Tara Scott

                                  Rehabilitáció

Mielőtt kezembe adták a zárójelentést, kioktattak a rehabilitációmat illetően alaposan. Türelmetlenül vártam, hogy indulhassak már, otthon lenni mielőbb! Mindenki így van ezzel, aki kórházba kényszerül. Kihangsúlyozták, hogy hat héten át, kötelező a járókeret használata, utána pedig még nagyon sokáig bottal segítendő a fokozatos terhelés. Meghallgattam, s magamban legyintettem. Sokáig sportoltam, gondoltam két hét, utána egy ideig még jöhet a bot, aztán séta. Kerekes székkel jutottam el a lent várakozó autóig, és rá kellett jönnöm, hogy már az anyós ülésre történő elhelyezkedésem is komoly tortúra eredménye volt. A tíz kilométeren, míg a városból hazajutottunk, kétszer meg kellett állnunk. Szinte elviselhetetlen fájdalmaim voltak, kispárnát gyömöszöltem a térdem alá, majd a kezemmel tartottam, míg végül hazaértünk. Két lépcsőn kellett feltornásznom magam, hogy bejussak az előszobába. Milyen erős is az emberben a hazavágyás. Eszembe sem jutott, még útközben sem, hogy ami a kórházban természetesen meg van oldva, itthon a hiánya komoly próbatételt jelent. Ahogy a nappaliba értem, és végre le akartam feküdni, hogy megnyugodva a lábam csökkenjen a protézis okozta fájdalom, rájöttem, hogy az ülősarok, jóval alacsonyabb, mint a kórházi ágyam volt. Párom igyekezett megoldani a helyzetet, s egy nagyméretű díszpárnát tett le a szélére. Még vagy tíz centi így is hiányzott, így a jobb lábam nyújtva tartottam, s lehuppantam. Ülni már tudtam, de én feküdni szerettem volna, és úgy, hogy a térdem lehetőleg nyújtva maradjon. Próbálkoztam, mire sikerült felvennem egy hátára fordult bogár formáját, családom, és magam nem kis derültségére. Végül kihúzták alólam a párnát, s mennyei érzés, végre nyújtott lábbal feküdtem. Pár perc telt el, s éreztem, hogy meg kellene látogatnom, a kétbetűs helységet. Némi tornagyakorlat árán, talpon álltam ismét, a járókeret előttem, nosza!

Az ajtóban vált világossá, hogy a járókeret alul szélesebb, mint az ajtókeret, vagyis csak oldalazva tudok bejutni. Rá kellett jönnöm, mennyire fontos, hogy időben elinduljak. Kézmosáshoz a fürdőszobába, szintén csak oldalra fordulva fértem be. S akkor rápillantottam a kádra. „Te jó ég! Hogy fogok tisztálkodni?”- jutott eszembe. Férjem utánam jött, hátha szükségem lenne segítségre. Feltettem neki a kérdést, mire ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. Kánikula volt már hetek óta, aznap is, amikor hazaengedtek. Természetes lett volna az esti tusolás, sőt! Ilyen napokon volt úgy, hogy háromszor is lecsapattam magam. Egymásra néztünk, mindegyikünk a másiktól várt megoldást, s egy kaján mosolyt véltem felfedezni a szája sarkában. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, már tudtam mi jutott eszébe. Pár éve a barátnőm lábát operálták visszérrel. Hazatérve, ő is hasonló gondokkal küszködött. Míg ő meglehetősen alacsony, kevés fölös súllyal, a férje jó magasra nőtt, és igen-igen jó „erő”-ben van. Kitalálták a megoldást, Edit lábára kukazsákot húztak, s miután a kád megtelt vízzel a férje felemelte, hogy beleengedje a kádba. Közben azonban elkezdte a barátnőmet becézgetni, mint egy csecsemőt, mire annyira nevettek, hogy barátnőm beleesett a kádba. Jól gondoltam, mert a férjem megszólalt:

- Nem emellek bele.

A magasságbeli különbség köztünk is megvan. Attól tartok, nem is arra gondolt.

Hogy a nevetés milyen fárasztó tud lenni! Még percekbe telt, mire végre vízszintesen helyezkedtem el. Később két fürdőszoba, és két kád mellett egy lavór vízben végig lemosdottam, és hálával gondoltam arra az egy kollégiumi évemre.

Hétfőn reggel a férjem visszautazott Balassagyarmatra dolgozni, a lányom huszonnégy órát dolgozott, akkor egy biztonságtechnikai cégnél diszpécserként állt alkalmazásban, majd negyvennyolc órát itthon volt, de hogy el tudjon látni minden éjszaka ment dolgozni hat héten át. A reggelimet megoldottam, mert egy szatyrot kötöttem a járókeretre, és abba belepakoltam az élelmet. Ételt melegíteni egyedül nem tudtam. Reggel a lányom hazaért, főzött, takarított majd délután aludt, s estére ment újra dolgozni. A gyógytornásszal minden nap végigcsináltuk a gyakorlatokat, kértem ne kíméljen, mielőbb túl akarok jutni az egészen. A két hétből így sem lett persze semmi. A hatodik héten nem bírtam tovább a négy fal között. Lebukott a nap az erdő mögé, s kicsit hűlt a levegő. Csak kicsit a levegőn lenni! Tíz percembe került, mire a teraszajtó magas küszöbén át bírtam emelni a lábam. Addigra azonban annyira elfáradtam, hogy örültem, hogy vissza tudtam emelni, a járókerettel együtt. A konyhaablakból még kinéztem. A nap lemenő sugarai vörös-arany ragyogással vonták be mögöttünk az erdőt. Kissé távolabb még vitorlázógépek keringtek a Sportreptér felett. Vadkacsák, és Szürke gémek húztak át felettünk, éjszakai szállást keresve. És akkor elsírtam magam. Elegem volt az egészből. A fájdalomból, a sok kínlódásból, a helyhez kötöttségből, mindenből. Addig tartott a türelmem. Akkor először, és utoljára. Három és fél hónap múlva tudtam felmenni először az emeletre, hogy végre a hálószobában a helyemen tudjak aludni, és akkor tudtam ugyanott a kisfürdőszobai ülőkádban lezuhanyozni, mert alacsonyabb a fala, mint a lenti nagykádnak. S hogy miért írtam ezt éppen most le? Mert a napokban jegyeztek elő a másik térdemmel protézis beültetésre.