Anna-Ligetből jelentem, hogy.....

                                                Borostyánkönnyek

                                                                „Búcsú a fenyvesektől”

Boldogan helyezkedtem el az autóbuszon a cókli-mókli csomagjaimmal. Nagyon vártam már ezt a különleges napot! A szurdokpüspöki Anna- ligetbe szól a háromnapos meghívásom, a 9. Poéta Piknikre. Immáron a negyedik alkalommal. A táborvezető: Kontra Marika Szvita és Csapó Lajos, a párja.

            Alig múlt, reggel hét óra, és a Mátra-Volán járat a kicsinyke napraforgók, repcék, kukoricák népes társasága mellett halad a kanyargós, dimbes-dombos szürke műúton. Érdeklődéssel figyelem az ismerős hegyeket… Világos-hegy, mögötte a Tóthegyes, balra, de kissé közelebb a Kávatető koporsó alakja, majd a Havas-hegy, mint egy kis cica. Szépen fésült szőlősorok és gyümölcsösök a szelíden emelkedő hegyoldalakon egészen Kocsordosig. Az ébredő nap sugarai simogatják őket, reggeltől-estig érlelik a zamatos gyümölcsöket. Ez itt a Mátra nyugati szeglete. Május közepén már bezárta lombkoronáját az erdő. Hirtelen jött az afrikai hőség, majd váratlanul visszaperdült az északi fagyos szél. Valami nincs rendben, valami furcsaságot lát a szemem. Nem ezeket a színeket szoktam látni! Mit keresnek itt az ősz rozsdabarna foltjai?!

Gondolatban újra számolom a heteket, hónapokat. Már elvirágzott a mandulafa, szirmot hullatott a barack, cseresznye, meggy. Párt választott magának a harkály és a sok-sok dalos kedvű kis madár. A fészkek mélyén ott vannak a parányi tojások. Végére jár az akác pillangós virága. Hallott kedves bókokat a méhecskéktől, és a pompás szárnyú szép lepkéktől. A városban már érezni a hársfa édes illatát, de a hegyekben később ébred az öreg hárs. A vadgesztenyefák gyertyavirága is elhamvadott. Smaragdzöld hegyeket, és dombokat kellene most látnom. Az örökzöld fenyőket magukhoz ölelik a tölgyesek, a gyertyánosok, cseresek, és a többi lombos erdő fái. A zöld ezernyi árnyalatát szoktam látni tavasszal és nyáron, ha a „fák tetején járok.”

Télen, a fehér hóban ott tündökölt a zöld fenyő… vagy már akkor sem? Csak egy téves látomás volt? Hová lettek a FENYVESEK?! Minden rozsdabarna folt egy-egy halott fenyő holtteste! Alig hiszek a szememnek… Ez nem lehet igaz! Erdeifenyő, feketefenyő, jegenyefenyő, lucfenyő, vörösfenyő, ütött az utolsó órátok! Beteljesedett tragikusan szomorú sorsotok. Trianont követően a magyar fenyvesek 95% a határon kívül rekedt. Aki tehette, fenyőfákat ültetett a háza, kastélya, palotája köré! A Kárpát-medencében gyanta illatát vitte a kora tavaszi szél. Az erdő ébredését jelezte… és megérkezett a fenyőrigó is!

Gyermekéveim emlékösvényét megnyitom, és láthatatlanul hullnak a könnyeim. Siratom a fenyőfákat egyenként. Mint egy megvadult ló, úgy vágtáznak a gondolataim… mennyi szép emlékem van a fenyvesekről… mennyi szépet írtam a fenyvesekről, amikor alattuk jártam tavasztól-tavaszig! Fenyőgombát szedtem, vadvirágot fényképeztem. Hallottam a fenyvesek zúgását, fenyőfák suttogását. Istenem, mennyi szépség, mennyi kincs! Minden, minden odalett! Gyantakönnyet sírnak a fenyvesek! Sok évtized múltán a novelláim soraiból „Borostyánkönnyek” hullnak ki.

 Az autóbusz lassít, majd megáll. Az ajtó sziszegve nyílik, a Gyöngyösi út porát éri a lábam. A csomagjaim visznek az Anna-liget irányába. A fenyők halálfoltjai csúfoskodnak a domboldalakon. Jobb oldalt kevésbé, ám balra tekintve rengeteg az idegen színbe öltözött fenyő. Kollektív halál! –fut át az agyamon. - Sorsot vállalnak egymással! Hihetetlen!

- A szakemberek szerint: „…vízhiány okozza. Nem gomba, nem fertőzés. Az évek óta ismétlődő szárazság.”

            A D épület faháza elé lepakolok. Az épület végében ereje teljében büszkén áll a fenyő. Szeretettel tárja szét karjait, hogy ott daloljanak a rigók, és turbékoljon a gerlepár. Ő még él! A vén gesztenyefa is jól érzi magát, gyertyavirágai már elhamvadtak. Amott a fürtös juhar integet át a piros cserepek fölött. Az égig érő hárs még nem nyitotta ki sárga, illatos virágait. Talán egy hét múlva… Szóval a létszám teljes. Ennek igazán nagyon örülök!

 A parányi domb mögül autó érkezik… leáll… Marika és Lajos kiszáll. Kezdődik a Poéta Piknik, mindenkit szeretettel várunk. Szorgos kezek fürdetik a fehér asztalokat, székeket. Lajos napraforgós terítőt varázsol az asztalokra. A szekrények tartalommal töltődnek, és hideg sörökkel. Forr a víz, illatozik a „lusta ember” kávéja. Akad itt minden, mi szem-szájnak kedves! Lajos „örömmel” szereli a beteg autót… Jöhetnek a kedves vendégek, mint az első fecskék tavasszal. Bata Évike és párja botokra támaszkodva, lassan tipegve, de ideérnek. Ez már a sokadik találkozásunk. Folyamatosan olvassuk föl verseinket, novelláinkat. Majd a nap sütötte asztalon ott pihen Zoli verses kötete, Nógrády és Glica közös könyve. Évike és párja is hozott verses kiadásokat. Senki nem érkezett üres kézzel!  Gondolatokat, könyveket cserélünk, mesélünk, és hallgatunk. - Az Anna-ligetet is államosítják!!! Akkor mi hova a csodába menjünk?! -

 Pászti Szabó Zoli is fiatalosan betoppan közénk. Mi három napos vendégek maradunk. Látogatóba érkezik: Kecskés Anikó és G. Szabó Róza. Dinnyés József és drága párja. József a kórházi élményeit rendezte sorokba. Mosolyogva lépeget a lépcsőn Nógrády Andor. A neje, Ildikó estére jön érte. Egy saját tervezésű plakátot, és meghívókat hozott. Bandi bácsinak  kiállítása lesz a fővárosban, nagy izgalomban van a dolog miatt… A vén gitár is zenére pendül. A zene énekszóra bátorít. Szorgalmasan beletrilláznak a feketerigók, és az apró madárnép.

  A csapatban két születésnapost köszöntenek, Évikét és Glicát. Köszönjük a színes virágokat és a szép verset, amelyet Anikó mondott el.(saját költészet) A szombat esti csillagokkal egy fiatal pár érkezik… süteményekkel! Kiss-Simon Miklós is fölolvassa írásait, kicsit zavarban van… ez természetes.

A vasárnapi finom ebéd után, röviden búcsúzom Marikától, párjától és Zolitól. A rózsák ott maradnak az ajtó mögött a „vázában.” Mind két kezem foglalt… a virágokat a kalapom mellé tehettem volna. Azt hittem, hogy a buszhoz sietek, ám a járat bőségesen váratott magára! Három gólyát fedeztem föl az égben. Gyönyörűen keringőztek a közelgő fekete felhők előtt. Villámok rajzolták tele a hegyoldalt. Dörgött és morgott, nagy kövér eső cseppek hullottak a fejemre. A közeli megállóban menedékre leltem. Potty-potty… ennyi volt. Ismét szép világos kék égen úsztak a fehér felhők. Kisütött a Nap. Most látom, hogy milyen sok barna fenyő álldogál csupaszon, és várja a viharos erejű szelet, aki végleg földre dönti. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a fájdalomtól. Az unokáink úgy nőnek föl, hogy nem hallják a fenyves erdő zúgását, nem érzik a fenyőgyanta illatát. Nem hallják a fenyőrigó szép dalát. Végre itt az autóbusz! Hazafelé menet a délutáni nap fényében, még elszomorítóbb volt a látvány a hegyek felé nézve.

Péntek, szombat, vasárnap, a Poéta Piknik zárja láthatatlan kapuit. Mindenki annyi gondolatot, kincset visz magával, amennyit a lelke elbír. A vikingektől napjainkig mindenről szó esett. Néztük a világot jobbról is, balról is. A pokol fenekére is bekukkantottunk, és fölrepültünk a Nap arany sugaraihoz. Kezünkben forgattuk a reményt és a reménytelenséget.

- Mi lesz az alkotó közösségekkel? -

Kontra Marika és Csapó Lajos ismét csendéletet varázsolt a faházba, és leadták a kulcsot a mindig mosolygó Anettnek!

-                     Július utolsó hetében újra itt vagyunk!- mondja Marika, és Lajos, szinte egy hangon. A kezük búcsút integet az autóból, ami lassan gurul ki a sötétbarnára festett fakapun. A fenyőfa suttogott valamit, de azt már ők nem hallották. Az imént hasított az oldalába egy nagy fájdalom…