BENCE:      Te engem lenézel. Méghozzá nagyon mélyen.

DÓRA:        Én?! Ezt kikérem magamnak! Én nem nézek le senkit. Az esélyegyenlőség pártját fogom.

BENCE:      Tehát lenézel.

DÓRA:        Nem. Ez pont az ellenkezője. Habár van rajtad mit lenézni.

BENCE:      Akkor mégis csak igazam van!

DÓRA:        Nem azt mondtam, hanem azt, hogy lehetne. Az nem ugyan az!

BENCE:      Dehogynem! Neked bajod van velem, és úgy kompletten az összes fiúval.

DÓRA:        Te beteg vagy, és képzelődsz.

BENCE:      Jobb lesz, ha innentől kezdve nem beszélünk egymással.

DÓRA:        Kitűnő ötlet! Én is éppen ezt akartam javasolni.

BENCE:      Mégsem tetted!

DÓRA:        Éppen akartam!

BENCE:      Most nem arról volt szó, hogy nem beszélünk?

DÓRA:        Te kezdtél el kötekedni.

BENCE:      Na, persze.

DÓRA:        Akkor most kezdődik. (Elfordulnak, csend van. Először Bence fordul vissza, de miután Dóra is visszafordítja a fejét Bence elkapja, majd Dóra is. Ez még háromszor vagy négyszer megismétlődik.)

BENCE:      Talán…

DÓRA:        Nem beszélünk.

BENCE:      Talán…

DÓRA:        Csend!

BENCE:      Talán beszélhetnénk!

DÓRA:        Talán. (kis szünet) Na, jó! Kössünk kompromisszumot!

BENCE:      Kössünk!

DÓRA:        Induljunk ismét tiszta lappal. Próbáljuk meg megérteni a másikat, mert valószínű, hogy egy darabig be vagyunk zárva.

BENCE:      Legyen. (Kezet fognak.) Akkor tiszta lappal. Bemutatkozzunk még egyszer, Dóra?

DÓRA:        Nem kell, Bence.

BENCE:      Hát, akkor én megpróbálom megnézni a rádiót, hátha kiderül, hogy merre vagyunk.

DÓRA:        Értesz az ilyen dolgokhoz?

BENCE:      Persze. Nem kell hozzá egyetemet végezni. Nem lehet túl nagy baja. Hiszen reggel erre ébredtünk fel. (Szétszedi a rádiót, azt bütyköli. Dóri az ágyon ül.)

DÓRA:        Na, van már valami?

BENCE:      Azért ilyen gyorsan nem megy. De igyekszem. Egyébként, te emlékszel valamire a tegnapi napodból?

DÓRA:        Nem. Én is ezen gondolkodtam. Semmire. Nem tudom, hogy kerültünk ide.

BENCE:      Talán jobb is, ha nem tudjuk.

DÓRA:        Emlékszel valamire?

BENCE:      Nem. Az égvilágon semmire. Arra sem emlékszem, hogy tegnap hazamentem-e iskola után. Illetve gondolom, hogy haza mentem. De biztosan nem tudom.

DÓRA:        Én semmire nem emlékszem a tegnapról. Még az iskolára sem.

BENCE:      Vajon honnan ismerhetjük egymást?

DÓRA:        Nem tudom. A suliból biztosan nem. Tegnapelőttről, vagy az előttről emlékeznénk rá.

BENCE:      Igazad lehet. Szoktál szórakozó helyekre járni?

DÓRA:        Néha. Nagyon, nagyon néha. Miért, te?

BENCE:      Én szoktam. Emlékeim szerint elég gyakran. Persze, már amire emlékszem.

DÓRA:        Nem vagyok egy éjszakai típus.

BENCE:      Én sem. Hajnali egy körül mindig haza szoktam érni.

DÓRA:        Hát… Azért ez határeset.

BENCE:      Van, aki haza se megy.

DÓRA:        Hú… Hogy bírja?

BENCE:      Nem tudom. Azért napi két-három óra alvás nekem is kell.

DÓRA:        Csak két-három?

BENCE:      Miért, te mennyit alszol?

DÓRA:        Az változó. Attól függ, mennyit kell tanulnom.

BENCE:      Mi szeretnél lenni?

DÓRA:        Nem tudom. De ne csak rólam beszéljünk. Például te mi leszel, ha nagy leszel?

BENCE:      Agyagtégla öntő. (kis szünet) Nem hiszed el?

DÓRA:        Nem.

BENCE:      Eddig még mindenki elhitte.

DÓRA:        Jaj, bocsáss meg, nem akartam összetörni a lelked.

BENCE:      Rá se ránts! Nem olyan könnyű azt összetörni! (Összeteszi a rádiót.) Elméletben szólnia kell.

