10.

Már egy éve nem voltam színházban, akkor is a volt Petős osztálytársaimmal, akikkel általában szórakozni járunk. Mi némileg összetartunk, az élet kényszerít rá bennünket, kevés ember van, akire számíthatunk. Gyakran visszajárok az iskolámba, mert ott mindenki szeret engem, a régi osztálytársak, a tanárok, s mindenki, aki ott van. Szinte egy nagy család, ahol mindenki testvér.

El kéne mennem, nem kéne begubóznom a csigaházamba, tudom, hogy Norbira ilyen téren nemigen számíthatok. Csábít az ajánlat, de félek. Az ajánlattól is meg a csalódástól is. Ha ez is átver, én tényleg megölöm magam, nem fenyegetődzöm többet.

November vége felé, szép csendes esti napon, nagyon unatkoztam és felléptem a chatre, csak úgy, azt gondoltam, hogy úgysem lesz szerencsém, aztán megláttam a nevét: Zárkózott fiú. Gondoltam ő is bezárkózik, mint én, valami olyasmi baja lehet neki, mint nekem, legalábbis reméltem. Aztán elkezdtem vele beszélgetni. Elbúcsúzás előtt kérte az email-címem, de én mégsem adtam meg, de időpontot beszéltünk meg a chaten hogy mikor találkozzunk, másnap, mikor megbeszéltük, ő ott várt rám. Én nagyon meglepődtem, és boldog voltam. Ez ment két héten keresztül, aztán oda adtam a telefonszámomat, mondtam csak SMS-t írjon. Másnap dél körül anyuval szárítottuk a hajamat, egyszer csak megszólalt a telefonom. Anyu odahozta, de én meg anyunak nyomtam, aki mondta, hogy nem tudok beszélni. Norbi tudta, mégis kíváncsi volt a hangomra, mondanom kellet valamit, de én szólni sem tudtam, nem hogy beszélni. Szárítás után mentem a chathez és kerestem a Norbit és ő ott volt már. Kérdeztem miért hívott, mikor nem tudok beszélni, erre azt mondta, hogy ne haragudjak, csak kíváncsi volt a hangomra. Oké, mondtam, aztán megint beszélgetésbe kezdtünk.

December 6.-án volt az első találkozásunk. Mind ketten remegtünk, nagyon féltünk. Aztán mégis csak oda bicegtem a kapu előtt, és ő is jött felém, gondoltam, hogy úristen most mi lesz, látja a lábamat és furcsa a járásom, de ő nem azt nézte, hanem a szemem, hogy milyen szép. Kaptam tőle két puszit és leültünk beszélgetni egy közeli parkban. Elővettem kis gépemet és leírtam és mutattam felé, és ő meg mondta. Így megértettünk egymást, s már nem is féltem tőle és ő sem félt már tőlem. Szépen megnyugodtunk, aztán én elővettem szíves papír tasakot, átadtam neki és ő is adott nekem egy kis ajándékot. Aztán ő egyre közelebb került hozzám, megsimogatta arcomat, szorosan átölet és megcsókolt. Én is ugyanezt tettem neki, a végén hosszú csókoldózásba kezdtünk. Nagyon boldog voltam vele, és ő is jól érezte magát. Késő este mindketten haza értünk, és fölmentem a chatre, és ő ott volt és beszélni kezdtünk a napról.

Egy hét múlva ismét találkoztunk, már nem féltem tőle és ő sem félt, bemutattam a szüleimet, és beszélgettek vele. Nagyon örültem, hogy elfogadták Norbit, és egy újabb hét múlva meghívták ebédre. Gondoltam látni akarja, hogy én hogy eszem, szinte csúnyán, és féltem, hogy mit fog szólni, ha meglátja. Szerencsére nem figyelt, aztán apám mondta, lányom nem, kell szégyenlősnek lenned, erre segített nekem az evésnél és megitatott. Tudta, hogy mit kell segítenie.

Utána szilveszterezni mentünk, buliba. Norbi vigyázott rám és végig velem volt. Közben mennem kellett WC-re és ő is jött utánam, mert tudta hogy nekem segítségre volt szükségem. Kigombolta a nadrágomat és levette, szépen leültetett. Kicsit megijedt ő is, de aztán megcsinálta, és megcsókolt. Nagyon boldog voltam, kimentünk és buliztunk tovább. Négy óra múlva mondta, hogy nem kell nekem újra mennem, mondtam, de igen kell, aztán kéz a kézbe mentünk ki.

