Részlet az Isten nyilai között, avagy a Titok valóban működik c. könyvemből.

Az egyik rendhagyó útleírás.

Erdélyi anziksz

„A felhő nem tudja, miért éppen erre száll, s miért épp ily sebesen. Érzi a késztetést: most erre van az út. De az ég tudja az okot és a célt minden felhő mögött, s tudni fogod te is, ha elég magasra szállsz, hogy túlláss a láthatáron.”

Hermész Triszmegisztosz

Biztosan volt már úgy mindenki, hogy nagyon vágyott valahová, sokszor volt olyan Deja Vu érzése egy országgal, településsel, hellyel kapcsolatban, hogy ő már járt ott, pedig ebben az életében még nem! Nos, Nekem Erdély ilyen. Lengyelországban csak ott jártamkor éreztem ezt az érzést, Erdély azonban más, már akkor is érzem, ha olvasok róla valamit, vagy látok egy képet. Ide volt az első előzőéletbeli bevillanásom, amit öt éve még úgy gondoltam, hogy csak fantáziáltam, majd az ennek tudósai elmagyarázták nekem, hogy beleláttam egy előző életembe. Azóta folyamatosan bevonzom az erdélyi embereket!

Az első levelezőm az Internetről is erdélyi volt. Aztán utamba jött egy bécsi, majd egy német, róluk is kiderült, hogy erdélyiek. Írtak nekem leveleket férfiak, nők, ezek közül is tízből hét erdélyi volt. Az első előzőéletbeli bevillanásomban öt éves kislány voltam, aki magas hegyek között sétált kézen fogva egy kisfiúval és egy nagy fekete kutyával. Fehér főkötő volt rajtam, olyan XVII-XVIII. századi viselet lehetett. A mesterem azóta elmondta, hogy igen, éltem Erdélyben, ahol javasasszony voltam, a hegyekben laktam és nagy tiszteletnek örvendtem, és ilyen pici voltam akkor is!

S vajon „véletlen”, hogy akárhol járok, képes vagyok kiszúrni az erdélyieket mindenhol? Számos eset volt, néhányat most elmesélek. Tavaly az USA-ban, New Yorkban volt egy malőröm a csomagokkal, és amikor reklamálni akartam, meg sem kellett szólalnom angolul, mert egy hölgy a pult túloldalán egyszer csak megszólalt magyarul. Kiderült, hogy Kolozsvárról került ki tizenöt éve. Pillanatok alatt meglettek a csomagjaim. Vagy. A hajókirándulás után, amikor Elise bevitt a Moszkva térre, megszólítottam egy hölgyet, hogy meddig tudok Metróval menni, mert a közlekedés épp akadozott az építkezések, felújítások miatt. A hölgy úgy szólt vissza: „ugye maga is erdélyi?” Mondom neki, - nem, én csak a Mátrából jöttem, de ugye maga az? - Naná, hogy az volt! Mekkora az esélye, hogy egy tömegből kiszúrom azt az egy embert? Vagy. A régi blogom 7777 olvasója, akivel találkoztam is, ő is külföldön él, ám köze van Erdélyhez is. Vagy. Az új blogom 9999 olvasójára is azt mondtam, hogy fontos lesz. Ő is Erdélyben él.

S végre eljött, azaz idő, amikor valóban Erdély útjait jártam 2007 nyarán.  
Szintén erdélyi ismerősöm, aki a falum honlapját is készíti, küldött nekem anyagokat, amit még tanulhatok, hogy tudjam idegen vezetni a képviselőtársaimat!

Valóban olyan érzés volt, amikor kanyargott a busz a hegyek lábánál, mintha hazamennék. Nem fogok teljes úti beszámolót tartani, mert az legalább hat fejezet lenne, azonban néhány gondolatomat igyekszem megosztani veletek. Az út nem volt felhőtlen, hiszen még a határ előtt ránk tolatott egy kamion. Vesztegeltünk, rendőri helyszínelés, meg még később egy defekt is. Közben pedig, már a határon túl, jöttek telefonok, az egyik a Heves megyei Hírlaptól, aztán az RTL Klubtól, hogy szeretnének behívni hétfőre a stúdióba, aztán egy telefon lehetséges munkaügyben. - Milyen érdekes, megint külföldre kellett mennem, hogy beinduljon valami!

Kolozsváron megálltunk a Fő téren. Készültem egy kis idegenvezetéssel, viszont nem igazán azzal a csoporttal voltam, akiket érdekelt volna bármi is, ám voltak ott magyarok, akik örömmel hallgatták meg a sebtében előadott információkat. Mennyire más volt most, hogy élőben fedezem fel azokat a helyeket, amelyekről idegenvezetésből tanultam. A buszon elolvastam az ismertetőket, ott a helyszínen azonban szinte maguktól jöttek elő a korábban rám ragadt információk is. Bezzeg a vizsgákra meg keményen kellett tanulnom, hogy valami megmaradjon!

Testvértelepülésünkre érve szívélyesen fogadták küldöttségünket, és még este megismerkedtem egy „erdélyi kalózzal”, aki szimbóluma az egyik vendéglőnek. Le is fotóztak vele! A féllábú óriás kb. a negyede annak a kalóz szobornak, amellyel Daytona Beachen álltam kamera elé tavaly. Ez biztos megint nem véletlen.

Valaki régebben vitatta, hogy milyen az én magyarság és nemzet tudatom,
ebbe ugyan most nem megyek bele, viszont azt érzem, mikor a Felvidékre megyek, s most, hogy végre kijutottam Erdélybe is, mintha hazamennék!

Az utazás kapcsán ugyan sok minden nem úgy alakult, ahogyan terveztük, azért csodás élményekkel tértem haza.

Hatalmas élmény volt a parajdi Sóbányában lenni. Úgy képzeljétek el, mint egy pikniket, csak nem a felszínen, hanem a föld alatt, és minden sóból van, a padlózat olyan, mint a márvány. Rengeteg gyerek, felnőtt. Csúszdák, hinták, tenisz, tollaslabdázás, büfé, vásárlási lehetőség, sakkozás, újságolvasás, evés-ivás, sőt még egy kis kápolna is van. S ha hiszitek hanem, még Internet lehetőséget is csak ott találtam! Már majdnem befizettem 10 percet, ám a csoport ott sem bírta tovább.

Álltam a Medve tó partján Szovátán és végigsétáltam Korond kézműves utcáján is. Felfedeztem Székelyudvarhely (a „legmagyarabbnak mondott város”) látványosságait is. Álltam Tamási Áron és Benedek Elek, sőt még Orbán Balázs szobra előtt is. Igaz, egyedül, mert a csoport többi tagja inkább hűsölt egy üveg sör mellett valahol. Amikor a Csíkszereda felé mutató utcatábla előtt álltam, majd megszakadt a szívem, hogy már nem lenne olyan nagyon messze, s még se jutok tovább! Hiába szerveztem meg egy körutat, Csíksomlyó, Csíkszereda, Gyilkos-tó, Békás-szoros irányába, sajnos a csoport leszavazott! Ekkor megfogadtam, hogy megválogatom, milyen csoporttal megyek ezután! Elhatároztam, hogy legközelebb egyedül megyek kocsival, vagy valaki olyannal, aki hasonlóan érez, mint én, és végig barangolom majd álmaim helyszíneit. Azért egy fotó kedvéért két huszár között is álltam ám! Sokat táncoltam egy csíkszeredai rock banda zenéjére az utcabálban. Visszaköszöntek a régi Fonográf, Kft. stb. dalok. Nem is éreztem a külvilágot, elragadott a zene, mint táncközben mindig! Utolsó este nem volt alvás, mert bár a kis csapaton belül is voltak „klikkek”, azért azon már majdnem mindenki részt vett. Jó volt békacombot enni, a polgármester megkínált mindenkit, azonban csak ketten ettünk. A többieknek nem ment. Nagyon finom volt, és nem is brekegtünk, kuruttyoltunk! J Később pedig a vendéglő zenésze már nekünk fizetett egy kört, mert akkora hangulatot csináltunk, hogy az párját ritkította!

Részt vettem a kötelező rendezvényeken, megismertem sok székely embert, eszmét cseréltem a helyi képviselőkkel és a Magyarországot Heves megye mellett képviselő borsodi és Vas megyei küldöttséggel is.

Elkeserített, hogy már oda is betört a „magyar politika”, és az helyett, hogy a magyarság együttgondolkodása, összefogása történne, már ott is arra ment ki a játék, hogy megosszák a népet!

Szerencsésen hazaértünk, és néhány nap múlva kaptam Erdélyből egy e-mailt. A huszárok, akikkel le lettem fotózva, írtak, hogy örülnek, hogy megismertek, s hogy küldjem el nekik a képeket, és remélik, hogy még találkozunk. Népművelő és civilaktivista lévén is örültem, hogy kinn is működnek hagyományőrző civil csoportok. Még az sem kizárt, hogy valamelyik rendezvényemre elhívom őket!

Sajnos nem álltam a Hargitán, s nem élhettem át azt az érzést, mint amikor olvastam Wass Albert: A funtineli boszorkány című könyvét, Hegyek lánya nem volt messze egy újabb hegytől, éreztem a vonzást, talán nem volt még itt az idő, hogy kiáltsak egy nagyot a Hargitán!