FÉRFI:              Beázott a cipőd?

NŐ:                  Igen, kicsit. Már le is veszem…

FÉRFI:              Én mondtam, hogy be fog. De legalább megérte?

NŐ:                  Aha… Tudod, te milyen gyönyörű a város esőben? Kimehetnénk sétálni.

FÉRFI:              Nem. Most ne.

FÉRFI:              A város melyik része gyönyörű…?

NŐ:                  Gondolom a park lehet az. Meleg pára, és nedves fák… Vagy a gyárkémények…

FÉRFI:              Nem szeretem, hogy mindig kitérsz a válaszadás elől. Miért?

NŐ:                  Mondtam már, nem fontos.

FÉRFI:              De az kell, hogy legyen, mert két-három naponként eltűnsz órákra, és még egy istenverte vihar sem tud vissza tartani. Elnézést, nem tudom mi van velem, hogy így beszélek… Neked biztosan fontos. Akkor nekem is az.

NŐ:                  Jajj, te… (az ölébe ül) Sajnálom, hogy rossz neked, de nem kellene, hogy az legyen. Ezek… Semmi hatással nincsenek ránk. Veled vagyok, és csak veled. Bízhatsz bennem. Butaság ennyit aggódni. Csak rosszul érzed magad, pedig nincs rá semmilyen okod. Nem láttad Gomojt?

FÉRFI:              Napok óta színét sem láttam. Lehet, hogy elment?

NŐ:                  Azt tudnám… Majd visszajön. Csak sajnos nem tud beszélni, hogy megmondja, mikor. Vele kicsit nehezebb.

FÉRFI:              Sokban hasonlítatok, ugye tudod.

NŐ:                  Tisztában vagyok vele…

FÉRFI:              Szörnyű. Azok vagytok mindketten.

FÉRFI:              Szeretlek.

NŐ:                  Akkor pedig nem kellene jeleneteket rendezned.

FÉRFI:              Te nem is mondasz semmit?

NŐ:                  Minek kimondani dolgokat?

FÉRFI:              Mert ez a kommunikáció lényege.

FÉRFI:              Szeretlek.

NŐ:                  (megcsókolja)

FÉRFI:              Így nem szerethetsz. (feláll) Ha még mindig ott tartunk, hogy vége lesz.

NŐ:                  Nem értem, a kettőnek mi köze egymáshoz?

FÉRFI:              Szeretsz, de majd elhagysz? Felénk inkább azt szokták mondani, hogy: szeretlek, ezért örökre veled maradok.

NŐ:                  Nem fogok hazudni. Még miattad sem. És eddig se tettem.

FÉRFI:              Pedig megpróbálhatnád…

NŐ:                  Akkor nem tisztelnélek.

FÉRFI:              Miért kell, hogy vége legyen?

NŐ:                  Hiszen mindenképp vége lesz. Vagy külön leszünk, vagy valamelyikünk meghal, vagy… Ezer és egy dolog történhet. Ezt te is jól tudod. Mindenki tudja. Mégis, szinte senki nem hajlandó tudomásul venni… Miért baj az, hogy csak addig vagyunk együtt, ameddig ez mindkettőnknek jó?

FÉRFI:              Mert a kapcsolatok nem így működnek. Vannak problémák, és azokat meg lehet oldani, nem elmenekülni.

NŐ:                  Én soha sem menekülök. És nem megfutamodásról beszélek, hanem arról, ha vége van valaminek. Ha már nem tart. Kihűlt. Nincs többé. Ha bármelyikünk ezt érzi, abban a másodpercben be kell fejezni. De mindketten tudni fogjuk.

FÉRFI:              Félek. Attól, hogy egy nap felkelek az ágyban, és nem talállak ott. Ahogy egyszer történt.

NŐ:                  De akkor nem ígértem semmit.

FÉRFI:              Most se.

NŐ:                  De. Most mondtam. Szeretlek.

FÉRFI:              Ez az… Most…

NŐ:                  És nem akarod ezt a mostot kihasználni? Helyette a jövőn keseregsz?

FÉRFI:              Igen.

NŐ:                  Jó. És ha ezzel beteltél már, akkor egy kicsit sopánkodhatnál a múlton is, annak is ugyanennyi értelme van.

FÉRFI:              Jó ötlet. Meg is teszem. Egyéb?

NŐ:                  Hirtelen nem jut eszembe. Nekem ekkora butaságokat csak nehéz munka árán sikerül kitalálnom.

FÉRFI:              Nem is baj, ezek úgyis kitartanak egy ideig.

NŐ:                  Örülök.

FÉRFI:              Én is.

NŐ:                  Jól van.

FÉRFI:              Szerintem is.

NŐ:                  (felkel)

FÉRFI:              Mit művelsz?

NŐ:                  Ha már ilyen elfoglalt vagy, nem zavarlak. Felveszek valami száraz ruhát.

FÉRFI:              Most?

NŐ:                  Igen, most. De lehet, hogy el se megyek a szobáig, hogy levetkőzzek, hiszen úgy sem lát senki most. Hiszem a mosttal senki sem foglalkozik. (elkezd vetkőzni, majd egy takarót terít magára)

FÉRFI:              (átöleli) Azért azt remélem sejted, hogy ez a meggyőzési módszer nem fog mindig bejönni. Csak megöregedsz egyszer te is, és akkor majd nekem lehet igazam… 

NŐ:                  De akkor már te is öreg leszel, és szottyadt…

FÉRFI:              Hát… Erre most nem tudok semmit mondani. Te… Hihetetlen vagy.

NŐ:                  Ölelj át!

FÉRFI:              Azt teszem…

NŐ:                  Ne csak a karoddal, hanem az egész testeddel, azt szeretném érezni, hogy körbeveszel, és nem érhet senki hozzám. Semmi sem bánthat.

NARRÁTOR:     A férfinak eszébe jutott a tar folt a nő hajában. És az az érzés, hogy mások bánthatják e miatt, és neki egyetlen vágya van, hogy megvédje a világ ellen. Ahogy magához szorította, érezte mennyire apró és könnyű. Mint egy tollpihe. És hirtelen eddig nem tapasztalt erőt érzett magában. Már nem haragudott a nőre, hanem a világra, ami körülvette. És ami megzavarta az érzéseit. Nem akart mást, mint így maradni. Legalább örökre, ha lehet. A nő is ugyanerre gondolt. Örökre. Ha hosszabb időre nem lehetséges…

NŐ:                  Nagyon finom. Lehetne, hogy eztán mindig így ölelnél?

FÉRFI:              Nem tudtam, hogy így is tudok…

NARRÁTOR:     Különböző jellemek voltak. Ezt már kezdettől tudták. És azt is, hogy nehéz lesz, ha nem egyszerűen lehetetlen ezt hosszútávon egyeztetni. Bármennyire is a föld fölött jártak, már az első héten volt egy-egy pillanat, amikor azt hitték, még elkezdődni sem tud a kapcsolatuk, nemhogy működne. Felhozhatnánk ez ellen azt is, hogy csak meg kell ismerniük egymást, és tolerálni a másik életét… De ez több volt annál. Két különböző világban éltek. Mert nemcsak két különböző világból jöttek, hiszen akkor közösen élhetnének egy újban. Egyikük sem tudott kilépni a saját életéből. És nem is akart. Általában. És néha mégis mindennél jobban. Ez a különbözés lehetett a szenvedélyük egyik forrása.

                        Persze nem csak összeveszések, kibékülések, és egyéb „nagy pillanatok” alkották mindennapjaikat. Együtt éltek. Azt hiszem, ez elmond mindent. Akadtak apró vitáik, mivel a mérnök precíz rendet tartott, és a nő ezt tiszteletben tartotta, csak nem érezte magára, és a tárgyaira érvényesnek. És úgy általában, a férfi próbált egy már meglévő rend szerint élni. Felkelés, fürdő, reggeli kávé, közben fél óra újság olvasás, mindez csöndben. Aztán szertartásos bevonulás a dolgozószobába, magával cipelve a második csésze kávét, amit csak két óra múlva iszik meg, hidegen. A nő ezen a ponton próbált változást eszközölni, hogy ő szívesen bevisz a kért időpontban friss kávét. A kérés elutasítást nyert. Majd ebéd. Miután a nő főzött, ez már meleg, és változatos étkezést jelentett. Eddig tehát javasolt, és elfogadott változások: egy-egy. Majd kis pihenő ebéd után. Korábban ez előző esti meccs vagy sportösszefoglaló nézése felvételről, esetleg zenehallgatás volt. Aztán vissza a munkához. Ez egészen az éjszakába is elhúzódhatott. Megrendeléstől függően. És azért is, mert szinte vallásosan betartotta a hétvégéket, amikor nem dolgozott. Este tévé, internet, de a leggyakrabban alvás egy átdolgozott nap után. Ezek is némiképp módosultak. A nő a délelőtti munka zavartalanságát betartotta. Főleg, mert akkor ő is elfoglalt volt. Rendbe tette a háztartást, főzött. És mindig elkezdett normális rendet tartani. Ebben valaki vagy valami mindig megakadályozta. De ebéd után már nem tudott nyugton maradni. A pihenőidőket rendszeresen megtorpedózta. Vagy csámborogni citálta a férfit, vagy egy moziba.

                        A fürdőszoba beosztással is akadtak problémák. Majd a mérnök egy rendszert dolgozott ki időpontokkal, satöbbi. Az ok prózai volt. A nő külön zárható szekrényt szeretett volna. És amíg a fürdőben tartózkodott, addig a férfi be sem nyithatott. Ehhez ragaszkodott. Azt mondta, az illúzió miatt. Ezek az órák megmásíthatatlan fallal választották el őket, míg életük minden területén egymás közelében voltak. (Mint tudjuk, egyetlen kivétellel, amikor a nő elment.) Még a mérnök is szemet hunyt a fölött, hogy munka közben zavarták. A nő nem élt ezzel vissza. De néha szinte élvezettel tört rá. A férfi ilyenkor először nem tudta, hogy mi történik, és bamba arccal nézett, majd amikor felfogta, hogy a nő az, megijedt. Ekkor már ok nélkül, de valószínűleg még benne maradt az érzés… A nő ilyenkor mindig nevetett, de olyan édesen, hogy nem lehetett rá haragudni. Sőt, azt a szentségtörést is elkövette a férfi, hogy a dolgozóasztalán, egy félig kész rajzon szeretkezett a nővel, a „munkaidejében”. Aztán egy fél napig nem tért napirendre a dolog felett… Az ő fürdőszobai ideje szintén rugalmas volt. Persze ezt ő sem ellenezte. A nő szerette maga borotválni a férfi arcát. Még a kapcsolatuk elején vette ki először a férfi kezéből a borotvát, mondván, hogy ő mindig megvágja magát… Aztán ez így maradt. A mérnök élvezte, hogy így kiszolgáltatja az arcát valakinek. A másik szerette ilyen közelről vizsgálni ezt az arcot. Azt is különösen kedvelte, hogy valamilyen közvetítő anyaggal érinti meg a másikat. Jelen esetben egy borotvával, amivel akár meg is sebezhetné, és ha nagyon akarná, meg is ölhetné. Ezen a férfi is gondolkodott. És kedvére volt a dolog.

                        Egy kedden történt. A nő éppen a piacon volt, friss zöldségekért ment. Ekkor csöngött a telefon. A mérnök egészen hosszan hagyta, hátha nem fontos. De a vonal másik végén egy legalább annyira kitartó ember volt. Felvette. Röviden beszéltek, félszavakkal. A férfi közben folyamatosan az ajtót nézte. Majd perceken belül a vonal másik végén bontották a hívást. A férfi még sokáig a füléhez tartotta a búgó telefont. Aztán leült a kanapéra, nem ment vissza dolgozni.

                        A mérnöknő volt az, akiről a férfi a legelején azt mondta: van valakim. Az egyetemen ismerkedtek meg, majd egy cégnél dolgoztak. És még később: együtt éltek. Nem szó szerint, természetesen. Mindketten ragaszkodtak a privát élethez, és a kényelemhez. De tökéletesen meg voltak elégedve a helyzettel. És a munkatársak is azt mondták, ennek így kellett lennie. Egy éve mindketten munkahelyet váltottak. A férfi megtehette, hogy itthon dolgozzon. A nőnek pedig egy kihagyhatatlan állást ajánlottak egy másik városban. Nem volt kérdéses, hogy elvállalja. Azóta leveleznek, és néha együtt ebédelnek. De egy ideje nem hallatott magáról a mérnöknő, ezért is hívta most. Elnézést kért, hogy egy „hihetetlenül nagyszabású” és „hatalmas kihívást jelentő” munka miatt hanyagolta. De végzett, és még az is lehet, hogy előléptetik. Mindezt szívesen megbeszélné vele egy ebéd keretében. A férfi igent mondott. Most pedig a kanapén ül, és gondolkodik. Vagyis csak azt hiszi, hogy gondolatok cikáznak a fejében hatalmas sebességgel, mert egyiket sem tudja tetten érni. Csak ül, és hallgatja a fejében a zúgást. És hányingere van.

                        Nyílik az ajtó, a nő jön be szatyrokkal, a nyomában Gomoj.

NŐ:                  Történt valami?

FÉRFI:              Segítek.(elveszi a szatyrokat) Mi történt volna?

NŐ:                  Csak kérdeztem. Nem dolgozol.

FÉRFI:              Igen.

NŐ:                  Nem dolgozol a külön erre a célra tervezett szobádban, az erre a célra használható időben. Kedd délelőtt. Ez több, mint furcsa.

FÉRFI:              Csak lejöttem kávét főzni.

NŐ:                  És a tíz órai kávéd?

FÉRFI:              Már megittam.

NŐ:                  Ülj le, főzöm. Ezért van tönkre a gyomrod. A sok kávétól. Az ám…A munkával van zűr?

FÉRFI:              Hm? Ja, nem.  (leül. Gomoj az ölébe kuporodik. De nem találja a helyét. Hosszan néz a férfira, majd kimegy az ajtón)

NŐ:                  Akkor mi az?

FÉRFI:              Semmi, mondtam már… Megfájdult a fejem.

NŐ:                  Pedig még meg sem kérdeztem, hogy szeretkezünk-e?

FÉRFI:              Hogy…? Tessék?

NŐ:                  Kedvesem… Van úgy, hogy az ember bal lábbal kel fel. Tessék, itt a kávéd, hátha attól jobb lesz. Kérek egy puszit…

FÉRFI:              Sajnálom, visszamegyek dolgozni. (elmegy)

NARRÁTOR:     Visszament a szobájába, de még rá sem gondolt a munkára. Fájt. A gyomra, a feje, az egész teste. Valami szorította. Vissza akart menni elmondani mindent a nőnek. De mégsem tette. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Az egyik pillanatban úgy érezte, hogy megcsalja. Aztán, hogy a másikkal teszi ugyanezt. Hiszen ő volt korábban. És igaz, hogy nincs most vele, de azért, mert hosszú távon gondolkodik. És vele is így tervez… Nem mondja, hogy egyszer mindenképp vége lesz. De soha nem lenne vele ilyen… Még hasonló sem…

                        Eltelt majdnem egy óra. Úgy döntött, nem gondolkodik ezen tovább. Ez csak egy ebéd. Odamegy, meghallgatja. Nincs abban semmi. De azzal nyugtatta meg magát véglegesen, hogy a nő is megteheti, hogy magyarázat nélkül eltűnjön órákra. Így ő is. Még kérdést sincs joga feltenni. De azért ki fog találni egy magyarázatot. Csak azért, hogy ő jobban érezze magát.

NŐ:                  Tudom, hogy már éhes lehetsz. Sajnálom, de még várnod kell egy kicsit. Odaégett a hús… Most próbálok összedobni valami mást.

FÉRFI:              Nem vagyok éhes… Meg van még…? Mutasd!

NŐ:                  Így fest.

FÉRFI:              Nincs ezzel baj. Csak le kell szedni azt a … Add csak ide… Így, tessék. Ehetünk.

NŐ:                  De ez így… Úgysem vagy éhes, inkább megcsinálom mégis…

FÉRFI:              Dehogyis! Nagyon finom. És majdnem szép is.

NŐ:                  Ronda. Nem kívánom.

FÉRFI:              Jajj, kicsim, csak vicceltem. Finom. És ez a fontos.

NŐ:                  (elvenné férfi elől) Engedd…

FÉRFI:              Ne butáskodj!

NŐ:                  Légy szíves…

FÉRFI:              Drágám… (feláll, átöleli) Nem lehetsz e miatt szomorú…

NŐ:                  De. Vagyok.

FÉRFI:              Ez csak…

NŐ:                  Te ezt nem érted. Nem szoktam odaégetni. Soha. Nem szoktam elrontani… Nem sok mindenre vagyok büszke, de főzni tudok.

FÉRFI:              Hát persze, hogy tudsz.

NŐ:                  Nem.

FÉRFI:              Te most komolyan…? Ugyan már…(csókolgatja) Te édes, aranyos… Ez nem jelent semmit. Olyan gyerek vagy most.

NŐ:                  Azért, mert rosszul esik? Mert szomorú vagyok? Engedj el!

FÉRFI:              Ne legyél ilyen…

NŐ:                  Nem szoktam elrontani… (férfi felé fordul) Történt valami?

FÉRFI:              Nem történt semmi.

NŐ:                  Akkor nem értem…

FÉRFI:              Odamehetek? Megölelhetlek?

FÉRFI:              Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez neked…

NŐ:                  Nem a te hibád. Hol van Gomoj?

FÉRFI:              Mikor megjöttél, veled volt.

NŐ:                  És most? Láttad?

FÉRFI:              Nem tudom.

NŐ:                  Meg kellene keresni. Azt hiszed, butaság, de tényleg csak akkor van velem ilyen, ha valami történik.

FÉRFI:              Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi…

NŐ:                  Azért megkeresem.

FÉRFI:              Együnk, aztán majd együtt megkeressük.

NŐ:                  Én nem. Megvárlak.

FÉRFI:              Akkor én sem.

NŐ:                  De nyugodtan…

FÉRFI:              Hagyjuk már ezt. Bújj ide.

NŐ:                  Tényleg nevetséges vagyok?

FÉRFI:              Soha nem mondtam ilyet. Senki sem mondhat. Kedves vagy. És a világon a legjobban főzöl. És… Kívánlak.

NARRÁTOR:     A férfinak lelkiismeret furdalása volt. Úgy érezte, hogy ő tehet arról, hogy odaégett a hús. És ezért ő tehet arról, hogy a nő most szomorú. Ő bántotta, és most egyetlen feladata van, az, hogy kiküszöbölje ezt a csorbát. Tudja, hogy nem hallhatta a telefont, és a másik nőről sem tudhat. Mégis ezek miatt történt. Aznap nem dolgozott már többet. Délután sétálni mentek a városban, majd az estét otthon töltötték. Az egyik legjobb estéjük volt. A férfinak eszébe sem jutott a jövő heti ebéd. Az ablak előtt ültek, elől a nő, mögötte, szorosan hozzásimulva a férfi. Nem volt rajtuk ruha, csak egy lepedőt kanyarítottak maguk köré. Amúgy ímmel-ámmal… Az előttük, és az -emeleti ablak földrajzi helyzetét tekintve- alattuk lévő várost nézték. Az utcák még most sem haltak ki, az autók zaja felhallatszott, és csak az utcai lámpa fénye világította meg őket. Romantikus volt. És éppen azért, mert nem tervezték el. Sem a padlón szeretkezést, sem azt, hogy nem volt kedvük felöltözni, villanyt kapcsolni, elengedni egymást. Beszélni sem. Csak ültek, érezték egymás meleg testét, és hallgatták a légzésüket, ahogyan lelassul, és észrevétlenül egymáshoz hasonul. Egy ki-be légzés volt már csak. És egy test a lepedő alatt. Sokáig ültek így, mozdulatlanul.

FÉRFI:              Nem akarom ezt elrontani.

NŐ:                  Akkor ne tedd…

FÉRFI:              Mi van akkor, ha nem tudom, hogy elrontom?

NŐ:                  Majd szólok.

FÉRFI:              Akkor jól kell rám figyelned.

NŐ:                  Jobban, mint eddig?

FÉRFI:              Túl sokat akadékoskodom?

NŐ:                  Szeretlek.  

NARRÁTOR:     Eltelt az az egy hét. És rövid történetük kilépett az eddigi kerékvágásból. Ezt ők még nem tudták. Igaz, aprójelek már figyelmeztettek a közelgő változásra. Az első volt az odaégett hús. Aztán Gomoj viselkedése, aki mintha kerülte volna a férfit. Aki viszont több időt töltött a nővel, mint eddig. Csak délelőtt dolgozott, ha kellett, akkor erre még éjszakai munkával rá is segített, miután a nő elaludt.

                        És elment arra az ebédre. Most a konyhában ül, és gondolkodik. A nő nincs itthon. Vásárol. A férfival ment be a belvárosba, aki azt mondta, hogy egy régi munkatársával ebédel. Ez igaz volt. Azt is mondta, hogy ő segített neki a múltkor, azzal a bizonyos két szöggel. Ez is igaz volt. És azt is mondta, hogy munkaügyben kell beszélniük, ami inkább tárgyalás lesz, és rém unalmas. Ez már hazugság volt. Szerette volna, ha a nő vesz magának egy-két ruhát, amíg ő tárgyal. Hiszen csak abból az apró bőröndből él. A nő szívesen elfogadta az ajánlatot. Még most is válogat és nézelődik valószínűleg.

                        Hogy mi volt az ebéden? A másik nő késett, majd csak salátát rendelt, és ásványvizet. Szobahőmérsékletűt, és buborékmenteset. Ami ennél fontosabb: elmesélte a munkáját, amit a férfi szakmai szemmel figyelve irigykedve hallgatott. Megerősítette az előléptetését, ami a cég belső átrendezése miatt egy fél éven belül visszatérést jelent neki a városba. Biztos pozícióban, stabil egzisztenciával. Azt mondta, most már tud másra is koncentrálni, nem csak a karrierjére. Ezután hosszan a férfira nézett. És olyan történt, ami eddig soha. Bocsánatot kért, mert túlságosan elhanyagolta a kapcsolatukat. Tudja, hogy milyen nehéz lehetett a férfinak, hiszen neki is az volt. Szeretné tiszta lappal kezdeni, ha végleg visszaköltözik. És ha a férfi is ezt akarja. A férfi nem válaszolt. Először arra gondolt, hogy nemet mond. Azonnal. De eszébe jutott, szinte azonnal, a fél éves határidő. És az, hogy lehet, hogy ő már megint egyedül fog élni arra. Ettől megijedt. És elbizonytalanodott.

                        Most otthon van, és ugyanolyan bizonytalan. Képtelenségnek látszik, hogy a mérnöknőt válassza. El sem tudja képzelni. Mégis, ha belegondol, logikusnak hangzik. És ettől megrémül.

                        A nő csak késő délután került elő. Nem vett túl sok holmit, de ezek között volt egy igazán érzéki hálóing is. Meglepetés volt. Nem sikerült. A férfi aznap képtelen volt a testi szerelemre.

                        Teltek, múltak a napok. Szinte minden ugyanúgy, ahogy eddig. De mégsem teljesen. A férfinak állandósultak a gyomorproblémái. Nem tudott rendesen aludni. Kívülről csak ennyi látszott.

NŐ:                  (borotválja a férfi arcát)

FÉRFI:              Hogyhogy sohasem kérdezel a múltamról?

NŐ:                  Nem is tudom. Nem érdekel… Ez így túlzás. Kíváncsi vagyok. Arra, hogy milyen lehettél gyereknek, vagy mikor volt az első csókod… De régen még nem az voltál, aki most vagy. Úgyhogy nem akarok erőszakosan belemászni a múltadba, nekem így kellesz…

FÉRFI:              Ezért nem tudhatok meg semmit rólad?

NŐ:                  Ne kezdjük újra, légy szíves…

FÉRFI:              Hogyhogy újra? Hiszen el sem kezdtük soha.

NŐ:                  És így is jó…

FÉRFI:              Nem félsz, hogy valahol van egy hárpia feleségem, és egy tucat gyerekem, akik bármelyik pillanatban hazajöhetnek a házisárkány anyósomtól?

NŐ:                  Nem. Nem félek, hogy hazajönnének. Valószínűleg anyósod nem engedi haza egyetlen lányát egy ilyen lókötőhöz. És jól jön neki, hogy talált a tucat gyereked személyében személyi kiszolgálókat.

FÉRFI:              Ezeket komolyan mondod?

NŐ:                  Butaság olyan dolgoktól félni, amik nem léteznek, vagy amikről nem tudom biztosan, hogy mik is azok.

FÉRFI:              És ha elővennék a pénztárcámból egy népes csoportképet magunkról?

NÖ:                  Nem tudom. Nincs olyan, hogy „ha…”.

FÉRFI:              De ha feltűnne egy régi menyasszony, követelve, hogy most azonnal tartsam be az adott szavam?

NŐ:                  Mondtam, hogy nincsen „ha…”. Ha szeretnéd, nem állnék az utadba. Csak addig vagyunk együtt, ameddig mindketten úgy akarjuk.

FÉRFI:              Ez a másik, amit nem értek. És ha te még mindig szeretnél, akkor? Csak úgy átengednél másnak?

NŐ:                  Úgy hiszem, igen.

FÉRFI:              Tisztában vagyok vele, hogy nem fogsz válaszolni, de… Ugye eddig mindig az történt, hogy te hagytad ott a másikat? Nem tudom másképp elképzelni.

NŐ:                  (megvágta) Sajnálom. Kell neked dolgokat képzelni, és eközben még ficánkolni is… Ne bántsd, rögtön eláll a vérzés. Sajnálom.

FÉRFI:              Ezek után beszélgessünk csak az időjárásról, mert félek többet kérdezni…

NŐ:                  Nehogy a nyakamba varrd, fiatalember! Te fickándoztál.

FÉRFI:              Én? Az unalmas, és hűvös mérnök? Nem hinne neked az özvegyem…

NŐ:                  Nem érdekelné. Csak az örökség miatt tenné be ebbe a házba a lábát.

FÉRFI:              Kicsit vedd el a pengét a nyakamtól!

                        Hozzám jössz feleségül?

NŐ:                  Nem kérdezhetsz ilyet.

FÉRFI:              Miért? Mert neked kényes? Én csak tiszteletben tartom a szabályaidat., de nem az enyémek.

NŐ:                  Azért, mert tudod, hogy nem.

FÉRFI:              Nem tudhattam, amíg meg nem kérdeztem.

NŐ:                  Már tudod. És most mindkettőnknek rossz.

FÉRFI:              Neked miért lenne…?

NŐ:                  Ne csináld… Tudod, hogy szeretlek. És minden fáj, ami neked is.

FÉRFI:              De ha szeretsz…

NŐ:                  (a szájára tapasztja a kezét)    Csss…

NARRÁTOR:     Aztán lefeküdtek aludni. Aznap este alig szóltak egymáshoz. Nem érezték jól magukat. Másnap a férfi küldött egy e-mailt a mérnöknőnek. Nem szólt semmiről, és utána szörnyen megbánta.

                        Nem szeretek életüknek erről az időszakáról beszélni. Nem veszekedtek, vagy bántották egymást. Mégsem volt olyan, mint az elején. Valami megváltozott. Tudom, hogy azt mondják, hogy egyszer elmúlik a szerelem, vagy átalakul, és ilyen butaságok… Ez nem az volt. Érezték, hogy valami külső rossz fenyegeti őket. És ez nem a mérnöknő volt, akiről még nem is tudott a nő. Ez bennük volt, vagyis jobban mondva ők voltak azok. A kettejükben rejlő különbözőség előjött. És nem tudtak ellene mit tenni. Nem voltak elég erősek ezen változtatni. A másik nő nem probléma, vagy gát volt. Ha a férfi nem vágyik a biztonságra, és a tervezhetőségre, nem jelenhetett volna meg újra. És most nem gondolkodhatna a férfi azon, hogy mit tesz akkor, ha fél év múlva is ugyanez lesz a helyzet. Nem hitte, hogy ez így lesz, de az okát nem tudta volna megmondani.

                        A mérnöknő szempontjából nem így néz ki a történet. Onnét nézve a másik felesleges harmadik, akivel megcsalják. Figyelembe véve, hogy ő volt először, igaza van. De szerintem mégsem. Ez az én történetem. És szerintem ez az ő történetük. Kettejüké. Átlagos történet, de azt is mondhatnám, hogy közönséges.

NŐ:                  (telefoncsöngés. Felveszi.) Igen? Nem, nincs itthon. Nem tudom, azt hiszem fél órán belül itthon lesz… Igen. Milyen ügyben? Igen, értem… Viszontlátásra.

NARRÁTOR:     A mérnöknő telefonált. Nem mondta, hogy milyen ügyben keresi, sem azt, hogy kicsoda is ő. Miután megtudta, amit akart, azonnal le is tette a kagylót. Mindkettejüknek rossz érzése lett utána. A mérnök hazaért fél órán belül. És a telefon is szinte ugyanabban a pillanatban csengett. A férfi a dolgozószobájában beszélt egészen rövid ideig. A mérnöknő ultimátumot adott, hogy péntek este egy vacsora keretében beszéljék meg a dolgaikat. Szerette étkezésekhez kötni a számára fontos dolgokat. Azt, hogy elmegy a munkája miatt a városból, például szintén egy vacsoránál mondta el. Az ebédnek sokkal kisebb súlya volt, az ö vonatkoztatási rendszerében. Reggeli alatt pedig csak fajsúlytalan dolgokról lehetett beszélni. Az ultimátum, és a vacsora oka egyszerű volt. A végleges hazaköltözése dátumát akarta megtelefonálni a férfinak, amikor az otthonában egy idegen nő vette fel a telefont, aki ráadásul egyedül volt. A mérnöknő a röpke fél óra alatt végigtelefonálta közös ismerőseiket, majd azokat a helyeket, amelyekről tudta, hogy szívesen látogatja őket a férfi, főleg, ha nincs egyedül. Mindent tudott, mire visszahívta. Ezt vele sem késett közölni. És azt sem, hogy hosszú beszélgetés lesz… A mérnök nem érzett semmit, csak megkönnyebbülést. Nem kell titkolóznia, és mégsem neki kellett a nő elé állnia mindezzel. És úgy néz ki, hogy pénteken végre eldől, hogy mi lesz. És talán elmúlik az állandó gyomorfájása, és úgy tud a nő szemébe nézni, ahogyan régen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés