Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Az álom és az ébrenlét határán járok, amikor gyanús zajokat hallok a folyosó felől. Mielőtt bármit is tehetnék, valami állatias erő beszakítja az ajtót. A beszűrődő fényben látom, hogy négyen vannak. Rám rontanak, kapok vagy harminc pofont, valamelyik barom gyomron rúg. Annyi az esélyem, mint kukacnak a kakas szemétdombján. Semmi perc alatt megbilincselnek, visznek. Gatyában. Sebes iramban leráncigálnak a lépcsőn. Közben kapok még vagy egy tucat sallert, az osztályon felüli fajtából.

    Kint, a szálloda előtt belöknek egy romhalmaz kocsiba, bekötik a szememet, elindulunk. Hallom, hogy mögöttünk is jön egy autó. Nagy felhajtás van miattam. A fülkében olyan csend van, hogy hallani lehet, amikor az egyik bunkó megforgatja szájában a protkóját.

    Most mi van megint?

    Van rá egy söröm, hogy ezek nem a kommunisták, mert ha azok lennének, akkor most pezsgőben fürdetnének, kaviárral etetnének, csak szabadítsam már meg őket az újhullámostól.    

    Órák óta úton vagyunk. Eszméletlen bűzt áraszt a bal oldalamon helyet foglaló gané. A kapadohány átható illata keveredik a ruszli hagymás, halas szagával, plusz a felém áramló hónalj bűz. Jobbról olcsó férfiparfüm, némi száj- és lábszaggal elegyítve. Forognak beleim. Ezek egy kurva szó nem sok, annyit sem szólnak. Nagy sokára letérünk a műútról, össze-vissza rázkódunk, dőlök jobbra, dőlök balra. Ez valami földút lehet, már majdnem behugyozok, és még mindig nem értünk célhoz.

    Megállunk, valaki valakikkel oroszul pofázik. Fülsértő nyekergést hallok, olyan mintha egy vaskapu nyílna ki, majd ismét elindulunk.

    Stop! Ismét az orosz karattyolást hallom, megint tovább!

    Most úgy érzem, mintha körbemennénk, teljesen rádőlök a mellettem ülő tahóra, fullaszt az izzadságszaga, majd újra fék!

    Nyílik az ajtó, kiráncigálnak a kocsiból, leveszik szememről a kendőt.

    Ez igen! Gyönyörű helyre hoztak.

    Egy poros, növény nélküli, teljesen kivilágított, négyszög alakú udvaron állunk. Nem messze tőlem, a kaputól jobbra, géppisztolyos, hangosan röhögő férfiak csaholó vérebekkel vesznek körül egy visítozó szerencsétlent. Most a piszok magas kőfalra esik a pillantásom. Tetején szögesdrót, bizonyos távolságonként őrtornyok. A tornyokban fegyveresek, géppuskával, reflektorokkal. Tőlem ötven méterre valamiféle főépület, leomló falakkal, rácsos ablakokkal.

    Hűvös van. Az egyik kalapos odadob egy pokrócot, magamra tekerem. Úgy nézek ki, mint Ghandi.

Valaki hátba vág a puskatussal.

    - Davaj! – vezényli.

    Elindulunk a főépület felé. Előttem ketten, mögöttem ketten, civilben, kalap nélkül. Mindegyikük hátán gépkarabély. Második világháborús fajta, de attól függetlenül nem szeretném, hogy seggbe találjon.

Belökdösnek a törött ablakú ajtón, majd lefelé megyünk a pincébe.

    Szar dolog, mert ott szoktak tanyázni a hóhérok.

    Végigvezetnek egy dohos, rossz világítású folyosón, majd megállunk egy rozsdás vasajtó előtt.

    - Befelé! – mondja a kopasz németül. Kinyitják az ajtót, belöknek a helyiségbe.

    Ez egy nem is tudom micsoda! Talán iroda. Vagy kínzókamra.

    Középen egy asztal, rajta erős fényű lámpa, előtte vasszék. Az asztal mögött középkorú, borostás fickó. Fél arcát barkó fedi. Viseltes fehér ingben, félrecsúszott nyakkendőben hintázik a széken, majd abbahagyja, rákönyököl az asztalra.

    Mutatja, hogy foglaljak helyet vele szemben.

    Leülök, a lámpát a pofámba fordítja.

    Vakít a fénye, le akarom hajtani a fejemet, de egy pálcát tol az állam alá, ezzel kényszerít, hogy a fénybe nézzek.

    Hosszú percek telnek el anélkül, hogy egy szót is szólna hozzám.

    Egyszer csak felpattan, villámgyorsan megkerüli az asztalt, és kirúgja alólam a széket.

    Rokonszenves fogadtatás.

    Hanyatt esem, a széket fölém rakja, ráül úgy, hogy a keresztfa a gigámon van, és hintázik.

    Mielőtt beállna a fulladás, feláll, visszaül a helyére.

    Kedves fickó.

    Feltápászkodom, köhögök.

    Rágyújt, pofámba fújja a füstöt.

    - Neve? – kérdezi németül.

    - Egon Hirsch – felelem, és mélyen a szemébe nézek, mintha őszinte lennék.

    - Neve? – kérdezi ismét.

    Úgy látszik, süket, gondolom. - Egon Hirsch – ismétlem.

    Lassan felemelkedik, odasétál hozzám, és lezavar egy akkora pofont, hogy azt hiszem, az ég szakadt rám.

    Visszasétál a helyére, leül, közben én feltápászkodom.

    - Neve?

    Már megint kezdi.

    - Egon Hirsch – mondom határozottan.

    Átvált angolra, kiabál.

    - Hazudik! Azért jött, hogy megölje az elnököt! A neve Steven Taylor.

    - Bassza meg! Ez hülyeség! – kiáltom németül, mert nem akarok kiesni a szerepemből. - Jénai mérnök vagyok! Vízügyes. Folyóik szabályozását akarom tanulmányozni, ha innen elenged.

    Csóválja a fejét, majd felnevet.

    De jó kedved van, a kurva anyádat!

    - Várjon! Mielőtt teljesen belegabalyodna, mutatok valamit – vigyorogva int, hogy kövessem.

    Vajon mi jöhet még?

    Átsétálunk a másik szobába.

    Egymás mellett fekszenek, a kockás meg a csíkos. Szerintem nem élnek. Vagy már alig. Egyikük arcán vér folydogál, a másiknak szemmel láthatóan el van törve a keze. Halottsápadt mindkettő.

    - Ők mondták! – bök a két szerencsétlen felé.

    - Szar dolog. Kik ezek? – érdeklődöm kíváncsian.

    - Itt én kérdezek! – dörren rám. – Tehát, ki maga?

    Melegem van a pokróc alatt, hallgatok. 

    - Ember! Nem mond semmit? Maga szerencsétlen! Itt úgy eltűnik, hogy sosem járt ebben az országban! Hát nem érti? – csap az asztalra.

    - Én az igazat mondtam – felelem. – Nem mondhatok mást, ez az igazság.

    - Oké, oké! Most leküldöm gondolkozni! Lesz rá ideje, mi ráérünk. Ha eszébe jut valami, dörömböljön.

    Az asztalán megnyom egy gombot, bejön két mogorva fickó. Felrángatnak ültömből, megyünk. Nyekergő csigalépcsőn lefelé, irdatlan mélyre, nyirkos falak közé, egy dohos odúba.

    Cella, ami kétszer két méteres. Koszos padló, a fal mellett priccs, matrac nélkül, csak a drótok. Vödör a sarokban, még benne az előző fogoly ürüléke. Körülötte négy-ötszáz légy. A másik sarokban csajka, rozsdás evőeszköz, lukas fémbögre a földön. Szék, asztal nincs. A csupasz téglafalakon csótányok rohangálnak, vésett rovátkák kuszasága, cirill betűs feliratok. Ablak nincs. Hova is nézne itt a föld alatt? Optimizmus, szép kilátások még annyi se.

    Ez nem az a KGB. Ez a másik KGB. Ezek az elnökhöz hű erők.

    Egy biztos! Innen se a kommunisták, se az FBI, de még a CIA sem tud kiszabadítani. Mondjuk, nem is akarnak, de valamivel vígasztalnom kell magam, hadd higgyem már, hogy fontos vagyok valakinek!

    Nyílik az ajtó, bedobnak egy nadrágot, meg egy inget. Büdös, koszos, tetves mindkettő. Cipőm nincs. Dörömbölök.

    - Mi kell? – hallom az alkoholista hangot.

    - Cipő!

    Hoznak egy kurva nagy bakancsot. Azt is bedobják. Felveszem, felemás méret. Le van szarva, ma nem megyek bálba, úgyhogy, jó lesz.

   A cipőhöz különösképpen ragaszkodom, mert ilyen helyeken éjszakánként nyüzsögnek a patkányok, és semmi kedvem, hogy lerágják a lábujjaimat.

    Nem számolom az órákat, nem számolom a napokat. Itt nincs nappal, és nincs éjszaka. A lámpa mindig egyformán, gyér fénnyel világít. Fürdés nincs, séta nincs, ehetetlen kaja, és poshadt ivóvíz naponta egyszer.

    Erre mondják szaknyelven, eltűntnek nyilvánítva.

    Az összeesküvést felszámolták, az elnök él, és az a gyanúm, hogy engem megint ki akarnak végezni. Úgy érzem magam, mint a francia. Csak itt nincsenek arabok. Az időérzékem elveszett valahol. Viszont megtaláltam a pesszimizmusomat. Mennyit kerestem!

    A szomszédos cellában üvöltenek. Egész álló nap rikoltozik a faszi, mintha nem lenne ki mind a négy kereke. Lehet, hogy egyszer én is eljutok idáig.

    Szemét hely! Ha megint kivégeznek, azt nem élem túl.

    Csak én lehetek ilyen marha, hogy eljöttem az orosz után.

    Kaját hoznak. A víz büdös, az étel ehetetlen. Szökésen töröm a fejem. Egyszer volt egy rabtársam, az meglépett If várából.

    Ez itt lehetetlen. Rohadt mélyen vagyok a föld alatt. Azt sem tudom éjszaka van, vagy nappal.

    Értem jönnek, felkísérnek. Bilincs nincs. Ezek nem hülyék! Tudják, innen nincs szökés. Vagy megtörsz, vagy megdöglesz.

    Ismét az irodában vagyok. Asztal, rajta lámpa, előtte szék. Kezdődik, a kérdezz-felelek.

    Most egy dagadt, pirospozsgás fickó faggat. Izzadt babaarcán húsz centis forradás. Slicce nyitva, úgy néz ki, mint egy pedofil rablógyilkos.

    - Neve? – furcsán serceg, sistereg a hangja. Mint aki átélt egy torokműtétet.

    - Egon Hirsch.

    Fáradtan legyint, majd int, hogy kísérjenek vissza.

    Cella.

    Sétálok. Három lépés, fordulás. Három lépés, fordulás. A tököm tele van az egésszel! Meg kéne törnöm, be kellene vallanom, hogy prágai tornatanár vagyok, és azért jöttem, hogy kiraboljam a GUM áruház cipőosztályát.

    Dörömbölök az ajtón, visszakísérnek az irodába.

    Most megint a borostás fickó vallat.

    - Neve?

   - Bogumil Havlicsek! – csapom össze a bokáimat, katonásan.

    - Na! Mindjárt más, barátom! Látom, megjött az esze! – bólogat boldogan.

    Nem akarok hinni a fülemnek. Ez hülye!

    - Miért jött az országunkba?

    - Alázatosan jelentem, felkelést akartam kirobbantani! – csapom ismét össze a bokáimat.

    - Kik között? – érdeklődik gyanútlanul.

    - A közértesek és a cipőárusok között!

   Kirúgja maga alól a széket, felpattan, lezavar egy hatalmas pofont. Üvöltözik.

    - Igen, szarházi?! Humorizálsz?! A kurva anyádat! Ki akartad nyírni az elnököt! Beismered, te szemét?!

    Fekszem a földön, ez a barom meg rugdos. A kezeimmel védekezem, nem sok sikerrel. Orromon-számon dől a vér, ez a köcsög meg jól elfáradt. Fújtat, mint a disznó.

    - Vigyétek a szemem elől, takarítsátok el innen, mert megölöm! – üvölti az őröknek.

    Ezek a mocskok, felbátorodva főnökük haragján, a cellámig rugdosnak és ütlegelnek.

    Fekszem a priccsen, sajognak sebeim, mikor nyílik az ajtó.

    Rám teszik a bilincset, felkísérnek az udvarra. Sokadmagammal várakozom a szakadó esőben.

    Egyszerre nyikorognak a bakancsok az udvar kavicsán.

    A kivégzőosztag nyolc főből áll.

    Mellettem egy vékony, szikár ember térdre esik, hangosan imádkozik.

    Izzadok, mint a ló.

    Vezényszavak hangzanak, a fegyveresek megállnak.

    Jobbra át!

    Jön egy tiszt, elsétál előttünk. Lovaglópálcájával rámutat három emberre.

    A smasszerek kiráncigálják őket a sorból, bennünket oldalra terelnek.

    Kezüket, lábukat összekötik. Oroszul üvöltöznek, könyörögnek, sikoltoznak. Az osztag súlyba tett fegyverekkel várja a parancsot.

    Tűz!

    Fegyverropogás. Azok hárman dőlnek, mint a zsák.

    Bennünket visszaterelnek az épületbe. Ülök a priccsen, reszketek a hidegtől és a látottaktól. Úgy érzem magam, mint a disznó, vágás előtt.

    Hihetetlen, hogy ez megtörténhet a XX. század végén, valahol az isten háta mögötti Oroszországban!