Szárnyadó Marci egyik kalandocskája.

Rigószerető Éva meséket, verseket írt, és igen szerette cicáját, Szárnyadó Marcit. Mindkettőjük neve találó volt, mert Éva szerette a madarakat, köztük a rigókat is, és a madarak, köztük a rigók is, ha meglátták Marcit, felrebbentek, tehát szárnyakat adott nekik a cica.

Azt azonban nem szerette Éva, ha a cica a konyhában, kamrában lábatlankodik, mert ilyenkor ennek-annak lába kelt. Egyszer, mikor a cica azzal védekezett, hogy a köcsög tejfelnek ő csak a közismert gyermekmondókát mondogatta: "Tejfel, kelj fel!", és nem tudja hová lett a felkelt fehér finomság, Éva mérges lett, a seprű után kapott. Söprés végett, de a cica félreértette, megsértődött, ám futás közben is költőnő cicájához méltóan ezt dúdolta magának:

Szép hölgy képén arany ráma,

elmegyek egy más kamrába!

A legközelebbi kamra a palotában volt, a királyé. Azon a kamrán volt egy kis szellőzőablak, amin a cica nagy nehezen bejutott a füstölt sonkák, kolbászok, hurkák, disznósajtok világába. Ott a cicába is bejutott ez-az. Sajnos, a szakács is bejutott a kamrába, de ő könnyen, mert az ajtón. Fülön fogta a bűnöst, vitte a király elé.

A királynak azonban sok dolga volt, továbbadta az ítélkezést a királynőnek. Az meg éppen a gyémántos szobában etyepetyézett az udvarhölgyekkel, amit nem akart abbahagyni, így kinevezte leányát, a királykisasszonyt, bírónak, aki a palotakertben unatkozott, és utasítást adott: ő ítélkezzen a cica felett.

Megörült Kincstartó Klárika, a királykisasszony a fekete, de érdekesen fehér foltokkal tarkított bundájú cicának, ám  azért színlelt szigorúsággal kérdezte:

-  Mit kerestél, cica, a kamránkban, ahol semmi keresnivalód nincsen?

A cica meghajtotta magát:

-  Felségesen gyönyörű királykisasszony, bocsánatáért esedezem, de nekem nagyon is volt keresnivalóm a kamrában! Nem akartam, hogy harminc vad kalóz megrohanja, és mind felegye a sonkákat, hurkákat, kolbászokat! Gondoltam: megvédem ezeket az ártatlan étkeket a kalózoktól. Egykori gazdám, Rigószerető Éva is azt írta:

Sonka, hurka, kolbász,

ment vad kalózszájba,

nem lett ám már abból

vissza hajózása!

A királykisasszony, Kincstartó Klárika, ezt a mentséget menten elfogadta, hiszen világos: ha a sötét kamrában harminc vad kalóz kitapogatja a füstölt dolgokat, akkor a felfüstölteknek már lőttek! Sőt, ki is jelentette, hogy a cicát felveszi az udvarhölgyei közé. Meg is kérdezte, hogy volt-e már valahol udvarhölgyek között.

A cica nem árulta el, hogy ő nem cicahölgy, hanem kandúr, a továbbiakban azonban annyi igaz volt szavaiból, hogy ő már volt cicahölgyek között az udvaron, meg a háztetőn is.

Szárnyadó Marci igen jól élt a királykisasszony szolgálatában, de időnként bántotta a lelkiismeret, háromszorosan is. Egyrészt azért, mert a királykisasszony azt hitte, hogy "egykori gazdája" már nem él, hiszen egy ilyen bájos cicát csak a halál választhat el a gazdájától. Másrészt azért, mert a királykisasszony szórakoztatására Rigószerető Éva SZÁRNYASOK ÉS SZÁRNYATLANOK CINCOGÓORSZÁGBAN című regényének történeteit mondta el, melyeket jól ismert, hiszen azokat, leírás előtt, Éva mindig neki mesélte el, ezekről a történetekről viszont most azt állította: ő találta ki, írta le egérbőrre.

No és, nem utolsósorban, hiányzott neki az, akit elhagyott: Rigószerető Éva, bár a királykisasszonyt is igen megszerette.

Talán sokáig ment volna minden: a pazar lakomák a királykisasszonnyal, az időnkénti lelkiismeret-furdalás, meg az ellopott írói dicsőség, ha a királykisasszony nem szokik rá az olvasgatásra. Ám a cicától hallott történeteket úgy megkedvelte, hogy rászokott. Ha rászokott, rászokott, de egyszer csak az egyik újságban különös verset olvasott:

ELTŰNT CICÁMHOZ

Írta: Rigószerető Éva

Cicám, fekete-fehér szépség!

Nélküled nincs szívemben épség.

Nézek egy tejfölös köcsögre,

s hull a bánat csillogó csöppje.

Kamrám az egérfogak foglya!

Fülelek cincogó dalokra:

hiányod nékik csupán ünnep!

Sajtok, kolbászok el-eltűnnek.

Hol vagy? Emlékszel: ekkor-akkor

mint mesélgettem szárnyasokról,

s figyelő fülecskéd mint hallott

sok szárnyatlan földi kalandot?

Akárhol vagy, adj jelt magadról!

Édes körte savanyú vackor

számomra, ha Téged nem látlak,

cica, kit imádtam,  -  s imádlak!

Kincstartó Klárika királykisasszonyba beköltözött egy kis óvatoskodó, kíváncsiskodó, ámulgató, morfondírozó manócska, akinek neve: GYANÚ. Lehet, hogy a cica gazdája él? Lehet, hogy az írta a történeteket, amelyeket a cica a magáénak mondott? Lehet, hogy Szárnyadó Marci nem az Igazmondó Cicák Gyöngyszeme?

A sok lehet közül az nem jutott eszébe: lehet, hogy nem is cicahölgy, hanem cicaúr?

Nem untatok senkit azzal a hosszas kimagyarázkodós belemagyarázkodással ami ezután következett, már csak azért sem, mert ilyesfélék minden országocskában bekövetkeznek előbb-utóbb, illetve előbb is, utóbb is. A megoldás azonban  -  Szárnyadó Marci javaslatára  -  hamar bekövetkezett. Több részből állt:

1. Rigószerető Évát a királykisasszony kineveztette udvari költőnek és udvarhölgyének,

2. Éva kezét hamarosan megkérte egy kedves, daliás lovag, Kapudöngető Ádám, aki ezzel a kérésével nyílt kaput döngetett, csak addig ezt nem tudta,

3. Szárnyadó Marcit, mint udvarhölgyet elbocsátották, azzal az átlátszó indokolással, hogy nem hölgy, de a királykisasszony és Éva közös szolgálatában maradt, valamint kapott egy gyönyörű cicafeleséget.