált utánam, dudál, megállok, rámosolygok elfordul, elszalad, gázt ad, elhajt, érthetetlen! Ki érheti a mai fiatalokat? Érti őket a Csernus, én ugyan nem! Te érted a Csernust?
<A nő megáll.>
Azt mondja ez az adysta, pávakergető nyúl nekem Majorkán, azért váltunk el, mert ő rájött az én hűtlenségemre, de nem szólt, csak szenvedett mellettem, mint állat.
„Hogy?” Néztem fel a szangriás poharam fenekéről az arcára. „Hogy, miért?”
„Amikor láttam, hogy minden nap a kék, kötött ruhádban mész dolgozni, azonnal tudtam, hogy van valakid!” „Hogy, miért?” Makogok, mint a mókus fenn a fán. Nem értem.
„Tudtam, azért veszed fel azt a b-i-z-o-ny-o-s kék kötött ruhát, mert azt könnyű ledobni, amikor hazafelé jössz, és betérsz a szeretődhöz. Nincs rajta gomb!”
„Eszed tokja! Azon nincs gomb!” Mondom röhögve, de megbánom azonnal, mert ez bizony az ő esetében sértő. Joggal sétálgathatna a Lipót mezőn, ha be nem zárták volna a kapukat. Becsukták a mezőt, ott az a sok szép árnyas fa bezárva. Kint meg korzóznak az árnyra-vágyók. Elmentem vele Majorkára hűsölni. Mégis csak a gyermekeim apja…, mégiscsak szerettem…
Istenem, Istenem, fájdalmasat sóhajt bennem a lélek most, de én visszatartom a kicsordulni kész könnyeket! Egyszer majd kisírom magam. Húsz éve nem merek sírni, félek, ha elkezdem, sohasem tudom majd abbahagyni! Tudsz még sírni? Tudsz? Akkor jó! Az irigyed vagyok.
<A nő leül a fotelba.>
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves Sneider!
2 felvonás.Rendezéstől és az előadó stílusától függően 2 X 40-50 perc, úgy számolgattam.
Köszönöm, hogy olvasod és véleményezed!
/Vagyunk 50-s, 60-s nők, akik megadtuk az élet árát, de mit is kaptunk cserébe? Sokan vagyunk, nagyon sokan, akik derekasan helytálltunk, és milyennek is látszódunk mi az alkonyunk fényében?
Jah, és mivel tartozunk még?
És akik utánunk jönnek,fiatal nők, asszonyok, , apák, férfiak, most életerejük teljében, miért fizetnek most, mit és mivel? Ez itt kérdés.... remélem valaki majd válaszol rá... nekem is.
"Tudod elszálltak az évek,
hajamba őszszálak vegyültek,
bőrömbe barázdákat
szántott az élet,
tudod...
minden nap egy új ígéret
majd holnap... majd holnap,
holnap majd Élek."