Egy februári napon, elmentem hozzá, szerettem volna megnézni a lakását és a szüleit. Az anyja jött ki kezet fogott velem és mondtam a nevemet, de nem értette, Norbi segített. Boldog voltam. Bementünk a szobájába és játszottunk a számítógépén. Utána az ágyra tett, levetkőztetett és ő is levetkőzött. Simogattuk egymást, és hosszan csókolóztunk. Jó érzés volt, pedig nekem ő volt az első. Később, mikor magunkhoz tértünk a szerelmes bódulatból, azt mondta Norbi, hogy neki egészséges lány kell. Szomorú voltam és elaludtunk egymás karjaiban. Jó volt, de délben fölöltöztünk, mert jött apám, és hazavitt. Nem tudom most mi lesz, de érzem, hogy vége. Ő még nem mondta ki, és kíváncsi vagyok, hogy mikkor találkozunk újra, és hogyan közli velem. Ez a négy boldog hónap csodás volt, és nem tudom, leszek-e valaha is boldog, mint most voltam?

11.

Most én félek. Már vagy fél éve nem volt randim. Mióta összevesztem a barátnőmmel, nem volt senki az életemben. Próbáltam ugyan ismerkedni sokszor, de vagy a stílusom rossz, vagy kiöregedtem az udvarlásból, ki tudja. Lehet, csak a mérce magas? Editnél, az exemnél is az lehetett a baj, hogy sokat vártam tőle, ehhez képest csak az ágyban értettük meg egymást. Várható volt, ez csak néhány évig mehet, aztán a szerelem elmúlik, s nem marad más, csak az üresség. Még gyerek sincs, én hiába szerettem volna, neki a karrierje építése sokkal fontosabb volt. Aztán besokalltam, valami jelentéktelen ürüggyel veszekedést szítottam, veszekedtem, kiabáltam, és végül nagy ovációval elhagytam. Szerencsére a büszkesége nem engedte, hogy felhívjon és könyörögjön, még megesett volna rajta a szívem. Ma már mással él. A vesztes én lettem, nem gondoltam volna, milyen nehéz visszatérni a legényélethez, az önállósághoz, a csajozáshoz. Ez utóbbi nem is ment, azok a lányok, amelyek nekem tetszenek, szóba sem állnak velem. Talán kiöregedtem? Lehet, de annyira szeretnék még egyszer szerelmes lenni, úgy hiányzik az a mámorító, borzongató, lebegő érzés, hogy szinte már fizikai fájdalmat okoz. Érzem, legalább tíz évet fiatalodnék.

Mit vegyek fel? Itt tollászkodom a szekrény előtt, mint egy szűzlány, már az egész ruhatáramat felpróbáltam. Tisztára, mintha nő lennék! Mennyire gyűlölöm, ha a partnerem készülődik így! Miért szeretném Renit lenyűgözni? Nem is akarok tőle semmit. Vagy mégis?

Csak néhány saroknyira van a színház, korán indulok, mégis mint egy kamasz, sietősre veszem a lépteim. Valami kis ajándékot is kéne vegyek Reninek, valamit, amitől felolvasztom dermedt kis szívét.

Két dolog van a világon, amit egy férfi bármikor, bárhol adhat bármely nőnek, amit minden nő szívesen elfogad. Az egyik a virág, a másik a csokoládé. Én az utóbbi mellett döntök, virággal úgysem tudnánk mit kezdeni a színházban, és ha nem jönne el, én is megehetem a finomságot. Az első utamba eső édességboltban veszek egy doboz bon-bont, konyakmeggyet, az általam ismert emberek közül ezt mindenki imádja, nagyon remélem Reni is szereti. Csak egy masnit köttetek rá, a papír úgysem olyan szép, mint a doboz és csak pocsékba menne pár perc múlva. Mennyivel olcsóbb és egészségesebb lenne a világ, ha nem költenénk annyit a külsőségekre, a dekorációra, ami csak a szeméthegyeket növeli.

