19.

Szép este volt. Régen, nagyon régen éreztem ilyen jól magam. Végre láttam nevetni Renit. Teljesen elvarázsolt kedves mosolya és milyen gyönyörű volt ajkának íve, mikor megcsókoltam. Benne volt a vágy és a csodálkozás minden rezdülése. Milyen kár, hogy ilyen. Talán még az életemet is el tudnám képzelni vele, talán szerelmes is tudnák lenni. Talán még ő is tudna szeretni, talán boldogok is lehetnénk… talán, talán, talán… Egy talány az egész élet. Ki tudja, mit hoz a jövő, mindenesetre félek tőle. Ha nem vállalom ezt a kapcsolatot, lehet, hogy miattam lesz öngyilkos, azt hívén, hogy én is cserbenhagytam. Még igaza is lenne, hiszen most már én hitegettem, én csábítgattam, én csókoltam meg. Lehet, hogy nagy hiba volt?

És ha vállalom? Hogy fogom viselni azt a terhet, melyet az ő állapota számomra jelent? Tudható-e előre, hogy nem lesz-e évről évre rosszabb és rosszabb az állapota, vagy nem hatalmasodik-e el rajta a mind mélyebb depresszió? És ha mégis jó és szép lenne az életünk, gyerekünk lehetne, s lehet, hogy egészségesen jönne a világra? S ha világra jönne, és teljesen egészséges lenne… az ő nevelése, gondozása is a nyakamba szakadna? Megannyi kérdés, és nincs biztos válasz.

A bizonytalanság félelmet és kételyt ébreszt bennem, de mégis valami megfoghatatlan, titkos erő vonz ehhez a lányhoz. Ehhez a gyönyörű, szomorú szemű tüneményhez, aki most is engem néz az ablakon keresztül.

Már jó tíz perce várom a trolit, az utolsó járat nehezen akar megjönni. Intek a kezemmel Reninek. Ő kedvesen elmosolyodik és visszaint. Hideg van, gyér a forgalom, az utca legvégéig ellátni. Arra egy busz fényei tűnnek fel, talán az enyém lesz. Igen, azaz, már meg is állt az előző megállónál, egy perc és itt lesz. Most indexel és indul is. Pár száz méter, de nagyon komótosan közeledik, pedig most néptelen az utca. A sofőrje taposhatna rendesen, hisz már lassan vége a műszakjának. Vagy talán nem siet, nem várja otthon senki? Ő elszalasztotta a lehetőséget, esetleg volt neki párja, csak elrontotta? Ki tudja?

Úgy látszik a mögötte lévő autós is türelmetlen, villog, dudál, biztosan előzne, ami ebben a szűk, parkoló autókkal teli utcán lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A troli sofőrje profi, szinte súrolja az autósorból kiálló tükröket, félrehúzódva a tolakodó elől. Az autó kivág az előtte tornyosuló monstrum mögül, és kicsit dübörögve begyorsít, s a feltáruló folyosóba rohan. Majdnem sikerül neki, de az egyik parkoló kocsi néhány centivel kijjebb áll a többinél, ebben akad el a fékeveszett pilóta. Az éjszakai fagy miatt deresedő úton szempillantás alatt keresztbe forduló autót a troli derékba kapja. Mindez már szinte előttem zajlik. Testem megfeszül a rémülettől, a pánik megbénítja izmaimat, amúgy sincs hova ugorjak. Utolsó kép, ami rögzül bennem a pörögve felém rohanó autóroncs.

20.

Szép este volt. Régen, nagyon régen éreztem ilyen boldognak magam. Előbb a csodás előadás, aztán a finom kappuccínó, és a tánc…a tánc megbabonázott. Istenem! Hogy tudnám én szeretni ezt a férfit! Szinte apám lehetne, tizenkét évvel idősebb nálam. Nem csinos, nem szép és semmi olyan külső tulajdonsága nincs, amitől első látásra bele lehetne szeretni. Itt nézem az ablakból és tűnődöm, mi fogott meg rajta. Az optimizmusa, az állandó viccelődései, a műveltsége, a kedvessége és segítőkészsége. És a csók. Az a csók megijesztett. Megijedtem tőle és az érzéstől, amit kemény ajkának érintése ajkamon kiváltott belőlem. Minden torz testrészem feljajdult e csóktól. Mind azt kiáltotta: „Nem, nincs erre szükséged! Még egy csalódás, még egy kellemetlen érzés kell neked Reni?” Ő is végig fogja gondolni, ha már most nem azt teszi, mivel jár a velem való kapcsolat, hisz ma is ízelítőt kapott belőle. Rá fog jönni, hogy nincs szüksége erre hosszú távon, s el fog hagyni, úgy, mint a többi.

A meleg szobából figyelem, hogyan topog a csikorgó hidegben. Szegény! Ha nem jön az a fránya busz, még megfagy nekem! Ő is engem néz és integet még búcsúzóul. Visszaintek neki és önkéntelenül elmosolyodom. Nem nevettem már hónapok óta, ma szinte belefáradt az arcizmom. Köszönöm Zoli! Köszönöm ezerszer neked ezt a gyönyörű estét. Ha csak évente kapnák egyetlen ilyen napot, soha többé nem gondolnék a halálra.

Elterelődik rólam a figyelme, valószínűleg itt a troli. Innen a csöndes buszokat nem hallani. Igen, már látom is! Egy kocsi vág ki mögüle és bőgő motorral előzi meg. Egy csattanás, még egy, motorbőgés fékező kerekek súrlódása, tompa ütés, még egy csattanás. A buszmegállóba rohant ez az őrült! Sikítanék, de nem jön ki hang a számon, ajkaim néma sikolyra nyílnak, szemeimből könnycseppek indulnak. Jézusom! Ez a fékeveszett bolond autós játék babaként tarolja le Zolit a buszmegállóval együtt. Tehetetlen testét a falhoz vágja. Csodával határos módon nem préseli oda. Rongycsomóként fekszik a fal mellett, nem mozdul.

Magam sem tudom, hogyan érek oda, csak egy pillanat, s már mellette ülök a földön, arcát simogatva. Záporozó könnyeimtől szinte nem látok, nem hallok semmit. Nem tudom mennyi idő telik el, míg valaki felemel a földről, és félrehúz, hogy Zolihoz az orvos hozzáférjen.

A mentősök csak nagy könyörgésre engedik meg, hogy velük mehessek. A csekély forgalmú sötét utcákon csöndben száguld velünk a kocsi. A fekete házfalakon kék színben verődik vissza a villogás. Néhány kanyar után egy sötét kapualjba fordulunk és eltűnünk egy lefelé tartó sötét alagútban. A szűk folyosó végén egy fényes üvegajtónál állunk meg. A személyzet velem mit sem törődve gyors, rutinos mozdulatokkal kihúzza a hordágyat, lábait lenyitják és óvatosan, de határozottan betolják Zolit a szisszenve nyíló automataajtón. Egyedül nehezen kászálódok ki az első ülésről, mire én is beérek, már nem látni a hosszú fehér folyosón senkit. Jobb és baloldalon zöld műanyag széksorok törik meg az egyhangúságot. A folyosóról négy ajtó tárva nyitva, csak zöld függöny takarja el a belátást, s hátul a legvégén három liftajtó acélszínű ajtaja csillog a kékes neonfényben.

Az egyik nyitott ajtó mögül zaj és beszédhang hallatszik. Odabicegek (már megint fáj a hátam) és leülök vele szemben. A függöny tenyérnyi sávot hagy szabadon, ahol pont az asztalra látok. Zoli karjába infúzió csöpög, amit a mentősök tettek rá az már telire van cserélve. Érdekes, ahhoz képest, hogy elütötték, nem vérzik. Ébren van, de látszik rajta, hogy nem nagyon tudja, mi történik vele. Két férfi és két nő dolgozik körülötte. Zöld köppenyük sarka zászlóként libeg utánuk. A mentősök szedelőzködnek, papírokat iratnak alá és hordágyukat maguk után húzva kihátrálnak a helységből, majd ráérősen beszélgetve sétálnak ki a mentőautóhoz.

Istenem! Remélem, megtudják gyógyítani! Olyan kiszolgáltatottan fekszik az asztalon! A ruhája levágva, csak az alsónadrágja van rajta. Lám egy tragikus pillanat és már rosszabb állapotban van, mint én, s ki tudja még mi lesz vele. Szegénykém! Lehet, hogy senkije sincs, aki tudná mi van vele, aki ápolná, aki segítene neki talpra állni. Félelem markol a szívembe. Mi lesz, ha meghal, mi lesz, ha örökre nyomorék marad, vagy lebénul. Már megint könnyezem. Már olyan szépen alakult, és most lehet elveszítem ezt a kedves fiút. Nem! Most erősnek kell lennem, mellette kell maradjak, a támasza kell legyek! Csak maradjon életben, csak épüljön fel!

A függöny mögött ezalatt egy nagy gépet húznak Zoli fölé, s valami monitoron nézik az eredményeket. Az egyik nő pár percenként vérnyomást mér, a másik injekciót szív fel és az infúzióba szúrja. A férfiak biztosan ők az orvosok, furcsa dolgokat művelnek. Az egyikük ezüstszínű villanyfúrót vesz elő, harminc centis heggyel, a másik magasra polcolja Zoli lábát és erősen megfogja. A másik beindítja a gépet. Úr Isten! Mit csinálnak ezek? Nem bírom nézni! Arcom a tenyerembe temetem. Az iméntiek újra könnyet csalnak a szemembe, nem bírom a sírást visszatartani. Az egyik nővér az előbb barna fertőtlenítőt kent Zoli bőrére, a fúrós orvos egyszerűen a húsba döfte a térdénél. Reszketek, mint a nyárfalevél, szinte én érzem a fájdalmat, amit az éles fúróhegy tép a húsba és a csontokba ér. Végre elhallgat a gép sikítása, szinte már én is felsikítok. Most csönd van, lassan felemelem a fejem és újra odanézek. Természetellenesen két oldalról vaspálca áll ki a lábból. Egy nagy U alakú acél két szárát a fúróhegyhez erősítik, az asztal végére állványt erősítenek, azon egy kis csiga melyen madzagot áthúzva az U közepére kötik a másik végére pedig nagy súlyokat tesznek. Gyakorlatilag húzódik a láb, az egész comb. Látom, amint keskeny vércsík folyik a drágám lábán. Miért nem mondja már meg nekem valaki, mi történik, mi lesz vele? Most végre az egyik nővér felém néz, bár ne tette volna. Két lépéssel a függönynél terem, és behúzza a keskeny sávot, amin eddig leselkedtem.

Egyedül maradtam a kételyeimmel, a fájdalmammal s aggodalmaimmal.

21.

Lassan ébredezek, a testem elzsibbadva, csak tompa fájdalmat érzek, de azt az egész testemben. Szemem lassan kinyitom, de a fény annyira elvakít, hogy vissza is csukom azonnal. Hirtelen pokoli fejfájás hasít koponyámba, odakapnám a kezem, de nem mozdul. A bal nem engedelmeskedik, a jobb, érzem mozdul egy darabig, aztán megakad valamiben. Valaki beszél hozzám, fölém hajol, eltakarja a fényt, mire végre kinyithatom a szemem. Egy ismeretlen nő zöld ruhában és sapkában beszél hozzám, kérdezget, a nevem, a címem és az adataim felöl érdeklődik. Már kérdezném, mi történik velem, mikor megkérdi, hogy tudom-e, mi történt velem. Na ez az, amire én is kíváncsi vagyok, azzal behunyom a szemem.

Mikor újra kinyitom, egy félhomályos szoba fehér plafonját látom. Most kevésbé fáj a fejem és jobban a lábam, kezem és testem. Furcsa, csak a baloldalon fáj, de ott mindenem.

Jobbomat fogja valaki, egy selymes meleg kéz. Próbálom a fejem arra fordítani, de a nyakam nem engedelmeskedik, valami van ott, ami nem enged megmozdulni. Megpróbálom a szemem forgatni. A szoba akkora lehet, mint az én egész lakásom, a fehérséget semmi sem töri meg. Hófehér falak, balra fehér ablakkeret, fehér karnis, fehér függönnyel. Jobbra fehér ajtó, a mennyezeten pedig két fehér neoncső vakít. Hát ez tök unalmas! Jaj! Ez fájt! Mozdulni úgy látszik nem lesz könnyű. Talán próbáljuk meg verbálisan! Valaki itt ül mellettem és fogja a kezem.

- Áou! – kezdem a kommunikációt, és megszorítom a kezet. Hirtelen egy arc bukkan fel előttem. Nehezen ismerem fel, a neonok rég elvakítottak. Lassan bontakozik ki a vörös hajzuhatag, a kecses vonalú arcél, s végül a könnyes-kék szem.

- Reni! – nyögöm – Drága Renikém! S már én is sírok, igaz nekem nagyon fájni kezd a lábam, s ez sokban hozzásegít. Elengedem a kezét, s már az arcát simogatom, a gyorsan pergő könnyeit kenegetem szét arcán. – Reni! Kedves Reni! Úgy örülök, hogy itt vagy. Aou! Úgy fáj!

Reni egy szót sem szólva fölém hajol, és ajkával fogja be a számat. Csókja hosszú, szinte végtelen. Aztán felkelek az ágyból, kéz a kézben szaladunk a vízparton, ledobáljuk magunkról az összes ruhánkat, és a habok közé vetjük magunkat. Meztelen testünk incselkedik egymással a felszín alatt, végül a partra vonszoljuk magunkat, és míg a nap le nem nyugszik, szerelmeskedünk. Itt sajnos elszakad a film.

22.

Elaludt. Kinn a nap már magasan jár, világoskékben szikrázik az égbolt. Elindulok járni egyet, végig a hosszú folyóson. Az ajtók tárva nyitva, minden ágyon bekötözött férfiak, nők fekszenek, vagy ülnek. Akár egy harctéri táborkórház. Középen nővérszoba, körben üvegvitrinek tele gyógyszerekkel, kötszerekkel. Két nővér pakolászik a szoba közepén lévő asztalon.

        - Segíthetek valamiben? – kérdi mosolyogva az egyik, egy termetes, jó negyvenes asszony. Ursula nővér jut eszembe a meséből, tisztára olyan. Önkénytelenül is elmosolyodom. Bólintok. Aztán már nem mosolygok. Már megint elfelejtettem előre elővenni, így most várhatnak rám. Megpróbálok megszólalni a számon alig érthető:

        - Az éjjel jöttem a barátommal. Mi lesz vele? – a másik, a fiatalabbik, értetlenül fordul felém, de emez sikeresen leolvasta a számról, mit akarok.

        - Mi nem mondhatunk semmit, de itt van a szomszéd szobában a főorvos úr, ő elmond mindent. Köszönetként bólintok, és kihátrálok a helységből. A következő ajtó csukva van. Illedelmesen kopogok.

         - Tessék! – fiatalos férfihang hallatszik bentről. Benyitok, harmincas, jóképű fiatalember ül az íróasztalnál. – Jó napot kívánok! Tessék parancsolni!

 - Jó napot kívánok! – suttogom – a barátomról szeretnék.

 - Kérem, üljön le! – mutat az asztal előtti székre – Kiről van szó?

A kalkulátorom már a kezemben és szorgalmasan nyomkodom: „A barátomat az éjjel hozta be a mentő”

         - Az a fiatalember a 127-esben, aki mellett ott ült az éjjel? – bólintok. „Mi lesz vele?”

  - A menyasszonya, vagy a testvér? Tudja, csak hozzátartozónak adhatok felvilágosítást.

„Menyasszony” – válaszolom, de meg is hökkenek saját merészségemtől. Mi a fene van velem, már hazudok is.

          - Értem – dől hátra – szóval nehéz eset, gyakorlatilag a bal oldalán minden fontosabb csont összetört. A sípcsontja, combcsontja, medencéje, a bordái és környéke és a kulcscsontja. Agyrázkódása van, és a nyakcsigolyái is elmozdultak, de ez nem végzetes. Nehéz eset lesz, a könyökét, a lábát műteni kell. Hónapokig el fog tartani mire lábra áll és még tovább a rehabilitáció. Nagy szüksége lesz önre, ha tud neki segíteni. Könnyes szemmel bólintok. Felállok és elindulok a kórterembe, Zoli ágyához.

Most mi legyen? Segítsek neki? Én aki magam is segítségre szorulok? Még talán bíztatni tudnám, de se emelni, se támogatni nem merném az én állapotomban. Nem emelhetek a gerincem miatt, a kezeim ügyetlenek, menni sem tudok rendesen, még öltözni sem tudok egyedül, nem hogy mást öltöztetni. Az is lehet hogy nem is igényli a társaságomat, vagy van rokona aki figyel rá?

Felpillantva észreveszem, hogy már az ágya előtt állok. Olyan édesen alszik! Talán jobb így neki nem érez fájdalmat. Karja vállig gipszben, nyakán rögzítő-gallér, mellkasa fásliban, a lába most is felkötve a levegőbe, súlyokkal húzva. Siralmas látvány. Kihúzom az ágya alól a kis hokedlit, leülök rá, s megfogom az épp kezét. Milyen jó meleg! Vagy az én kezem hideg? Lehetséges, az idegesség dolgozik bennem, a tenyerem is nyirkos és még mindig küszködöm a sírással. Első kétségbeesésemben azt hittem elveszítem. Elveszítem? Hisz nem is volt az enyém. Vagy mégis? Talán egy-két pillanatig az enyém volt. Mikor a tánc után megcsókolt. Akkor ott megijedtem egy pillanatra, de megvallom jól esett, s ha még egyszer kapok tőle egy ici-pici csókot, abban a hangulatban én magam borulok a nyakába.

Megmozdult, majd azon nyomban eltorzul az arca és felnyög. Szinte érzem fájdalmát, biztatásként megszorítom a kezét. Szeme remegve nyílik résnyire. Mikor észrevesz, fájdalmasan elmosolyodik. Igyekszem visszamosolyogni, de nem sikerül, sőt sírásra görbül ajkam és már a könnyeimmel is hiába küszködöm. Karjára borulok és most már örömömben sírok, él és talán egyre jobban lesz, és mosolyog. Olyan szépen mosolyog.

Érzem, hogy kezét kihúzza kezem alól, s a fejemre teszi és simogat.

       - Semmi baj kislány! Jól vagyok – mondja rekedtes hangon – köszönöm, hogy itt vagy velem.

Örülök, hogy nem vagyok itt hiába, kellek neki, és ez boldoggá tesz, a boldogságtól pedig folytatnom kell a sírást. Ő folyamatosan borzolja a hajam, és dünnyögi, hogy nyugodjak meg, ne sírjak, meg hogy már jól van és semmi baj nincs, pár nap múlva újra táncolunk. Lassan megnyugszom, már nem is sírok, de maradok mozdulatlanul, mert annyira jól esik a simogatása. Egy életen át el tudnám viselni.

23.

A következő néhány nap rádöbbent, hogy csak álom lehetett, nem valóság. A valóság, amit napról napra hosszabb eszméletem lassan felfog, sokkal drámaibb, még hosszú heteken át az ágyhoz leszek kötve, egy szörnyű baleset miatt, s később is az orvosok tudásának leszek kiszolgáltatva.

A balesetre és az utána történtekre szinte alig emlékszem. Mikor észrevettem, hogy felém rohan az autó, elszakadt a film, s a későbbi dolgok csak álomképekben maradt bennem. A fölém hajoló emberek arca, a mentő mennyezete és a fényes lámpák, aztán a kórházban még erősebb fények vakítottak. A fájdalmat a ködös tudatomban éreztem, mélyen belém rögzült a térdemen áthatoló fúróhegy pokoli érzése. Legközelebb egy nap múlva néztem fel ismét, akkor már gyakorlatilag talpig gipszben. Az első, amit éreztem, a fájdalom, de egy olyan, ami úgyszólván az egész testem átjárta, rögtön a másik, hogy valaki fogja a kezem. Azonnal sejtettem, hogy Reni az. Vagy legalábbis reméltem, hiszen nem is lehetett más, mert se kutyám, se macskám, senkim sincs, aki a kezem fogná rajta kívül. Aztán kinyitva ma szemem, megpillantottam a fehér mennyezetet. Fejem próbáltam elfordítani, de a nyakamon lévő gallér megakadályozott benne. Óvatosan megszorítottam a kezet, mire Reni fölém hajolt. Határtalan boldogság töltött el, újra láthatom gyönyörű szemeit. Aztán megmozdultam. A további két nap újra ködbe vész, mert az első mozdulatom akkora fájdalomhullámokat gerjesztett bennem, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékeltem. Egyetlen kellemes érzés volt, amit most sem tudok eldönteni, hogy álom-e vagy valóságos élmény, az egy csók. Mielőtt a fájdalomcsillapítóktól álomban merültem volna, de már a szemem be volt hunyva, puha ajkak érintették ajkaimat.

Ma is kétségek gyötörnek, megtörtént-e, de nem merem Renit megkérdezni, mert mi van, ha csak álom volt.

Negyedszer térek magamhoz, mire újra látom a kedvesem, bár a nővérkék mondták, hogy naponta itt van, délutánonként ide ül mellém és fogja a kezem, de ebből semmire sem emlékszem. De! Mintha egyszer megcsókolt volna! Nem tudom, ha álom volt, akkor csakis gyógyító lehetett.

Most is arra ébredek, hogy a karom simogatja Reni. Végre akkor térek magamhoz, mikor ő van mellettem, nem a fiatal nővérkék, akik velem mit sem törődve csacsognak egymással, miközben végzik a dolgukat körülöttem. Nekik ez munka, nekem nap, mint nap megaláztatás, szégyen, hogy életerős férfi létemre, ilyen kiszolgáltatott és gyenge vagyok.

Örömmel állapítom meg, hogy a nyakpánt nincs rajtam, bár nehezen, nagy fájdalmak árán, de félrefordítom a fejem és a lányban gyönyörködöm. Milyen szép!

         - Jaj! – kérdően félrefordítja a fejét. – A nyakam fáj! – szólók újra, mire a kezem elengedve a nyak-izmaim kezdi dörzsölni, simogatni. Úgy bánik velem, mint anya a gyermekével, épp hogy csak nem gügyög hozzám, én meg nem gőgicsélek. Pedig épp oly tehetetlen vagyok, mint egy csecsemő. Azon kapom magam, hogy mérlegelem, milyen jó anya lenne Reni. Azt hiszem nagyon megszerettem ezt a lányt! Bár csak ő is így érezne irántam!

24.

Nagyon boldog vagyok, hogy apu milyen rendes velem! Mikor délután hazaér a munkából, már várom a kapuban, beülök mellé a kocsiba és elvisz a kórházba, aztán esténként jön vissza értem. Nincs egy rossz szava sem, hisz látja rajtam az eltökéltséget. Sőt, mintha örülne is, mintha azt érezné, hogy kezdem megemberelni magam. Talán igaza is van. Egész délelőtt ülök a szőnyegszövő gépem előtt, így a nyugdíjam mellé, egy kis pénzt is kereshetek, aztán ebéd után már készülődni kezdek, hogy mire apu hazaér, készen legyek mindennel. Kis időre a konyhát is kisajátítom, Zolinak készítek valami finomságot. Soha nem szoktam főzni, de most én akartam szegénynek ma saját kezemmel, ezzel a sete suta ügyetlen kezemmel elkészíteni az ételt. Anyu végig ott áll mögöttem, s adja az instrukciókat, mit hogyan tegyek, miből mennyi kell bele, meddig süssem, meddig főzzem, s csak akkor nyúl bele, mikor végképp nem boldogulok valamivel. S ez így megy, nap mint nap rendületlenül, hála szüleim támogatásának, és segítségének. Nagyon szeretem őket! Pedig amikor színház után csak másnap délelőtt keveredtem haza, fél órán keresztül felváltva kiabáltak velem, hogy merre csavarogtam, és miért nem szóltam haza, meg hogy halálra aggódták magukat és nem is aludtak miattam az éjjel. Mikor végre abbahagyták, nagy nehezen sírva elmagyaráztam nekik a történteket, ugyanígy felváltva vigasztaltak, és biztosítottak, hogy segítenek, és mehetek minden nap látogatni Zolit a kórházba.

Azóta a számítógép sem érdekel annyira. Játszani nincs időm, esténként meg már nincs nagy kedvem chatelni. Gyorsan írok pár sort a barátnőmnek, email-ben elküldöm, és fáradtan ágyba bújva alvás előtt Zoliról álmodozva alszom el.

Álmodozom a lehetetlenről. Arról, hogy jön egy tündér és leszedi a béklyót a kezeimről és a lábaimról, majd a varázspálcájával a kedvesem felé suhint és ő is kipattan az ágyból és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Behunyom a szemem, kis házat látok egy tóparton, előtte egy padon Zoli ül, vállán a fejem nyugszik, a másik karjában, ölében egy szőke kópé incselkedik, megakadályozva, hogy csókot adjunk egymásnak. Szempillám felpattan, eltűnik az álomkép, de a remény, az a csalfa, vak, az marad.

Egészséges, ép sosem leszek, de boldog talán igen. Már csak az a remény éltet, ha ezt is elpuskázom, vége az életemnek. Akkor feladom a harcot.

25.

„Az Isten óvjon attól, hogy kórházba kerülj!” Ezt a közmondást gyakran hallottam másoktól, azzal kiegészítve, hogy „addig nem vagy beteg, míg nem látott orvos”. Azt hiszem, ha az első két-három nap után, míg helyreállítottak valamennyire, már bárhol jobban javult volna az állapotom. A műtétek után orvost csak a számukra kötelezően előírt vizitkor láttam. A nővérek, bár elegen vannak, mégis kampányszerűen tűnnek fel, reggel 6 órakor, amikor még mindenki aludna és próbálna felépülni, ilyenkor igazítanak ágyneműt, pelenkáznak, mosdatnak, utána csak étkezéskor jönnek legközelebb. No, abban nincs köszönet, ugyanis az ennivalót leteszik mellém, és huss, máris eltűnnek valahová. Ha sikerül elérnem a tányért az ágyam melletti szekrénykéről, magam elé húzom, megpróbálom nem kiborítani. Jelen állapotomban akrobatamutatványnak tűnik egy kézzel magam elé tenni, és megfogni a kanalat, majd belapátolni a néhány falatnyi ennivalót. Miközben kilátástalan küzdelemben állok az ebédemmel, akkurátusan összekenem az ingem, az ágyneműm és kötéseimet. Végszóra betoppan egy nővérke, és ártatlan mosollyal megdorgál:

- Drága uram! Hát nem tudott volna pár percet várni? Most hogy néz ki? – azzal elveszi előlem a tányért és az evőeszközt, majd hevesen tisztogatni kezd, ami csak a gyötrelmeimet fokozza. Ugyanis nem fáj, amíg nem mozdulok, vagy nem mozgatnak. Amitől mégis elviselhetetlen a kórház, az az éhség. Tudniillik, itt nem sokat adnak enni. Tudom, hogy ez nem hizlalda, de már a negyedik nap nem tudtam, mi fáj jobban, a törött bordáim, vagy az üres gyomrom. Szégyen, nem szégyen, Renit kértem meg, hozzon nekem egy-két kiflit, mert nem bírom tovább. Amikor aztán másnap két jókora csirkecombbal állított be, éreztem, már még meg fogok gyógyulni.

Mellesleg másokat sem kényeztetnek, itt mellettem, egy bácsika fekszik, már jó néhány hete van benn, és pelenkázzák szegényt. Ágya végére cetli van tűzve „Kérem a hozzátartozót, hogy olvassa el” felirattal. A felesége, sovány, szegényes kinézetű nénike rá sem pillant, pedig naponta jár urához és a papír már egy hete ott van. Berobog a főnővér, és hangosan, szinte kiabálva és tagoltan, mintha süketek lennének, szól hozzájuk.

- Juliska néni! Ott van a levél, amit a doktor úr írt magának, olvassa el! Az asszony szomorúan a pappírra pillant, majd a nővérre és megrázza a fejét.

- De Juliska néni! Az magának szól, az fontos! – erre már a nénike nem is reagál, csak fogja a férje kezét és bámul maga elé. A főnővér eltökélt és nem hagyja annyiban.

- A doktor úr azt üzente, hogy hozzon be pelenkát, mert itt nincs, a kórháznak csak áprilisban lesz.

Az öregasszony erre még jobban összehúzza magát, bólint, hisz érti, még kiabálás nélkül is tudja már rég, hogy ezt neki kellene hoznia, de megpróbálta elhúzni pár napot a nyugdíjig, akkor meg tudta volna venni e megalázás nélkül is. Bánta már, hogy azt az ötezrest múltkor a doktor úr zsebébe dugta, most az épp kifutotta volna a csomag pelenkát.

Egyébként teljes unalomban telik az időm, csak akkor villanyozódom fel, mikor menetrend szerint délutánonként Reni megjelenik. Anyáskodva rendet rak körülöttem, megetet kis hazaival, gyümölccsel és szükség esetén segít a szükségleteimet elvégezni.

Igen, most fordított helyzetbe kerültünk. Először nekem eszembe sem jutott, hogy őt kérjem meg, sőt! Úgy a harmadik napon már két órája ülhetett mellettem az egyik műtétem után, én nagyon kába voltam, csak nehezen tértem magamhoz az altatás után. Hirtelen erős vizelési kényszert éreztem és megkértem, menjen ki és hívjon hozzám egy nővért, aki segít. Ő felállt, megszorította a kezem, aztán az ágy alól egy kacsát húzott előtt, s magára mutatott. Ekkor döbbentem rá, hogy mit tervez, erre nagyon megijedtem, most mi lesz. Reni fölém hajolt és könnyű csókot lehelt ajkamra. Azonnal elszálltak kétségeim, ez a lány bármit tesz velem, az az irántam való szeretetből fakad. Azóta átadom magam az ápolásának, és teljesen megbízom benne, pedig sokkal ügyetlenebb, mint a profi nővérek, de nagyon kíméletesen és gyengéden bánik velem. Ami nekem nagyon fontos, hogy előtte nem vagyok sem szégyenlős, sem megalázott. Mikor az ápolónő lehúzza a hálóingem, és nedves szivaccsal áttörölgeti testem, mit sem törődve szeméremmel, a szemem lehunyom, a fogaimat összeszorítom és megpróbálok nem gondolni arra, milyen kiszolgáltatott is vagyok.

26.

Az elmúlt két hétben naponta bent voltam Zolinál. Sérüléseiből csak lassan épül fel, túl sok csont törött el, ami nagyon megviselte szervezetét. Az első héten operáción esett át, itt-ott megdrótozták, szegecselték, némi vaslemezt is építettek be, akár egy szerelőműhelyben. Nem jól viseli ezt a helyzetet, soha életében nem volt így kiszolgáltatva másoknak. Soha nem volt dolga kacsával és ágytállal, sőt mivel az néhány katéterezve is volt, mikor végre tudatára ébredt állapotának, kétségbeesett, de azt hiszem, de azt hiszem az segítette át, hogy szinte végig fogtam a kezét. Nem érezte még, milyen érzés, mikor nem ura testének, nem mozgathatja akarata szerint kezét, lábát, nem tud járni. Amit nehezen viselt, az nem a szégyenlőség volt, érdekes módon a férfiak kevésbé érzik ezt, hanem azt, hogy ürítés és tisztálkodást nem tudta a saját intimitásában elvégezni. Amikor a fiatal nővérek először tisztába tették, láttam rajta, mennyire szenved. Az injekcióktól és infúzióktól belilult karja megfeszült, szemei lecsukódtak, fogait összeszorította, és sírással küszködött tehetetlenségében, fájdalmában. Nekem nem kellett mondania semmit, én számtalanszor éltem át hasonló helyzeteket és sajnos még fogok is. Én is ugyanezt a lelki fájdalmat, elesettséget és kiszolgáltatottságot szoktam érezni, csak én már beleszoktam. Vagy inkább belefásultam? Ma talán csak az a kellemetlen, ha idegen segítségére szorulok, a szüleimre, a barátaimra, vagy Norbira bizalommal támaszkodom nehéz pillanataimban. Zolival már ciki, benne nem akartam rossz benyomást kelteni, de pont az első randinkon lett szükségem rá. Szerencsére jól kezelte, és viselte e mindkettőnk számára kellemetlen helyzetet. Most sajnos ő élhet át ugyanilyen szituációt, most azonban nem kezeli ilyen jól és nem viseli hősiesen a megpróbáltatásokat.

         Ma volt az első nap, mikor végre felült és azonnal fel is akart kelni. Nagy fájdalmai vannak, mégis pokoli hisztit vágott le, hogy jól van, segítsek neki mert ő ki akar menni végre WC-re akar ülni. Nem gondoltam volna, hogy egy erős férfi lelkileg ennyire gyenge legyen. Vagy talán jellemezhetnénk gyerekesnek is? Igen! Az utóbbi napokban, ha benn voltam nála, szinte el sem engedte a kezem, mint egy kisgyerek, aki az anyja kezét fogva belőle merít erőt, támaszt és gondviselést remélve.

27.
 

 Bármennyire is akar és küzd Zoli, csak lassan épül fel. Három hét után még mindig fáj neki minden mozdulat, az egész karja és lába gipszben, s még legalább egy hónapig így is marad. Azért napról napra jobban van. Mosdani és vécézni kijárunk, igaz kerekesszékkel, nagy kínlódások közepedte, de nem enged a huszonegyből és küzd rendületlenül.

Nap mint nap emlegeti, mennyire hálás, amiért foglalkozom vele és fogadkozik, hogy amint kimegy innen, újra elvisz színházba. Végül én is elhiszem, és már alig várom, hogy gyógyuljon meg mihamarabb.

Azt hiszem, beleszerettem. Kétségbeejtő, hogy nem tudom, ő hogyan érez irántam. Kedves és aranyos, sokszor megsimogat és megcsókolja a kezem, de nem tudom, hogy ez mi nála, szerelem, szeretet, vagy csak hála, amiért törődöm vele. Valószínűleg soha nem lennék olyan vakmerő, hogy rákérdezzek.

Mára már tökéletesen megért, csak ritkán kell elővennem a kalkulátort. Teljesen a bizalmába fogadott, elmesélte nekem az egész életét gyermekkorától mostanáig!

Ez alatt a három hét alatt, gyakorlatilag mindent megtudtunk egymásról. Elmeséltük életünket töviről hegyire. Én igaz kicsit nehezebben, nekem a gépemmel írnom kellett, de ő a kezdeti jajgatások után egyre többet beszélt. Végül rájöttem, ha feloldódik, tud ő beszélni akár kettőnk helyett is. Leírtam neki egész életemet, attól kezdve, hogy megszülettem, ki tudja, miért vagyok ilyen, elmeséltem a Petős éveimet, a barátaimat és szerelmeimet, bár az utóbbiról alig volt mit mondanom. Leírtam Norbi történetét is, bármennyire fáj miatta a szívem ezen túl kellett esnem.

28.

A fájdalom lassan alábbhagyott, a megalázó helyzeteket megszoktam, a mozgáskorlátozottság sem zavart, mert folyamatosan javultam. Egy dolog azonban szinte az első naptól kínzott, s mint jobban fokozta a gyötrelmeimet. Manapság már a külvilág sem érdekel. Semmi sem fontosabb az életemben, mint hogy végre valahogy megvakarhassam magam a gipszek alatt. A minap egy fiatal orvos adott gyógyírt betegségemre. Az ő tanácsára hozattam be Renivel egy fakanalat, mely tökéletes vakarószerszámnak bizonyult. Persze azért mutatkoznak itt is hiányosságok. Magamnak sok helyen be tudok nyúlni a fehér páncélom alá, mikor Reni itt van ő segít rajtam, az általam nem elérhető helyeken, viszont mikor nincs velem, hiányát nem csak szívemben érzem, hanem az ezernyi hangya motoszkálásában is a gipszem alatt. Ilyenkor szinte visítani tudnék a gyönyörtől”.

Talán ma megszabadítanak ezektől a középkori kínzóeszközöktől, és kezdődhet a rehabilitáció, a gyógytorna, s ha minden igaz, bár járógipsszel, de egy-két nap múlva hazamehetek.

Már hat hete vagyok itt. Két nagyobb és két kisebb műtétem volt, sok szenvedés és fájdalom van mögöttem, de van egy nő az életemben. Egy vöröses szőke, kékszemű angyal, aki tetemes problémái ellenére naponta megjelenik, ápol, és lelki támaszt nyújt, bíztat rendületlenül. Délutánonként, mikor menetrend szerint betoppan, azonnal elfelejtem a napi gyötrelmeimet és mint egy ostoba tini, eszeveszetten udvarolok neki. Azt hiszem, beleszerettem. Bár közrejátszott ragaszkodása és állhatatossága is, elsősorban gyönyörű szeme, és kedves mosolya (ami nála nagyon ritka) bűvölt el. Mellékesen, jól esett anyáskodása is, főleg a remek csemegék, rántott hús, süti, befőtt és egyéb finomságok, amik véleményem szerint a gyógyulásom nagymértékben elősegítik.

Persze ezek a délutánok nem csak az ápolásommal és az etetésemmel teltek, hanem sokat beszélgettünk is. Elmeséltük az egész életünket, beszélgettünk a családunkról, a barátainkról, munkánkról és lassan megismertük egymás álmait, terveit és gondolatvilágát. Egyvalamiről azonban nem egy árva mukkot sem ejtettünk, a kettőnk közti kapcsolatról. Mikor táncoltunk, megcsókoltam, mikor félájultan behoztak a kórterembe és ketten maradtunk, megcsókolt, mikor csak rá gondolok, vagy nézek, tudom, hogy tiszta szívemből szeretem, s a tekintetéből látom nap, mint nap, hogy ő is szeret. Mégsem mondtuk egymásnak soha, s nem terveztünk közös jövőt még célozgatva sem. Pedig hányszor ült az ágyam szélén kezemet szorongatva, csak egymás szemébe nézve! De ez a tekintet több volt minden szónál, s több minden tervnél, éreztük a szerelmet beszéd nélkül is.

Azt hiszem, hogy azon a néhány szón múlik a további jövőnk, amit az kórházból kilépéskor fogunk mondani. Ettől nagyon félek. Rettegek attól, hogy elszúrom, hogy nem fog tetszeni a válasz, és attól, hogy rosszul döntök. Nem tudom, mit hoz a jövő, de minden kételyem ellenére, ha a szemébe nézek, tudom, hogy örökre ezt a szempárt akarom látni magam előtt, ha a társamat csókolom. S ez csak úgy lehetséges, ha ő lesz a társam! Súlyos gondolatok! A további jövőm múlik ezen. Sajnos az idő dönti el helyességét, de vállalom a kockázatot.

29.

Különleges a mai nap, mert hazaengedik Zolit. Kis meglepetést készítettem elő neki, megkértem Aput, hogy hozza haza és Anyut, hogy főzzön nekünk finom ebédet. Egyik sem volt könnyű eset. Apunak ki kellett venni a kocsiból az első ülést, hogy Zoli a gipszével elférjen. Jó fél órát káromkodott miatta, mert a csavarok nehezen engedtek. Anyu pedig nem tudta megbocsátani, hogy egy ilyen „nem hozzám való” férfi elbolondított, és egész délelőtt dohogott emiatt. Ennek ellenére ellenkezés nélkül nekiállt főzni, kislánya kénye-kedvére. Nagyon szeretem őket.

Tizenegykor elindulunk és tíz perc múlva már a kórháznál vagyunk. Zoli már felöltözve ül a nővérszoba előtti padon, papírjaival és hátizsákjával a kezében. Gipszelt lába kinyújtva, félig lezárja a folyosót, mellette két mankó a pad karfájára támasztva. Megpillantva bennünket, nehézkesen feltápászkodik, majd kérdőn a szemembe néz.

- János vagyok, Reni édesapja. – nyújtja apu a kezét.

- Zoltán – nyögi ki kedvesem, aztán néhány pillanatra megállt az idő. A két férfi felméri egymást. Most eldől a későbbi viszonyunk és sorsunk.

- Akkor… gyertek! – szól apu, s felkapja a hátizsákot, majd Zolit átkarolva a hóna alá nyúl és megindulunk a lift felé. Most rajtam a csodálkozás sora, legkevésbé ezt a reakciót vártam. Ezek szavak nélkül eldöntötték, hogy jóban lesznek! Felkapva a két mankót, a tőlem telhető legnagyobb sebességgel sietek utánuk. Így hármasban szótlanul küzdjük el magunkat a főbejáratig. Keserű gúnnyal jut eszembe, hogy a filmekben az egészséges embert is kerekesszékben egész a kijáratig tolják, hogy onnan azonnal a kocsijába ülve hazahajtson. Bár lehet, hogy itt ebben az esetben, ez a rehabilitáció része, egyfajta gyógytorna, gyakorló lépések a járógipszben. Mindenesetre ez nem Amerika.

Kinn az utcán megállunk, s Apu elszalad a kocsiért. Néhány pillanat múlva befarol a mentőbeállóba, majd idegesen körbepillant nem jön-e rendőr, s kipattanva az autóból kinyitogatja az ajtókat. Ha valaki próbált már kinyújtott lábbal, fájó kézzel és bordákkal autóba szállni, az tudhatja csak milyen küszködéssel, jajgatással jár ez, s mennyi időt vesz igénybe. Persze, mint minden más, ez sem sikerül elsőre, sőt háromszor is variálnunk kell a beülési stratégián, mire végre betuszkoljuk Zolit. Házunkhoz érkezve persze ugyanez visszafelé, szerencsére még élénken emlékezünk, hogyan is volt a beszállás. Zoli útközben döbben rá, hogy nem hazavisszük, hanem mihozzánk. Mikor csodálkozva rákérdez, Apu megnyugtatja, hogy nem az ő ötlete volt, a kedves lánya szervezte így az egészet. Na még csak ez kell! Még elront nekem mindent! Gyorsan átölelem Zolit és a vállára hajtom a fejem, ettől egy szó nélkül megnyugodik. Még szerencse, hogy mi a földszinten lakunk, mert a mi házunkban nincs lift.

Anyu a vendég tiszteletére a nappaliban terített. A konyhából nyakában köténnyel szalad elénk, s nyitja az ajtót.

- Jó napot kívánok! – szól kimérten, és félreállva szélesre tárva a bejárati ajtót, invitál be minket – Gyertek… jöjjön be! Ide a szobába! – azzal megy vissza a konyhába.

- Az ebédet kínos csöndben fogyasztjuk el, már a sütinél járunk, mikor végre Apu megtöri a csendet.

- Szereted a focit? – gyakorlatilag az első pillanattól tegezi. Ezek a férfiak mindig összetartanak!

- Nem – válaszolja Zoli. Úristen! Apunak a foci szent! Mi lesz most? – Nem igazán, csak a komolyabb külföldi tétmeccseket nézem.

- Igazad van, én vagyok ilyen fafejű, hogy még bízom a magyar fociban. Te legalább nem idegesíted magad. – Anyuval teljesen elképedünk ennek hallatán. Apu nagy Újpest drukker lévén, minden alkalmad megragad, hogy a focival foglalkozhasson.

A hirtelen támadt csendet, most Anyu töri meg:

- Meséljen magáról valamit, merre lakik, hol dolgozik, mik a további tervei Renivel?

- Anyuuu! – kiáltanék rá, de sajnos nem jön hang a torkomon, így hevesen rázni kezdem a fejem. Zoli nyugtatgatva megszorítja a kezem, s megcsókol.

- Semmi baj Reni! Joguk van tudni. – azzal a szüleim felé fordulva folytatja – Józsefvárosban lakom, önkormányzati egyszobás lakásban. Fél éve egyedül élek, Renin kívül senkim sincs. A belvárosban dolgozom egy műszaki áruházban, ha ugyan azóta ki nem rúgtak, manapság nem szeretik azokat, akik sokat betegeskednek. – Rám nézve folyatatja.

- Reni… ő nehéz kérdés. – Tudtam! Nem kellek neki! – Renivel nagyon megszerettük egymást, és szeretnénk együtt élni, ha önök is megengedik.

Erre viszont Apuéknak fagy arcára a mosoly. Engem parázsló tűz önt el, alig bírom ki, hogy ne ugorjak fel örömömben. „Igen!” szorítom meg Zoli kezét, mire rám mosolyogva csak annyit mond:

- Szeretlek!

- Jól meggondolta? Tudja mivel jár az ő betegsége? – kérdi Anyu.

- Igen, volt hat hetem gondolkozni. Szeretem a lányukat, ő is szeret engem, és együtt szeretnénk élni. – Jó fej! Engem meg sem kérdezett!

- Reni? – anyut nem lehet ilyen könnyen meggyőzni – Te is így szeretnéd? – én most majdnem sírok örömömben, könnyes szemmel hevesen bólogatok. Odahajolva Zolihoz suttogva kérdezem meg:

- Honnan tudtad?

- Éreztem! – vágja rá nemes egyszerűséggel, s felém fordulva megcsókol

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés