A Tisza-parton

Ady Endre: A Tisza-parton

Egy kis nosztalgiám támadt a Vers után, amit a Nagyonnagy Költő írt: Ady Endre. Elővettem, nosztalgiáztam.

Már az első sor is titokzatos szépségű meglepetés volt, századszorra is! "Jöttem a Gangesz partjairól" - írja a Költő, ami igen pompás kezdés. Kis, jelentéktelen költőcske úgy kezdené: jöttem Pitypalattyfalváról. Esetleg így: jöttem a Firefura erecske partjairól. Ady nem! Ő bátran odavágja, hogy ő egyenesen a Gangesz partjairól jött. A művelt olvasónak máris eszébe jut a hatalmas, Szent Folyó, a virágfüzérek sora, a folyóban feredőzők óriási tömege, akik ezáltal a feredőzés által megtisztulnak /utóbbi a Gangeszről, persze, nem mondható el, de hát van, aki megtisztul, van, ami megpiszkul, ilyen bonyolult a világ/.

Művelt vagyok én is. /Minek álszerénykedjek?/ Lehet, túl művelt is, mert azt is tudom: a Gangesz legnagyobbrészt Indiában van, oszt' nem csupán szép dolgok vannak ott, hanem éhező barna bőrűek is, egymásnak ugró másvallásúak is, alkalmi templomgyújtogatásokkal, valamint a Gangeszt a kolera bacilus is kedveli. Ki a Gangesz vizét issza... Mindez azonban még titokzatosabbá teszi a Költő versét: vajon minek ment Ady a Gangesz partjaira, mikor mostanság romává átkeresztelt honfitársaink már oly régen eljöttek onnan? Mit csinált ott a Költő?

Kis, jelentéktelen költőcske erre nem tudna válaszolni, de Ady igen: "...hol álmodoztam a déli verőn". Ezért ment oda. Ez a verőn /verőfényen/ hangulatával máris elárulja, hogy a Költő igazi magyar: eszébe jutnak és eszünkbe juttatja a nagy történelmi és egyéni veréseket. Őt azonban /mármint Adyt/ a Gangesz partjain nem bántották /mint ahogy Párizsban sem/, ott kedvére ábrándozhatott, álmodozhatott. Ám mégis hazajött. Jól tette?!

Nem tette jól, amit a következő két sor elárul: "Szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm." Itt, Hungaryban, nem jó a harangvirág-szív, semmilyen időben, mert a kirándulóknak nevezett honi kevéssékultúrlények leszakítják a harangvirágot, akár szív alakú, akár harang alakú, s akkor szegény virágszívnek már harangoztak. Miért? Hát azért, mert pár méterig viszik, utána eldobják az erdőben, a lyukas műanyag zacskóval, a csokoládémaszatos sztaniolpapírral, meg azzal a bizonyos alul használatos gumival együtt. Ilyen a magyar, mit tagadjuk, különben egyébként tagadni szoktuk, de rendszerint hiába.

Abban viszont igaza van Adynak, hogy az ember itt, Kismagyarországon, gyakran remeg, remegtetik felülről, remegtetik alulról /de az egykori Nagymagyarországon sem volt jobb a helyzet!/. Így volt ez Ady idejében is, fel is tehetném neki a kérdést: nem túlzott önbizalom az, Bandikám, hogy ezeket a remegéseket /még ha finomak is/ az erődnek tekinted?! Erre az egész Hungarian történelem, no meg saját életed is rácáfol! Ámde azért szép ez az önbizalom, ha költői túlzás is.

Csak egy nagyon nagy Költő tud olyan leltárt készíteni erről a nagyon Kismagyarországról, mint Ady! Mint ebben a versében is. Már abban a sorban is, hogy "Gémes kút, malom alja, fokos" benne van fél Kismagyarország. A régi is, a mai is. Gondoljuk csak el! Idegyün az a nagydarab német hölgy, középvirágzásában, s mint bámulja a gémeskút-csodát: feláll az a fránya nagy rúd a gémeskúton, ha felállítják, utána lekonyul ugyan, de fel lehet állítani ismét és ismét! Ez már döfi! No meg ott van a fokos is, a gulyásbetyár felpattan a lóra, ördöngösen pattogtatja ostorát, fenemód pörgeti fokosát, és ősmagyarosakat kurjantgat eurókás jókedvében. Német lady elégedett. Sehr schön, wunderschön! Nagy betyárok ezek a magyarok! Igaza is van.

Ja, és a malom alja is itt van még, éppen úgy, mint Ady idejében. Sok-sok szélmalom őrli a szót abba az irányba, amerről éppen fúj a szél, és hát - fúj! - sok beszédnek tényleg sok az alja e malmoknál. De még mennyire!

A Költő mesterien sorolja tovább: "Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók." E Hungarian sivatagban nincs ugyan teve, viszont ezzel szemben gyakran igen jól él az, aki semmit sem teve, csak pálfordulgata. Lárma is van, de elül, elültetik, - viszont azokat nem ültetik le, akiket le kellene, a népet pedig most is felültetik. Magyar föld ez ma is, Bandikám! Bambákért és álom-bakókért ma sem kell a szomszédba menni, álom-bankókért pedig hiába is mennénk. Még az a cilinderes Samu Bácsi sem ad egy vasat sem, inkább elmekdonaldozza azt, amit tud.

Hanem, Bandikám, a "vad csókok"-at minek vetted be a felsorolásba? Az inkább szép, heves szerelmes dolog! A Te idődben, persze, lehet, hogy valamivel több volt a vad csók, most meg több a vad válás. Utóbbira azonban megtalálta az ellenszert a magyar azzal a nyugati újmódival: ha nincs házasság, nem kell válás, ezért mind többen csak úgy együtt élnek a babájukkal, elég a végén egy szenvedélymentes búcsú puszi. Persze, ha a babának akkor már babája is van... Arra a babára régen, helytelenül, kegyetlenül, azt mondták: törvénytelen, de ma már ő is vidáman megy a többi törvénytelenséggel.

Ó, Bandikám! Bántott az a csúnya, reakciós Rákosi Jenő? Azt állította, hogy Te nem vagy magyar?! Gyalázatos rágalom! Hiszen, ha nem lettél volna magyar, talán így fejezted volna be versed, ilyen lélekbe markolóan? "A Tisza-parton mit keresek?" - írod. Költői kérdés ez, aligha vártál rá választ, hiszen, a Te nagy tapasztalatoddal, nyilván nem kerested itt a lehetetlent: az értelmes gondolkozást, irigység nélküli elismerést, önzetlen segítőkészséget. Önmagadnak tetted fel, és talán kicsit úgy is értetted: mit, mennyit keresek verseimmel, írásaimmal egy olyan országocskában, ahol csak egy báró Hatvani van, pedig hatvan is kevés lenne belőle?! Keveset kerestél, nagyon keveset, panaszkodtál is emiatt egy-két leveledben, olvastam...

Nos, azóta ez a kereset-dolog jelentősen haladt, csak az a baj, hogy nem előre, hanem hátrafelé. A Te idődben az írónak még kis pénzecskét fizető könyvkiadók mára eljutottak a pénzkéregetésig: nemhogy fizetnének az írásokért, de még az írótól kérnek pénzt azért, hogy kiadják a művét! Ehhez a piacipolgárilégy-pofátlansághoz mit szólsz, Bandikám?!

Olykor azonban nekünk, lantos utódaidnak, a Tisza-parton volna mit találnunk, ha keresnénk. Például időnként ciánméreggel öngyilkosságot elkövetett halakat /a mérget a halak állítólag romániai aranymosóktól szerezték be, illegálisan, de a kihallgatásra berendelt halak féltek azoktól az aranyos maffiózóktól, ezért nem tanúvallomáskodtak, hanem csak tátogtak és megdöglöttek, ezért meg is szüntették az uszonyosokkal szembeni büntetőeljárást/. Mindamellett azért ma is érvényes a mondás: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza." Vágyik is! Legfeljebb a túlvilágról teszi ezt...

Azt azért, vigasztalásul, megsúgom Neked, Bandikám: nyugodtan pihenhetsz sírodban, mert azt, amit Te kerestél a Tisza-parton, mi is hiába keresnénk. Azon egyszerű okból, hogy nincs ott.

Sajnos, a Duna-parton ugyanez a helyzet...