Ferenc                         No, jó barátunkról, a Göncölről ezek szerint már hallott. Tőle jobbra, az a csapott duplavé, igen, az - az a Cassiopeia. Látja? Öt csillag.

Lucia                Persze. És a Sárkány?

Ferenc                         Miket tudsz? Az ott van, az a hosszú, halvány csillagokból rakott, úgy, a Kis Göncöl körül. Nézd, arra fordul a nyaka, ott a feje, lenn meg a farka. Az pedig ott kicsit távolabb a Korona – az a gyenge félkörív. Mint egy fél szelet kenyér. Jó illatod van, jobb, mint a tónak. Ott pedig az Oroszlán, az két erős fényű mintha a két lába lenne, az ív pedig a nagy sörénye.

Lucia                Szép. Mondd csak, készültél?

Ferenc              Én? Minden este, mióta ismerlek.

Lucia                            Minden este…

Ferenc érzékeny, meglelt hangon.

Ferenc                         Lucia?

Lucia                Igen?

Ferenc              Te mire vágysz a legjobban?

Lucia                Hogy mire vágyom? Ezt még sosem kérdeztem magamtól. Túl sok jó dolog van... Azt hiszem, először is: le szeretnék ülni. Túl sokat futottam már én is. Futottam magam elől, és azt hittem, valamiért megyek. Olyan marha egyszerű vagyok, Ferenc, és mégsem bírom megérteni magamat. Mh. Nevetséges: mint egy kamaszlány. Azt hiszem, tisztán szeretnék látni végre, és jó volna megnyugodni. Sokszor és sokat szerettem - úgy tettem. Kéjenc voltam, éltem hévvel és szenvedéllyel és elégettem mindent, ami az utamba került. Azt hiszem, nem szeretnék mást, csak megérteni, és azt, hogy megértsenek. Azt szeretném, ha békében lehetnék magammal. Ferenc, ha egyszer a hegyekkel foglalkozhatnék. Azokkal, amiken a nagyapád lakik. Érted ezt? Ha kimennék az egyik reggel, és valami furcsa lenne, valamit nem értenék, és csodálkoznék. És akkor felfedezném, hogy ami furcsa volt, az, az, hogy látom, ahogy lélegzik előttem a világ, és mindennek más a színe - mert este szépen, csöndben valami lerombolta és felépítette újra a szívemet. És minden rendben van, mert szépek és világosak azok a hegyek. És minden, de minden más, mint eddig, pedig semmi, de semmi nem történt, semmi nem cserélődött ki a világban, csak én változtam meg. Ezt vágyom a legjobban. Szeretnék megváltozni.

Ferenc              Lucia.

Lucia                Cs-sss, Ferenc! Nyugodj, csak én állok itt előtted.

Ferenc              Épp elég.

Lucia                És te? Mire vágysz?

Ferenc              Már nem is tudom, Lucia. Össze akarok esni. Olyan picinek lenni, hogy már ne is látsszak. Azt, szeretném, hogy megrepedjen rajtam a burok, és szétfolyjon a lelkem, és már ne számítson semmi. Ne számítson semmi, mert szeretek valakit és az viszont szeret. Túl régóta vagyok már egyedül, Lucia, és nem hibáztatok senkit, mert én tettem ezt magammal. Ugyanúgy, ahogy azért sem, hogy nem mondtam ki a szavakat, amiket kellett volna, és nem léptem, ha lépni kellett, és azért sem utálok senkit, mert évekig bennem rekedt az egész világ. De azt szeretném, ha fölrepedhetne végre úgy, ahogy van. Túl sokáig tartottam magamban mindent.  Túl sokáig - és azt szeretném, hogy ne legyen késő. Este, amikor remegek az ágyban, és a tarkómra süt az éjjeli lámpa, azt kérem mindig, hogy ne legyen még késő. Azt kérem, hogyha félre is tettem, és halogattam, és vissza is fogtam az életet, ne múljon el, és ne múljak el én sem, ahogy az életem, hanem éljek, és megmaradjak. Azt akarom, hogy ez a pillanat legyen a valóságom, és azt, hogy valaki részt vegyen velem benne. Túl fiatalon letten nagyon öreg. Most nyár van, és őszi színeket látok, és kaszált fű szagát érzem, nem a tavaszi harmatot. Pedig azt kéne, nem? Mert az van, amit választasz, amit világodnak fogadsz el. És én szeretnék valakit, akibe átlépek, és akiben örök tavasz van. Szeretnék szerelmes lenni, de már nem akarok hazudni többé. Csak a szemedbe nézni és…

Lucia                Akkor nézz a szemembe!

Ferenc              Észrevetted, hogy most elsőször…

Lucia                Cs-sss! Ne magyarázkodj, csak hagyd szabadon: már megvan.

Ferenc Lucia felé fordul, és szemébe néz. A színpad minden fényéből kizárólag kettejük arcára esik csak, fönt pulzálnak a csillagok. Hihetetlen, mennyi árnyalat váltja az arcukat – öröm, vidámság, végzetszerűség, félsz, ősbú, ijedelem, újra öröm, bizalom, parázslás, elfogadás, meghittség, ragyogás, megindultság, szerelem.

Ferenc              Szeretem a hajad, szeretem, ahogyan belém simulsz. Szeretem, hogy finom a bőröd, és természetes vagy. Szeretem, hogy mikor itt állsz, érzem, hogy itt állok én is. Szeretem, hogy nem szeretek senki mást. És szeretem, hogy nem tudok mást veled kapcsolatban, mint szeretni téged. Mert szeretlek, Lucia, mindenek asszonya, bűn és téboly, életnek hatalmas tavasza. Nyár van, és szeretlek.

Lucia                Én is, Ferenc, én is.

Ferenc Luciába csókol, és összefonódnak. Sokáig állnak így. Test testet tart. Aztán megoldják ruhájuk, és a tóba lépnek, belemerülnek a hullámok rongyaiba. Ringatóznak. Közben feljön a Hold, a vízben guggolnak egymás hátára kulcsolt karokkal. Lucia a csukott szemű Ferencet nézi. Sok időt töltenek így, majd Lucia suttogó, de puha hangon megszólal.

Lucia                Ferenc…

Ferenc              Igen?

Lucia                Gyermekem van tőled.

Ferenc megdermed a ringásban, és Luciára nyitja szemét. Vizsgálja annak arcát. Egészen mozdulatlan. Valahogy belé tokozódik az öröm, mintha el sem hinné. Végre megszólal.

Ferenc              Hogyan?

Lucia                            Van egy gyerekünk. Emlékszel arra az estére, négy és fél éve? Arra az elsőre…

Ferenc              Gyerek?

Lucia                Gyerek.

Ferenc              Gyerek!(Ferenc nevet.) Gyerek!

Lucia                Az. Te és én. Olyan te és én, aki belőlünk született.

Ferenc              Őrület.

Ferenc zavartan lehajtja felét, mert sírnia kell, de hangjában puhaság lakik.

Ferenc              És… és akkor három és fél?

Lucia                Négy lesz.

Ferenc              Édes Istenem. És te… És én… És… És hogy hívják?

Lucia                Franciskának.

Ferenc              Asszony… nem hiszlek el.

Lucia                Apa vagy, Ferenc. Apa. Most már fel kell nőnöd.

Ferenc              Fel… Élet lett belőlem?

Lucia                Élet.

Ferenc              Mert belőled, azt még megértem… Lucia.

Lucia                És Ferenc, és Franciska.

Ferenc              Ez pont úgy hangzik, mint egy…

Lucia                Család.

Lucia Ferenc szájára tapasztja az ujját. Kezével lecsukja szemeit, és lecsókolja azt. Összefonódnak, és a vízbe merülnek ismét. (Megszólal Nick Cave és Warren Ellis „The last waltz” című filmzenéje.) Mozognak a hullámok. Aztán elhalkul a fény, és csak a csillagok ragyognak. Lucia észrevétlenül távozik a sötétben.

1. szín: Ősz, erdő

Mikor kivilágosodik, vadul éles és hideg fény ül mindenen. A tó rongya egy ágy gyűrött lepedőjét mintázza, mely alatt Ferenc fekszik háton. Szeme még hunyva. Mikor kinyitja szemét, merengve néz a rideg, tiszta fehérségbe. Sokáig fekszik így, majd álomtól megoldott kifejezése komoly, és felkel. Megindul az ablakon becsapó fénycsík felé. Belelép. Hagyja, hogy szúrja a nap. Aztán annak hátat fordítva leül a színpad 2. szintjének élére, és könyökét térdére támasztva önmaga árnyékába mered. A színtér hátsó végén Lucia jelenik meg - ruhája immár nem vörös, hanem fehér és könnyű. Ferenc nem veszi észre, s mintha csak magának mondaná. Lucia visszhangként válaszol Ferenc háta mögül.

Ferenc              Olyan téliesek most a fények. Hideg és savós minden. Milyen gyors elment! Elfogyott a nyár.

Lucia                Hunyd be a szemed – és addig van nyár, amíg akarod.

Ferenc              Már felkeltem, Lucia, és nekem nem sok belső utam van többé

Lucia                Mi történt veled, álmodó?

Ferenc              Meghaltál, Lucia.

Lucia                Ferencem, mi van veled? De hisz itt beszélnünk, itt vagyok. Itt vagyok veled most már örökké!

Ferenc              Mert behunytam a szemem. De te csak itt vagy már, énbennem.  Hát nem emlékszel?

Lucia                Nem… nem…

Ferenc              Nyarat adtál nekem. De most ősz van. Ősszel ledobják lombjaikat a fák, és önmagukba temetik az életet.

Lucia                De én nem vagyok fa. Nem. Nem lehet!

Ferenc              Ezt üvöltöttem több napon keresztül. Pedig elmúlik minden, Lucia - épp, mint „a rózsák és Arisztotelész”.

Lucia                De azt mondtad, hogy örökké szeretni fogsz.

Ferenc              Én? Örökké. Ezért nézlek most is téged, ezért beszélgetünk belül. Mert már nem vagy odakünn, csak itt benn a hiányod, ami megteremt téged. Pont, mint az elején. Látod? A végén megadtad nekem, hogy örökre szeresselek.

Lucia                Ferenc ez nem lehet!

Lucia leül Ferenccel szemben törökülésben, és Ferenc lehajtott fejéhez húzódik, onnan lentről tekint szemébe, mint valami félénk őr, aki bár segíteni nem tud, de részt akar venni annak sínylődésében.

Ferenc              Tényleg nem emlékszel?

Lucia                            Nem. Hogyan emlékeznék? Hát meg lehet halni az élet elvesztésének tudatával? Mi, Ferenc?

Ferenc              Gyere, üljünk le az ágy szélére!

Lucia leül Ferenc mellé a színpad 2. szintjének élére.

Ferenc              Így ültünk aznap reggel is. A legderűsebb, legszebb reggelem volt. Élt a ház. Itt lélegeztél mellettem. A te levegődet ettem. A hajamba, a szemembe, a bőrömbe keveredtél.

Lucia                Akkor miért hagytál elmenni?

Ferenc              Azt mondtad, elhozod Őt.

Lucia                De miért nem jöttél velem?

Ferenc először megakadva, majd fejingatva, kérdve, hitetlenül, végül üvöltve, hörögve.

Ferenc              Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom? Nem tudom… Nem tudom! Nem tudom! Azt mondtad, elhozod, és én hagytam. Hagytam.

Lucia                Akkor szóltam Franciskáról?

Ferenc              Igen. Ezért jöttél vissza a tópartra, nem?

Lucia mozdulatlan marad, szája mintha néma lenne, nem válaszol.

Ferenc              Lucia! Lucia válaszolj! Én meg fogom kérdezni minden reggel.

Lucia                De már csak te válaszolsz helyettem.

Ferenc              Igaz. Azért valahol nagyon szép, nem?

Lucia                Hogy meghaltam?

Ferenc              Nem, hanem: hogy általad éltem csak, és most te vagy, aki csak általam élsz.

Lucia                Ja. (Lucia mosolyog.) Aztán mindketten általa.

Ferenc gyönyörködő szemekkel, torz szájjal bólogat.

Ferenc              Úgy öleltelek meg, ahogy nem érzetem még soha, semmit. Milyen hétköznapi volt, és mekkora misztikum lett? Aztán útra keltél. Kinyitottad és bezártad az ajtót. Te elmentél, én maradtam. Ezt a kettőt mindig meg kell nézni, hogy: hogy van az ajtó, és hogy ki megy el és ki marad? Látod? Veled maradtam ma reggel is. De most menj, szabadon engedlek. Neked már megvan az utad. Lucia vagy. Lucia.

Lucia felkel Ferenc mellől, és elindul, mintha végigjárná még egyszer azt az utolsó utat. Ferenc ott marad megint maga elé engedett karokkal, akár a darab elején, kezei egymásba kulcsolódnak, mintha imádkozna. Hátán érzi, ahogy a szobában besötétedik, amint Lucia távozik. Az összes fényt Lucia kapja meg koncentráltan, és mintha leomlana az egész szoba, eltűnik és fölszívódik minden, nincs se szék, se kályha. Lucia fehéren távolodik, és már a színpad közepe-mélye felé jár, mikor őrült berregés, vad csikorgás hallatszik. Valami feltépi a függönyt, és Mészáros száguld be, autót imitálva, vált, hörög, ingoványosan vezet, gyorsít, bömböl. És elcsapja Luciát, aki szétkenődik a földön. De Ferenc csak azt a régi, márciusi falat látja, amelyikbe még nevüket karcolták, ahol a lámpa világított, és ahol most megszűnik a fény, és ami mögül most vér csorog ki. Ebben a pillanatban borzasztó gyereksírás, iszonyú üvöltés hallatszik, görcsös, gyenge, falrázó üvöltés. Ferenc is ugyanezen a visszacsinálhatatlan hangon kezd el üvölteni. Az a maradék fény szökik Luciától, és lassan, folyva Ferenchez csoportosul, akit most megint látni, könnyes, megkövült szemekkel. Mintha pusztában ülne. A második szinten csupán egy utat, és egy fát látni. A távolból még hallani halkan a gyereksírást. Sűrű, sárga, őszin napfény fordul át a színtéren, és megül egy darabig. „Cs-sss!” – mondja Ferenc, és a gyereksírás megszűnik. Körbenéz a teljes téren. Aztán térdére támaszkodva feláll, mint aki már nagyon öreg belül, és megfáradt. A harmadik szintre kapaszkodik fel, arra az apróra, ahova régen nagyapához ment, s leül arra. Körülnéz, be a háttérbe, le a földre, majd a nézők felé fordul. Rágyújt, és monológjába kezd.

Ferenc              Ezüsthínáros este volt. Persze meg kellett mutatnom neki, hol vagyunk az univerzumban. Le kellett horgonyozni a Koronához, a Sárkányhoz, meg a Göncölhöz képest azt a pontot, ahol álltunk. Micsoda képmutatás? Mintha nem tudnánk, mire megy ki mindez. Aztán a mellkasomhoz szorult a háta, éreztem, ahogy lélegzik, és ez a világmindenséghez képest apró részlet, olyan nagynak, és sűrűnek látszott, hogy mellette szinte elveszett minden más. Mert ott volt. Lucia. Most? Már csak én vagyok itt öregen. Estét látok már kora reggel, és immár magától értetődik ez a rémséges és lehetetlen egyedüllét is. De hol marad a szenvedés? Hol marad a vágy? Hol maradtak el azok az idők? Hol vagyok egyáltalán? Annyit foglalkoztam magammal, kizárólag magammal, hogy már nem is tudom, mi vagyok. Kiirtottam a mozgalmasságot. Tudod, mit értem el? Nem fáj a nők hiánya, és nem örülök a felhők világoskék élének. Mondd, hova lett a szépség és mindennek akarata? Kifakultak az erős árnyalatok és ellibegtek a nagy tartalmak. Tiszta akartam lenni. Pedig akkor voltam csak: ott, a tóparton. Abban az igaz hazugságban. Most hazug az igazság is. Nincs már erkölcs, vagy fehér lap. Elmúltak, mint a nagy tettek, az utolsó valamire való belső robbanások. Nincsenek már színek és örömök. Persze harag, vagy szomorúság sem. Csak az élet maradt. Nem is létezem – azon kívül, hogy ezt elmondhatom az állapotomról. Érdekes: mikor éltem, nem tudtam róla. Most, mikor tudok róla, nem élek. Holott csak én változtam. Biztosan. Az ősz ugyanúgy befesti a kertet, a nyír aranysárgát ölt és zizegni kezd. S ott marad az út, meg az erdő. Ideje az éjnek és a napnak. Pedig, ha jól emlékszem, ez a világ gyönyörű. És ajándékba kaptunk mindent. Föl kéne kötnöm magam. Bár baj sincsen. Nincs semmi baj. Csak kies lett ez a belső tér már. Öreg vagyok, és boldog vagyok, hogy éltem. Mert velem voltál, akárhogy is. Mert részese lehettem, hogy léteztél. Most itt valami megállt, most itt valaminek mindörökre vége. Kéjenckednem kéne, vagy föltámadnom. Menni. Ugye menni? Azt hiszem, indulnom kell.

Az utolsó szavakat komoly, nyugodt hangon szavalja. Arca kiélesedik, ám szemében reménytelen gondolat jelenik meg. Lehorgadt fővel mondja. Miközben majd Ferenc utoljára kiejti a nevét, Lucia vérvörös ruhában még fölrémlik, valahol nagyon messze a színpadon, szinte álomszerűen. Aztán Ferenc eltapossa az elszívott, még izzó csikket, mintha Lucia nehéz, vörös fényét taposná el. Közben a színpad második szintjén Mészáros csendben belép, és megáll a nézőtér felé néző peremen. Ferenc feléje fordulva mondja ki:

Ferenc              De Lucia már halott. Te érted ezt, Mészáros? Ki lehetett ilyen? És hova menjek így egyáltalán. Hova? Hova? Lucia! Lucia, most mi legyen?

Miközben Mészáros beszélni kezd, Ferenc fölemeli a fejét. Szeme könnyes és tökéletesen tiszta. A végén csatalakozik a szavakhoz, és az utolsó mondatot együtt, hangsúlyozottan, megindultan mondják ki, mélyen a nézőkbe tekintve. Aztán komolyan, megkövülten merednek előre. A háttérben Lucia halott teste a színpadon.

Mészáros         Kár már ördögkísértésekben bízni. Ember vagy, és ez nagyon nehéz feladat, de hinni kell, Ferenc. Megpróbálni szeretni mindent. Nincs más út. Nem illúziókig kell elérni, de még csak nem is egy célig, hanem abba pontba, ahol vagy. Abban kell hatni, és szeretni mindent. Élni kezdeni az élet által.

Mindketten        Itt kezdődik minden.

A színpad végében egyetlen szemvillanásnyira halovány foltként, fénylő, fehér ruhájában megjelenik az öreg, és átsétál a színen. Egy négyéves forma gyereket hagy ott a sötétben. Aztán kialszanak a fények.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2011.03.21. 15:29 cassandra Kedves Göncölszekér! Én is szívesen figyelem a messzi csillagokat, és a közeli emberi sorsokat. Stílusodról lerí, hogy szakmai berkekben mozogsz, jól ismered a színpadi technikákat, és remekül forgatod a "tollad". Valami mégis elbizonytalanított, Lucia alakja (lehet, hogy csak én érzem így) kicsit hasonlatos két korábban beküldött dráma női főszereplőivel  ( Tűzmadár Monája operaénekesnő, fekete hajú, vörös ruhás, és az Örömzene Linája, ismételten találkozik régi szerelmével, aki megtudja, hogy szerelmükből egy gyermek született).Bevallom remek írásod, ezért nem tudott maradéktalanul magával ragadni. További jó munkát kívánok.