Amikor a legendák valósággá válnak...

...

Egyszer volt, hol nem volt... zajló vizeken és komor rengetegen is túl, egy smaragdszínű domb tetején élt egy kedves lány, ki boldogságra vágyott csupán. Ám anyja azt mondta neki, hogy a boldogság nem létezik...

 Kata a föld gyermeke volt. Barna hajába természetanya a tavaszi termőföld színeit lopta be, szemébe őzek bársonyos pillantását rejtette. Engedelmes, nyugodt természete miatt senki sem látta, hogy szíve sokszor a magasba vágyna, a szédítő, kék égbe, amilyen magasan csak a sasok szállnak. Nem vették észre az emberek, hogy mi rejtőzik benne, nem fedezték fel a lelkében sóvárgó vágyakat.

 Amikor eljött az idő, és eladósorba került, egy gazdag, de szívtelen férfit választottak ki neki férjül. Kata látta a vőlegény szemén, hogy sosem lesz biztonságban és szeretetben része az oldalán, de a kényszer hatására igent mondott az oltárnál. Boldogtalan életet élt attól a naptól fogva, és félelem járta át kastélyuk falait. Kata azt gondolta, hogy sose lesz igazi, szeretetteljes otthona.

 De ahogy telt az idő, s lejárt volna az első hét esztendő, Kata szíve egyre nyughatatlanabbá vált. Nem találta meg a békét és a szeretetet, és emésztő vágy hajtotta valami megfoghatatlan után, amit még ő maga sem ismert. Ám elfojtotta magában érzéseit.

 Egy nap, mikor a szántóföldön dolgozott, az égre tekintett, s meglátott egy magasan szálló sast, kinek szárnyai a szivárvány színeiben pompáztak.

 - Varázslat-e vagy látomás? - tanakodott, s érezte, hogy szíve hevesebben dobog, vére gyorsabb ütemben száguld az ereiben, mintha teste és lelke önálló életre kelt volna. Elfojtott vágyai lángolva törtek elő, mint az izzó parázs, ha levegőt kap.

 Kezéből kiejtette a vetőmagokat, amelyek szanaszét szóródtak a földön, mint megannyi gyöngyszem, s lába megindult a sas felé. Az első tétova lépései hamarosan futássá váltak, s karját kitárva, mintha maga is repülne, követte a madarat, ami annyira vonzotta nyughatatlan szívét.

 A szivárványszín sas egy magas hegyre vezette, mely oly közel volt az éghez, hogy Kata, ha kinyújtotta volna a kezét, talán a Napot is elérte volna. Ekkor a sas leszállt egy sziklára, s ahogy lába elérte a talajt, daliás férfivá változott.

 - Jöjj velem, s neked adom a világ minden kincsét - szólalt meg a sasból lett férfiú.

 A lány csak állt, és bámult rá, szellemét vad öröm járta át.

 - Egyszer úgyis az enyém leszel, hiszen minket egymásnak teremtett az ég. Jöjj velem, ne késlekedj! - folytatta.

 Kata csak nézte a férfi vad külsejét, szelídítetlen, fekete haját, s zöld szemét, melyben az erdők lombja fénylett, s meglátta benne a szerelmet, melyet rámenős modora mögé rejtett. Mégis tétovázott, mert a kötelességtudata erősebb volt mindennél. Amikor felcsaptak benne a sohasem érzett szerelem lángjai, riadtan megfordult, és szaladt egészen addig, míg haza nem ért. Megrémítette a benne dúló érzések hada, s hogy szíve mást diktál, mint józan esze és a belé nevelt tisztesség.

 - Meg tudod-e bocsátani magadnak, ha lemondasz a saját boldogságodról? - zúgta egy hang a fejében...

 A sas képében szárnyaló férfi pedig, aki az égben lakik, újra és újra meglátogatta a lányt, akinek szívében már emésztőn lángolt az olthatatlan tűz iránta. Amikor Kata meglátta őt, kivirult, s a szerelem úgy megszépíttette őt, hogy alig ismert magára.

 - Mit tettél velem? - kérdezte magában, mikor reggelente a tükörbe pillantva olyan szépnek látta önmagát, mint még soha máskor. Még nem tudta, hogy életében először lett igazán szerelmes.

 Ám a férje észrevette rajta a változást, és féltékenységében egy magas toronyba zárta a feleségét, aki titkát bensejében őrizte, hogy el ne vehessék tőle. S amikor leszállt az éj, a toronyszoba kitárt ablakán nesztelenül berepült a sas, és férfivá változott újra.

  - Légy az enyém! - ostromolta a lányt, aki ezúttal a szívére hallgatott, s a férfinek adta a szívét azon az teliholdas éjszakán.

  Ő beleszeretett a lányba, de ahelyett, hogy a szívét ajánlotta volna fel, férfiúi büszkeségből megtartotta magának érzéseit. A lány kétségek közt gyötrődött. Nem vágyott másra, csak szavakra, melyek a zöld szemű férfi ajkát nem hagyták el soha. Kételkedett a férfi szerelmében, és a saját sorsában.

 - Érezni fogod, hogy mit érzek! - bizonygatta a férfi, de az az egyszerű szó nem hagyta el ajkát. - Jöjj hát velem, s boldoggá teszlek.

 Látta a jeleket a férfin, látta a szerelem tetteit, olvasott a sorok közt, s megbízott benne. Mindenkinél jobban szerette, s szíve mélyén tudta, hogy szerelme viszonzásra lelt.

 - Arra vágyom, hogy kimondd, hogy szeretsz...

 - Kata, azt akarod, hogy térden csússzak előtted? - oszlatta el a férfi hangja a lány romantikus álmodozását.

 - Igen.

 - Itt pusztuljak el, ha megteszem!

 Kata boldogan nevetett fel:

 - Az arrogáns csirkefogó, akit szeretek!

 A férfi magához vonta, és ő szelíd odaadással simult a karjába...

 - Veled megyek - mondta egy holdfényes éjszakán, amikor a férfi újra eljött érte.

 Az pedig kézen fogta, visszaváltozott sas képébe, és a levegőbe emelkedett vele, mire a lány is sassá vált, és attól kezdve együtt szárnyaltak a kék ég alatt...