DÓRA:        Próbáljuk ki!

BENCE:      Jó!

RÁDIÓ:       Üdvözöljük önöket! Négy óra van. Széchenyi rádió Buda… (súgás)

BENCE:      Oh, a csudába!

DÓRA:        Nem baj. Megpróbáltad. Legalább tudjuk, hogy Magyarországon vagyunk.

BENCE:      Nem értem, miért nem szól?

DÓRA:        Mindegy.

BENCE:      De nem az! Ki vagyok készülve!

DÓRA:        Azért nyugodj meg!

BENCE:      De nem nyugszom meg!

DÓRA:        Dehogynem.

BENCE:      De megnyugszom.

DÓRA:        Jól van. Látod, megy ez.

BENCE:      Te most terrorizálsz engem?

DÓRA:        Mondhatjuk, de hatásos. Ne vedd a szívedre! Nem te vagy az első fiú. (Bence hirtelen Dórára néz.) Már nem úgy! Nem, nem. A terrorizálásra gondoltam.

BENCE:      S egyébként?

DÓRA:        Semmi közöd hozzá.

BENCE:      Szóval nem én vagyok az első.

DÓRA:        Én nem mondtam ilyet.

BENCE:      De azt, se, hogy én vagyok az első.

DÓRA:        Azt se…

BENCE:      Szóval!

DÓRA:        Hagyjuk inkább! De már megint rólam beszélünk. Mi van veled? Miért tereled a témát? Volt már barátnőd?

BENCE:      Akadt.

DÓRA:        Egy vagy több?

BENCE:      Az maradjon az én titkom.

DÓRA:        Miért? Na, na mond csak ami a szíved mélyén lakozik.

BENCE:      Már megint terrorizálni akarsz.

DÓRA:        Lehetséges.

BENCE:      De nem fog sikerülni.

DÓRA:        Vagy mégis?

BENCE:      Nem! Inkább váltsunk témát!

DÓRA:        Tereled a szót! Tereled!

BENCE:      Egyezünk meg! Beszéljünk másról.

DÓRA:        Legyen. De úgyis ki fogom deríteni.

BENCE:      Majd meglátjuk.

DÓRA:        Kezd sötétedni.

BENCE:      Máris? (Az ablakhoz mennek. Látszik, hogy a napsugarak már narancssárgásak. Kezd a szobában sötétedni.)

DÓRA:        Nem jön értünk senki.

BENCE:      Nem. Tényleg nem.

DÓRA:        De ezt nem hiszem el, hát nem hiányzunk senkinek? A szüleim már biztos keresnek.

BENCE:      Nyílván engem is. De hát kitudja merre vagyunk, meg aztán lehet, hogy nem is egy helyen lakunk. Lehet, hogy két-háromszáz kilométerre lévő városban lakunk.

DÓRA:        Nem tudom. De ez az egész, olyan, mint valami álom.

BENCE:      Álom?

DÓRA:        Nem mondom, hogy jó álom. Csak álom.

BENCE:      Álom. Csak ez a valóság!

DÓRA:        Nézzük a dolog jó oldalát.

BENCE:      Miért, van?

DÓRA:        Igen. Például, ha egyedül lennénk bezárva az sokkal rosszabb lenne,

BENCE:      Hát igen.

DÓRA:        Mond csak, reggel mit gondoltál magadba, mikor felébredtünk?

BENCE:      Jó kérdés. Nem is tudom. Igazából semmit. A sikításra ébredtem, aztán adásszünet. Majd egy kiabáló és idegbeteg csaj képe a következő emlékem.

DÓRA:        Hahaha! Vicces vagy.

BENCE:      Nem, de most komolyan. Elég atraszk és félelmetes látvány volt. Habár érdekes helyzet…

DÓRA:        Szerinted mi történt éjszaka?

BENCE:      Nem tudom. De valami azt súgja, hogy nem is akarom megtudni.

DÓRA:        Mit gondolsz, megtettük?

BENCE:      Nem tudom. Reggel óta ezen töprengek. Tényleg nem tudom.

DÓRA:        Én sem. S ez nagyon nyomasztó.

BENCE:      Nyílván az. Bár tudnék válaszolni, de fogalmam sincs az igazságról. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

DÓRA:        Nem így képzeltem el az elsőt.

BENCE:      Igen, én sem. De lehet, hogy nem történt semmi.

DÓRA:        S ha mégis?

BENCE:      Akkor már teljesen mindegy. Most már nem tudunk mit tenni ellene. Ami volt, az elmúlt.

DÓRA:        Nekem ez nem ilyen egyszerű! Bár te fiú vagy, nem értheted ezt.

BENCE:      Már megint ezzel jössz? Azt hittem ezen már túl vagyunk. De úgy tűnik nem. Mi bajod van megint?

DÓRA:        Az, hogy téged cseppet sem érdekel, hogy éjszaka megesett-e az életem és nyílván a te életed egyik nagy pillanata, vagy nem. S ez dühít. Már ne is haragudj.

BENCE:      Biztos, hogy megesett, az életem több pillanata is az éjszaka. Hiszen az órák nem álltak meg, s másodpercek is kattogtak. Tik-tak.

DÓRA:        Ne játszd az idiótát! Tudod, miről beszélek.

BENCE:      Bocs, hogy jobb kedvre próbállak deríteni.

DÓRA:        Hát igen. Kérhetsz is bocsánatot. Ez egyszerűen nem vicces. Nektek fiúknak könnyű! Egy újabb lány a gyűjteménybe. Na és akkor mi történt? Ti így gondolkodtok.

BENCE:      Miről beszélsz? Úgy viselkedsz, mintha én egy nem is tudom, egy, egy, egy, egy Casa Nova lennék. Gondolkozz már a női eszeddel, kérlek.

DÓRA:        Ezek után már nem tudom mit gondolkodjak, mellesleg én nem ezt a kifejezést használtam volna.

BENCE:      Oh! Rajta! Gyerünk! Mond ki! Hallani akarom! Mond ki! Gyerünk! Ne tétovázz!

DÓRA:        Ugyan mit mondjak ki?

BENCE:      Hát mindent, mindent, érted?

DÓRA:        Milyen mindent? Már megint miről beszélünk?

BENCE:      Ezt kérdezem én is! De nincs válasz! Csak ordítás, és a női elme okoskodása. Te állandóan csak okoskodsz. Tudsz ezen kívül mást?

DÓRA:        Te meg egy bunkó vagy.

BENCE:      Mondtad már, mondtad. De tudod mit? Büszke vagyok rá, hogy mi vagyok.

DÓRA:        Gratulálok! Jól el lehetsz telve magaddal. Csak meg ne fulladj!

BENCE:      Ne izgulj! Nem fogok. (kis szünet) Én komolyan nem értelek. Próbálom egy kicsit elviselhetőbbé tenni, ezt az elviselhetetlen helyzetet. De akárhogy próbálkozom, te kiakadsz! Könyörgöm, mit tegyek?

DÓRA:        Nem azzal kell elviselhetőbbé tenni, ezt a helyzetet, hogy olyan dolgokkal viccelsz, ami elég fontos. Sőt kulcsfontosságú.

BENCE:      Rátapintottál a probléma lényegére. Nincs kulcsunk ehhez az átkozott ajtóhoz. (Belerúg az ajtóba.) Hogy törne ki keretestől!

DÓRA:        Mit akarsz elérni a rombolással?

BENCE:      Levezetem az ideget.

DÓRA:        Ez az! Törjünk össze mindent, azt is, ami van. Rúgjunk bele mindenbe, attól nyílván sokkal jobb lesz.

BENCE:      Addig örülj, amíg nem téged rugdoslak! (Kínos csend, majd Bence bűnbánóan megszólal.) Bocsáss meg! Ezt az utóbbit nem kellett volna mondanom és vissza is vonom.

DÓRA:        (sírva) Az élet sajnos nem így működik. Nem lehet a dolgokat visszavonni. (Dóra elindul a mosdó felé, de még mielőtt belépne Bence elkapja.) Hagyj! Vedd le rólam a kezed! (Kitépi magát a fiú karjai közül, az ablakhoz fut és felmászik a párkányra. A fiú utána indul.) Ne közelíts! Hallod? Ne gyere közelebb! Különben kiugrok. S megteszem.

BENCE:      Jó, jó. Oké. Itt maradok. Rendben. Nyugi! Igazad van. Az életben nem lehet a dolgokat visszavonni. Sajnálom. Csak úgy kicsúszott a számon. Az idegesség nagyúr. Olyanokat mondunk, amit nem gondolunk komolyan. Nagyon kérlek, bocsáss meg!

DÓRA:        Nekem nagyon is komolynak tünt, ez a mondat. S talán képes is lennél megtenni.

BENCE:      Hát így ismersz?

DÓRA:        Nem ismerlek. Bezártak egy vadidegennel, egy szobába. Nem ismerlek. Csak a nevedet tudom. Ezen kívül semmit.

BENCE:      Dehogyisnem! Na és a délelőtt és a délután? De tudod mit? Elfogadom. Jó. Nem tudsz rólam semmit. Akkor adj egy esélyt. Én is adok. Ismerjük meg egymást! Csak könyörgöm, gyere el az ablak mellől.

DÓRA:        Nem tudom, akarom-e. (Néhány másodpercnyi csend után lemászik az ablakból és a földre ülve zokogni kezd. Bence lassan közelíteni kezd, majd odamegy hozzá és odaül mellé.)

BENCE:      Nem tudom, mit mondjak. Sajnálom. Csak ezt tudom. Nem kellett volna viccelnem.

DÓRA:        Nekem pedig nem kellett volna ennyire bedühödnöm. Majdnem kiugrottam az ablakon. Hihetetlen! Azt hiszem, félek magamtól.

BENCE:      Nem vagy egyedül. Gyere, álljunk fel innen, mert még megfázunk. Már csak az hiányzik. (Felállnak, és az ágyhoz mennek.) Kérsz egy zsepit?

DÓRA:        Igen. Az jól esne. (A zsebéből, ad neki egyet.) Köszi! (Megtörli az arcát, kifújja az orrát.)

BENCE:      Nos, akkor ismerjük meg egymást.

DÓRA:        Rendben. Ismerjük. Én készen állok.

BENCE:      Én is. Akkor kezdem. Budapesten lakom.

DÓRA:        Én is!

BENCE:      Legalább a városos részt kipipálhatjuk. Tizennyolc vagyok.

DÓRA:        Én tizenhét.

BENCE:      S fogalmam sincs, hogy kerültem ide. De ezt már többször elmondtam neked.

DÓRA:        Szüleid?

BENCE:      Oh, anya óvónő, apa pedig egy építési vállalkozó. Sokat van utón. Elég keveset látom. A te szüleid?

DÓRA:        Apukám orvos, anyukám pedig recepciós az egyik hotelben.

BENCE:      Értem. Na, most már tudsz rólam néhány dolgot. Megismerted egy kis részem.

DÓRA:        Igen. De nem volt igazam. Már délelőtt és délután is megismertem egy kis részed.

BENCE:      Örülök, hogy így gondolod. Nézd, ha gondolod beszélhetünk az éjszakáról. Ha neked így jobb…

DÓRA:        Nem. Inkább ne! Azt hiszem ezeket a dolgokat magamban kell feldolgoznom. Azt is, ha történt valami és azt is, ha nem történt semmi. Bár remélem az utóbbi a valós verzió.

BENCE:      Igen, én is. Mármint ne érts félre, meg semmi ilyesmi, nagyon helyes, okos és szép lány vagy, csak, szóval, izé…

DÓRA:        Semmi baj, Bence! Értelek.

BENCE:      Igen?

DÓRA:        Igen.

BENCE:      Jól van Dóra. Akkor jó. (kis szünet) Hát ez az ismerkedősdi nem igen megy nekünk.

DÓRA:        Hát nem. Nem vagyok egy szócső.

BENCE:      Tényleg? Mármint tényleg. Valóban nem vagy az.

DÓRA:        Köszi. Ez jól esett. Most nagyot nőtt az önbizalmam.

BENCE:      Tudom, azért mondtam.

DÓRA:        Fura az élet. Érdekes, hogy pont minket sodort ide.

BENCE:      Igen. Hiszel abban, hogy minden okkal történik?

DÓRA:        Nem tudom. Talán. Te?

BENCE:      Én hiszek.

DÓRA:        Gondolod, hogy okkal vagyunk itt, mi ketten?

BENCE:      Biztos vagyok benne!

DÓRA:        De vajon mi az ok, s mi a cél?

BENCE:      Azt nem tudom. De rá fogunk jönni.

DÓRA:        Én is ettől tartok. Apropó, ha már a nagy felfedezéseknél tartunk, arra már rájöttél, hogy nem világít a lámpa?

BENCE:      Most csak viccelsz, ugye? Kérlek, mondd, hogy igen.

DÓRA:        Nem. (Bence odarohan a kapcsolóhoz, kacsolgatja, nem történik semmi.)

BENCE:      A pokolba! A pokolba! Ez nagyszerű! S akkor mi lesz?

DÓRA:        Majd felkapcsoljuk a villanyt a fürdőben, és kinyitjuk az ajtót.

BENCE:      Ez is egy megoldás. Vagy… (odafut a szekrényhez, kinyitja a fiókot, majd elővesz egy gyertyát.) használjuk ezt.

DÓRA:        Egy gyertya? Nem lesz belőle túl nagy fény.

BENCE:      Nem is. De ha jól számolom, itt hat van.

DÓRA:        Azt már lehet valamire használni.

BENCE:      Akkor meggyújtom őket, és kinyitjuk az ajtót. Talán lesz annyi fény, hogy nem megyünk neki semminek.

DÓRA:        Jó. Azon gondolkodom, hogy elmegyek fürdeni.

BENCE:      Menj csak! Legalább megtudjuk van-e melegvíz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés