Fekszem a jégen, nézem a csillagokat és nem bírok mozdulni. Forog velem a világ, próbálom elkülöníteni a színes karikákat a csillagoktól. Lassan múlik a fejzúgásom és ráébredek, hogy fekszem hanyatt a patakmederben, több száz méterre az első háztól, a legelő kellős közepén, mínusz 20 fokban. Téli estén korcsolyázás közben napokkal ezelőtt nyüzsgött a rét, de ez a velőig hatoló hideg elriasztott mindenkit. A holdvilágnál remekül lehet

korcsolyázni. Vakmerően, egyedül indultam neki annak, aminek máskor barátokkal szoktam. A veszélyérzetem elég késői életkorban állt igazán a helyére, így fittyet hányva a magányra, a mély patakban, mederig csonttá fagyott jégen, ugyanolyan önfeledten gyors korcsolyáztam, mint többed magammal. Az egyedüli különbség a magányból fakadó unalom volt. Egy hirtelen megállásnál, amivel talán magamnak akartam imponálni, hanyatt vágódtam, a lábaim az ég felé repültek és tarkóm tiszta erőből a jégnek csattant, eszméletem vesztettem. A kitisztuló kép haloványságában, a gondolataim is lassan az ájulás utáni teljes kikapcsoltságból fejzúgóan bár, de helyreálltak.

Mínusz 20 fok volt és mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy a fejfájás az egész agyamat összerázva kivonta az izmaimból az erőt, mint fecskendő ampullából a szérumot. Fel kell állnom, különben itt fagyok meg. Nem volt ez pánik, -még mindig a sűrű színes karikákat láttam-sokkal inkább ténymegállapítás. Nekiveselkedtem. Igazán akkor ijedtem meg, amikor világossá vált, hogy oldalra fordulni sincs erőm és egyre erősebben perzsel a jég dermesztő hidege, teljes testemben. Másodpercek, percek…, nem lehet ilyenkor tudni mennyi telt el, újból és újból megpróbáltam felkelni. Valahogy oldalra fordultam és a korcsolyám sarkával taszítottam magam a part irányába. Amin őszi bágyadt legyekhez hasonlóan, melyeket az ember a kezével egyszerűen levesz a falról elgyengültségük miatt, milliméterről, milliméterre másztam a három méternyi szakaszon fel. Forgott velem a világ, egyre jobban fáztam. Megtapogattam a tarkómat, hatalmasra dagadt a csont, nem éreztem vért, csak odafagyott havat. A hajamat el lehetett volna törni. Már elég tisztán gondolkodtam ahhoz, hogy nem mozgattam túlságosan a kezemmel, épp ezt akarva elkerülni. Rendkívüli szédülésemben és olyan erőviszonyok között, amilyen talán egy 42 fokos lázzal küszködő tüdőgyulladásosé, elnéztem a faluig. Olyan bájosan és biztonságot kölcsönzően füstölögtek a kémények. A korai téli éjszakában a hold bearanyozta az eget és fénye a havon megsokszorozódva szinte nappali világosságot teremtett. Eddig nem nagyon féltem, de ekkor átözönlött rajtam a rémület. Keservesen húztam le a korcsolyacipőmet a majd belefagyott lábamról, gyengeségtől remegő ujjakkal cibáltam rá a bakancsot. Megpróbáltam elindulni. Nem mindig egyszerű ám elindulni, mint ahogy az magától értetődne. Le kellett másznom a patakra. Fölfogtam, hogy még egy esést a fejem nem bírna ki. Áttotyogtam rajta, a másik oldalon fölmásztam és elindultam a térdig süppedő hóban. Amit máskor percek alatt megteszek, az akkor elérhetetlen távolságnak tűnt.

"Csak a legelső házat érjem el, csak a legelsőt!" Gondoltam, hogy ne itt essek össze és ha pechem van, napokig rám sem találjanak ebben a cudar hidegben, csak mint kopogó fagyasztott húsra. El kell érnem a gyönyörűséges biztonságot sugárzó első házat. Remegő lábaim nem nagyon akartak engedelmeskedni. Az akarat, az élni akarás ilyenkor 10-es fokú parancsot ad ki a képzeletbeli 10-es skálán. Mennem kellett! Már az első ház kertjének az alján voltam, amikor az éjszakai lehűlés mértékéből arra gondoltam, hogy még sem találnának meg. Mennem kell, el kell érnem a falut… És elértem! Csöppet sem éreztem jobban magam és sokkal nagyobb biztonságban sem...

Mindenki a füstölgő kémények alatt bujkáló kályhák melegében élvezkedett. Teremtett lélek, se ember, se kutya, se macska, se semmilyen állat nem volt az utcán, udvarokon. Úgy értem haza, mintha egy maratoni távolságot kellett volna legyalogolnom, az alatt a nagyjából kilométernyi szakaszon, ami a pataktól az otthonomig vezetett. Nyakas módra semmit nem mondtam, tulajdonképpen vártam, hogy mi lesz. Gondoltam, ha már itthon vagyok, nagy baj nem lehet és ha a másnapot megérem, túlélem… Megértem!

A fejem kétszer úgy fájt mint az előző nap, de az erőm visszajövőben volt. Az emlékezetes esés után az agy ostoba viselkedése folytán, miután ütésre megdagadt, mint az izom, talán még két hónapig is fejfájással kínlódtam.

Nem lettem körültekintőbb, de néhány ehhez hasonló fejjel falnak menés után, azért ha túlkorosan is, de kialakult, a bátorságtól nagyon jól megkülönböztethető vakmerőség -nem feltétlenül radikális- kerülése.