Már fél órával kezdés előtt a lépcsősor alján topogok, fázom, ez a késő téli nap ilyenkor már semmit nem melegít, rég elveszett valahol a házak között. Biztosan nagyon hideg lesz éjjel, már most elkezdtek hártyásodni a nappali tócsák. Erősen kétkedem, hogy eljön-e. Miért is jönne, hiszen én vadidegen vagyok számára, és öreg is egy ilyen fiatal lánynak, nem az álma. Még vagyonom sincs, csak egy kis garzon itt a környéken, ami valljuk meg Pestnek ebben a zugában inkább hátrány, mint előny. Van még egy öreg, szakadt Zsigulim, ezen a környéken mást nem is mernék az utcán hagyni. Hát ezekkel nem lehet lányokat csábítani. Így marad az egyéniségem, de arra sem vagyok büszke, hiszen éppen én ismerem a legjobban a hibáimat, és biztos vagyok benne, hogy soha semmilyen körülmények között nem tudnék ilyen embert megszeretni. Nincs más választásom, ügyesen el kell titkolnom a hibáimat, hátha nem vesz észre belőle sokat és lát némi erényt is. Majd igyekszem.

Megfagyok! Nagyon jól esne most egy feles, vagy egy kis forralt bor, de nem kelthetek már az első randin rossz benyomást. Még azt hinné, hogy iszákos vagyok, holott heti egy-két üveg sörnél többet soha nem iszom, még buliban sem. Soha nem értettem azokat az embereket, akik képesek órákon kocsmában időzni, és folyamatosan töltögetik magukba a különféle alkoholtartalmú nedűket. Ez a világ nem az enyém, szerencsére. Gyere már Reni! Az autók sorban állnak be a parkolóba és egyikből sem ő száll ki.

12.

Anyuékkal külön csatát kellett vívjak, mert először hallani sem akartak arról, hogy egy idegen férfival egyedül elmenjek. Már csak az volt az érvem, hogy elmúltam 18, azt csinálok az életemmel, amit akarok. Végül apu cinizmusa mentett meg. Ahogy régen érvelt, mindig rosszul esett, kivéve ma.

- Kislányom, nem szorulsz segítségre! Csináld meg magad! Nem vagy tehetetlen, csak nem akarsz eléggé. Küzdj, mert nem leszünk örökké melletted, hogy kiszolgáljunk! – ilyeneket mond általában, most csak annyit mondott anyunak:

- Hagyd fiam! Majd a saját kárán megtanulja, és végre önálló lesz. – ha máskor mond ilyet sírva fakadok tehetetlen dühömben, most szinte röpülni tudtam volna örömömben.

Anyu dohogva segített öltözni. Nem tudta palástolni, mennyire nem szereti, ha valami nem az ő akarata szerint történik, de azért rendes volt. Hívott nekem taxit, és egy cetlire felírta, hogy Erkel Színház, a másik felére pedig a címünket. Ez nagy segítség, nem olyan körülményes a sofőrrel közölni a célomat, csak az orra alá dugom, s ő már érti is.

Lassan haladunk a körút esti csúcsforgalmában, állandóan az órámat nézem, attól félve, hogy elkésem. Időről időre meglódul a kocsisor, de a következő lámpánál újra megáll. Szerencsére, mindössze hat lámpányira van a Blaha, innen csak két perc.

Na itt is vagyunk. Széles ívben kanyarodunk az érzésem szerint egyik legcsúnyább színházunk elé. Ez a monumentális szögletes épület talán egy közönséges színháznak megfelelne, de nem egy dalszínháznak. Az Operaház testvérének nem illene ilyen csúnya külsőt felvennie.

Még az a széles lépcsősora sem dobja fel, melynek tetején ott áll Zoli. Szegénykém! Jól átfagyhatott, szinte táncolva topog, és az ellenkező irányba néz, biztosan arról vár. Már a lépcsősor derekán járok, mire észrevesz. Széles mosollyal arcán siet elém.

- Szia nagyon örülök neki, hogy mégis eljöttél. – mondta, azzal karon ragad, és szinte vonszol a bejárat felé. – Siessünk, rögtön kezdődik. – biccentek, és rámosolygok, és persze igyekszem lépést tartani vele a lépcsőn.

13.

A közönség már vagy öt perce tapsol, lassan, nehezen kezdenek el szedelőzködni, csak néhányan sietnek a ruhatárhoz. A többségnek amúgy is tolongás lesz a sorsa. Mi maradunk ülve, a tapsot befejező emberek a kijáratokhoz tömörülnek.

Reni előhúzza kalkulátorát és írni kezd: „Nagyon csodálatos volt! Köszönöm!”

- Nem! Én köszönöm, hogy eljöttél! Azt hiszem, hogy mehetünk már a ruhatárban sem sokan vannak.

Lassan kiaraszolunk a széksorok közül, és a kijárat felé indulunk. Reni már unszolásom nélkül is belém karol. Pár perc kotorászás után, előveszem zsebemből a cédulát, amiért a kabátjainkat megkapjuk. Szinte anyáskodva felöltöztetem Renit, aztán az előcsarnokon keresztül ballagva a hideg téli estébe nyitjuk a nagy lengőajtót. Beleborzongunk, itt röpködnek a mínuszok.

- Most merre? – kérdezem. Reni kérdően néz rám, majd halkan suttogva válaszol – Taxi. – Rögtön nyújtogatni kezdem a nyakam, de sehol sem látok egy fia taxit sem, valószínűleg a közönség elvitte a környék összes szabad kocsiját.

- Reni! Most csak telefonon tudunk hívni, én itt lakom a közelben, pár perc séta. Gyere és hívok neked jó?

- Mobil? – suttogása szinte csak az ajkáról olvasható, de a riadalom sugárzik szeméből.

- Nem hoztam. Bocsánat, de színházba nem szoktam, és amúgy sem szeretem, ha szórakozás közben zavarnak. – Reni tekintete még borúsabb lesz.

- Nem kell félned, nem bántok én senkit! Csak gyere oda, bejössz és a liftnél megvársz. Egy perc alatt hívok neked taxit. Rendben? – bólint, és erősebben kapaszkodik a karomba.

14.

Tíz percbe is beletelik, mire megállunk egy szűk utcában, ahol egyik oldalon a járdát autók sora, a másikon kutyapiszok teszi járhatatlanná. Borzalmas volt, hol egy láthatóan ittas ember nézett ránk vizenyős szemével, hol meg az egyik kapualjból kilépő prostituált ijeszt ránk. Lenéző tekintetéből éreztem ellenszenvét, mintha csak azt mondta volna, na találd ki, melyikünket választja, ahogy Zolira kacéran rávigyorgott.

Nagy szürke ház, vagy háromemeletnyi áll előttünk, hatalmas fekete kapuja kezesen nyílik a férfi keze előtt. Úgy érzem, mintha húzna befelé, egy pillanat alatt a liftajtó előtt állunk.

- Feljössz, vagy itt megvársz? – kérdezi tőlem. Dehogy megyek! Az kéne! Egy magányos ember lakásába? Ebből még baj is lehet, ki tudja milyen és mi a szándéka. Megrázom a fejem.

- Jó, rendben, maradj! Felszaladok, hívok taxit és itt is vagyok. – elmegy, elmegy! Ne hagyj itt! Még erősebben szorítom meg a karját és megrázom a fejem. Félek egyedül maradni.

- Most akkor mi legyen? – mondja csodálkozva. Akkor mégis feljössz? – beletörődve a sorsomba, bólintok.

Kinyitja a liftajtót és belépünk a kis fülkébe. Most egészen közel állunk egymáshoz, érzem a férfias illatát. Szinte izgalom hoz, a lehetőség, hogy esetleg akarhat valami tisztességtelen is. Gyorsan felérünk a harmadikra, ez véget vet a képzelgéseimnek. A második ajtó mögött egy kis garzon, egy agglegénylakásba lépünk. Semmi sem utal az egyedüllétre. Tisztaság és rend fogad. Lehet hogy kitakarított a tiszteletemre? Eltervezte, hogy felhoz? Vagy ilyen a természete?

- Főzök neked egy forró cappuchinot. Rendben? – meglepett az ajánlat. Tétován igent intek, mire már húzza is le a kabátom, és akasztja a bejárat melletti fogasra.

- Ülj le kérlek! – s már tolja is a kis asztal melletti széket alám. Gázt gyújt, tejet tesz fel melegedni, bögréket vesz elő, cukrot, mindenféle zacskókat varázsol elő a konyhaszekrényből, ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit rakosgat akkurátusan.

Azt hiszem, nem jutok haza egyhamar, de nem bánkódom miatt, csak úgy érzem megkellene a mosdót látogatni. Eddig tartogattam, gondolván, hogy rövidesen otthon leszek, de most, hogy ezen reményem is elúszott, felállok és az egyetlen csukott ajtó felé indulok, remélve, hogy a fürdőben vécé is van. Zoli csodálkozva néz hátra, de azonnal megért és ugrik nyitni az ajtót.

Épp ez a legnehezebb dolog az életemben, a kezeimmel nagyon ügyetlen fogok, mindig segít otthon valaki, aput kivéve, ő csak azt szajkózza, hogy tanuld meg egyedül!

Kínlódva gombolom ki nadrágom egyetlen gombját, a zipzár már alig akadályoz. A nadrág és a bugyi némi kínlódás után csúszik le, végre leülhetek és megkönnyebbülhetek. Piciny vörös folt a fehérneműn. Az meg mi? Te jó Isten! Előbb jött meg! Mit tegyek? Ezt már végképp nem tudom egyedül! A betétet nem tudom betenni! Jaj… most mi legyen? Nincs választásom, segítséget kell kérjek. Mit fog gondolni rólam? Hogy szóljak neki? Egyáltalán tudja, mit kell tenni?

Elérem az ajtót kopogok. Máris hallom a hangját – Segíthetek? – koppantok még egyet. Kissé megnyílik az ajtó, és benyújtja a kalkulátorom. Milyen okos! Leírom neki: „Kérlek, a táskámból végy ki egy intimbetétet és hozd be!”

15.

Kopp, kopp, kopp! Vajon mi a baj?

- Segíthetek? – kopp. Igen! Már keresem is a kalkulátort, másképp úgysem tudná elmondani. Itt a zsebében, megvan! Résnyire nyitom a fürdőszoba ajtaját és benyújtom a készüléket neki. Aztán huss a konyhába, még kifut a tej! Elzárom a gázt, kiöntöm a bögrékbe a tejet, belekavarok és már újra az ajtó mögött állok, benyújtom a kezem. A tenyeremben landol a kütyü, kihúzom és már olvasom is. „Kérlek, a táskámból végy ki egy intimbetétet és hozd be!”

Gyorsan megtalálom a kis retikülben a gondosan becsomagolt puha anyagot, s odaviszem, benyújtom neki. Nem veszi el, sőt kinyitja teljesen az ajtót. Ott ül velem szemben és nyújtja a gépét: „Nem tudom egyedül betenni, és segíts felöltözni.”

Hát ilyet még nem kértek tőlem. Igaz, előző kapcsolataimban ez nem volt tabu, láttam már betétet, használtat is és azt is hogyan használják. Kislányos zavaromban kicsit topogok, majd úrrá leszek megilletődöttségemen és odalépek. A kis csomagot villámgyorsan feltépem, a helyére igazítom és segítek Reninek felöltözni. Kínosan vigyázok, feleslegesen ne érjek hozzá, ne érezhesse azt, hogy visszaélek a helyzettel. Gyakorlatilag a legintimebb helyzetbe kerültünk, ami egy férfi-nő kapcsolatban lehetséges, annak ellenére, hogy alig ismerjük egymást.

- Köszönöm – suttogja fülembe, és látva az apró könnycseppet szemében, azonnal megértem, hogy az ő lelkét is megviselte ez a kis közjáték.

Valahogy fel kell oldanom a feszültséget!

- Gyere, igyuk meg a cappuchinot, és utána van egy kis meglepetésem! – mondom neki hirtelen ötlettől vezérelve. El kell vele felejtetnem ezt a helyzetet, amibe kerültünk.

A konyhában szótlanul kortyoljuk el a forró italt. Látom Reni is lassan felenged. Most kell felvidítanom!

- Szeretsz táncolni? – kérdezem mire csodálkozva a szemembe néz, és nemet int a fejével.

- Miért? Nem tudsz, vagy nem is próbáltad? Hiszen a zenét imádod. – Pötyögni kezd, s kisvártatva mutatja is: „Nem szoktam soha. Nincs kivel és nem is tudok!”

16.

Már megint kezdi? Nem volt neki elég a bajaimmal foglalkoznia? Ahelyett, hogy a taxit hívná, kitalál mindenféle badarságot.

Tánc! Mikor a Petőbe jártam ott volt disco tartva, jól éreztük magunkat, táncoltunk, még a kerekes-székesek is, de nem voltak köztünk egészséges kívül állok. Mikor ott végeztünk, egy régi barátommal, aki szintén oda járt, elmentünk egy igazi buliba, idegen emberek közé. Nem felejtem el soha, hogy bámultak bennünket. Szemükben szánalom, undor és idegenkedés tükröződött. Mikor összesúgtak ránk nézve, még azt a fáradságot sem vették, hogy a hátunk mögött tegyék. Iszonyú volt. Soha többé nem kívánkozok táncosok közé és nem is akarok táncolni. Engem ne nézzen senki!

- Van egy kis meglepetésem számodra! – Ajjaj! Ettől féltem. Gyűlölöm a meglepetéseket, azok mindig kellemetlenek. Megrázom a fejem.

- Ne félj! – fog kézen és a szoba felé húz. – Bízz bennem, egy ujjal sem nyúlok hozzád és nem is bántalak.

Riadt nyusziként nézek szét, menekülőút után kutatva. Remélem, nem AZT akarja! Hiba volt feljönnöm, nem is ismerem, ki tudja milyen gazember. Rendületlenül húz maga után, csak a szeme és kedves mosolya kelt bennem némi reményt, hogy talán nem fog bántani!

- Bízd rám magad, ne félj! – mondja, és selyemsálam lekanyarítva nyakamból, ugyanezzel a lendülettel a szememre borítja, és megköti tarkómon. Idegesen kapom föl kezem, de ő újra megszólal.

- Ne félj, csak meglepetés, nem foglak megijeszteni. – azzal ott is hagy, magányomban, sötétségemben. Érzem, hogy a szobában van, körülöttem mozog. Halkan zene kezd szólni, először szintetizátor lágy dallama erősödve, hangosodva. Már az egész teret betölti a muzsika. A szív ritmusán dob kezd verni, s furulyaszó ismerős dallama hallik, s a dallamra éles női hang meglepő módon a popzene ritmusára népdalt énekel. Szokatlan összeállítás, de mégis csodálatos hangzás.

Vajon merre lehet? Hova tűnt? Nem hallom merre járhat. Egyszer csak megfogja a jobb kezem, s átkarolja derekam. A zene ritmusára mozogni kezd.

– Próbáld te is! – szól, de felesleges, a lábam önkéntelenül is járni kezd az ütemre.

– Jól van! Képzeld, hogy egy nagy bálteremben vagyunk, csak ketten táncolunk, s ezernyi szempár figyel bennünket! – megmerevedem a félelmetes vízió hallatán. Most miért kell ezt mondania? Tudhatná, hogy nem viselem el, ha néznek!

- Jól van, nyugodj meg! – lehúzza szememről a kendőt – nézz körül, nincs itt senki! Nem néz senki, s ha táncteremben lennénk, se törődnének velünk. – nyugtatgat kellemes hangon. S tényleg! Már újra a zenére figyelek, és újra táncolunk. Táncolunk! Hihetetlen! Hiszen én nem is tudok táncolni! Nekem nem szabad! Mit tesz ez az ember, ez a kedves ember már megint velem?

17.

Lágyan ringunk a zene ütemére, az arcunk egészen közel van egymáshoz. Mi lenne, ha megcsókolnám? Mérlegelem a lehetőségeket. Ha nem teszem meg, kárba vész e pillanat varázsa, s akkor talán hiába való volt az egész este. Ha megteszem, vagy kapok egy fülest és el kell viselnem egy hiszti rohamot, vagy sikeresen elcsábítom, s akkor viselnem kell egy kockázatos kapcsolat minden szépségét és terhét. Úgy érzem, meg kell próbálnom, túl rég vagyok egyedül, és nem riaszt az az apró tény, hogy mozgássérült. Házias vagyok, főzök, mosok, takarítok, ha kell, őt is el tudom látni. Nem vagyok szerelmes, de szép, kedves lány, és olyan elesettnek tűnik, mint akinek épp olyan támaszra van szüksége, mint én. S ki tudja, ha jól alakul még akár belé is szerethetek.

Lehajtom a fejem és gyorsan egy halvány csókot lehelek ajkára. Érzem, amint megrezzen karjaimban, de nem szól egy szót sem, nem lök el, csak ring velem tovább a lassú ütemű zenére. Aztán a hangszórók elhalkulnak, s a varázslat véget ér. Rekedten az izgalomtól megszólalok:

- Úgy döntöttem nem hívok taxit. – megint riadt őzikévé válik, ezért megnyugtatom. – Van egy kocsim, hazaviszlek, ha megengeded!

A gyönyörű barna szemét újra rám veti, s kérdően kissé félrefordítja fejét.

- Na képzelj valami luxusautót, csak egy rozzant Zsiguli, talán egyidős veled, de még elvisz bárhová az öreglány. – kicsit tétovázik majd bólint és elmosolyodik.

- Reni! – a szemembe néz – Gyönyörű a mosolyod! – elpirul, s elfordul, indul a fogas felé, a kabátját megpróbálja leakasztani, de megelőzöm. Szótlanul segítek neki felöltőzni. Magamra kapom a kabátom, zsebrevágom a kocsikulcsot, majd szélesre tárva az ajtót, meghajolok a lány előtt.

- Parancsoljon kisasszony! – sikerült újra mosolyt csalnom Reni arcára, s ez elégedettséggel tölt el. Sikerem van, egyenesben vagyok!

18.

Igaza volt, tényleg nagyon öregnek néz ki a járgány. Zoli udvariasan nyitja és csukja az ajtót a beszálláskor, majd megkerüli az ajtót és beül. A hidegben csak negyedik-ötödik indításra ugrik be a motor, akkor is prüszköl, köhög, akadozik, de egyre ritkuló gyakorisággal, végül egyenletesen duruzsol, aztán minden átmenet nélkül leáll. Zoli többször is próbálkozik a beindítással, de lassan az akkumulátor is megadja magát.

- Marad a taxi. – sóhajt fel bánatosan. – Maradj itt, egy pillanat és hívok neked egyet, s máris itt vagyok. – azzal kiugrik a kocsiból és eltűnik a kapualjban.

Az öt perc, amíg odavan örökkévalóságnak tűnik Józsefváros félelmetes éjszakájában. Összehúztam apróra magam, hogy kintről ne is látszódjak. Végre feltűnik és beül mellém.

- Pár perc és itt lesz. Ne haragudj, én igazán el akartalak vinni, de ez az átkozott – csap a kormányra – cserbenhagyott. Sajnálom.

- Nem baj – mondom – úgyis taxival akartam menni.

- Reni! Ezt az estét szeretném veled megismételni. Randiznál velem máskor is?

- Örömmel – suttogom, s tényleg boldogsággal tölt el a gondolat. Milyen kár, hogy elszáll ez a pillanat, itt a taxi. Alig húszméternyi séta után ott vagyunk, feltárul előttem az ajtó, s minden búcsú nélkül becsukódik. Ennyi? Nem! A másik oldalon beugrik Zoli és elvigyorodik.

- Most nem szöksz el előlem.

Aha! Hazakísér! Így már más! A vállára hajtom a fejem, szinte elröpül az idő hazáig. A kapu előtt kiszállunk, az emberem fizet, s elküldi a taxit. Mire számít? Hogy itt maradhat éjszakára? Szó sem lehet róla! De nem, nem akar bejönni, csak megállunk a bejárat előtt, egymás szemét fürkészve szótlanul. Hosszú percekig maradunk mozdulatlanul összebújva, majd homlokon csókol.

- Szép álmokat Reni! Most már menj be mert megfázol!

- És a taxi? – kérdezem.

- Nem, busszal megyek, még az utolsót elérem. – s lassan elhátrál, kezem az utolsó pillanatig fogva, szinte elszakítja magát tőlem. Mire én beérek az ablakhoz, ő már az út túloldalán, a buszmegállóban áll.

Folyt köv

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés