2011.10.24. 22:48, boerpeter
A szűk szurdok mélyén, csupa kő medrű - pataknál alig nagyobb - folyócska iszkolt lefelé. Mindkét oldalt meredek sziklafalak nyújtóztak az ég felé. Itt-ott egy zöld tincs, vagy kisebb vízesés szépe szakította fel, a különlegeset nem kedvelők unalmát. A folyás baloldalán, autóutat vágtak, ahol éppen csak elfért két kocsi
egymás mellett. Máshol a szűkületekben, ahol túl sok sziklát kellett volna eltávolítani, mint a vonatoknak szokták, alagutakba bújt az út.
Apja és fia gurultak már órák óta céljuk felé. A gyerek az anyósülésen ült, a papa a volánnál kalauzolt. Ismerte a terepet, mondhatni minden zeg-zugát. Átmutatott a túloldal egyik peremére és megjegyezte.
- Látod fiam, ott sátoroztunk egy éjjelen a mamával.
- Fater, én soha fel nem másznék azon a függőleges falon, innen egy asztal lapnyinak tűnik az a párkány…
- Nagyobb, igaz nem sokkal és vakmerőek mi sem vagyunk. Ha hiszed, ha nem, van egy viszonylag biztonságos ösvény, bár innen nem látszik belőle semmi, minden teljesen függőlegesnek tűnik. Jó nagy kerülővel, de ami a legfontosabb, épp bőrrel fel lehet jutni, ott aztán valóban senki nem zavar. Ha nem lenne ilyen zimankós idő, ónos esővel - a kocsi is meg-megcsúszik néha - és legalább egy picit lenne szélesebb az út, időnk megengedi, most át is vinnélek és felmennénk a párkányra. Tudom, hogy tériszonyod van, de egy idegen életét sem veszélyeztetném, főleg nem a tiédet.
- Mik ezek a kövek?
- Jó, hogy felhívtad rájuk a figyelmemet, úgy elkalandoztam a múlt emlékein és nem is célszerű jobbra, balra bámészkodni szakadék mellett. Itt omlás előfordult néha fiam, de nem kell megijedni. Érdekes, mind a külső sávban, a miénkben vannak, most kerülgethetem őket, a szembejövő sávból folyton visszatérve.
- Mondd apu, nem veszélyes ez?
- Ugyan fiacskám, annyi ilyen öles követ láttam már, de még soha senkinek nem ártott.
Ekkor öblös váratlansággal zuhant eléjük, egy fél kocsi méretű szikla, tisztességtudóan, hogy a fékre taposó papa kocsiját egy picit sem sértette meg.
- Na most tolathatok, ezt a böhömöt kikerülni itt a belső oldalon, át az ellentétes sávba.
- Nem tudom miért mondod ezt fater, három órája egyetlen kocsival sem találkoztunk.
- De! Gondolj vissza!
- Tényleg, egy kisbusz elrobogott mellettünk, azóta olyan, mintha egy domborzati térképen navigálnánk.
A papa rükvercbe tette a sebességváltót, de mielőtt elindultak volna, felhívta csemetéje figyelmét a szél különös hangjára.
- Figyeld, épp olyan, mint a világháborús bombák fütyülő zaja. Igaz én nem éltem akkor, de talán száz filmet is láttam, azt hiszem dokumentumfilmeket te is.
Indított volna, amikor a kocsi mögött egy ujjnyival - tapintatosan, hogy meg ne sértse -, bedurrant egy három köbméteres, a természet által majdnem kocka formájúra faragott szikla.
- Hát ez most kicsit szokatlan! Vagy megvárjuk az első erre járó kocsit, vagy mi húzzuk ki, szorult helyzetéből a magunkét. Én balra nem tudok kiszállni, nyisd meg az ajtót! Remélem, ezen az apró szemű, fura eső áztatta, csúszós úton, elbírunk vele ketten is.
A fiú nyúlt a kilincsért, amikor ismét elkezdett fütyülni a hang. Már mindketten tudták, hogy nem szél és nem is bomba. Így várakozóan, maguk is bazalttá dermedtek és a tapintatos, kocsi méretű, szép nagy, szinte szoborra emlékeztető szikla bevágódott. Így, a se előre, se hátra, se jobbra, se balra helyzetbe, rövid idő után eluralkodott, a nyugalom jelentős szétfoszlása. Az omlás nem állt meg, csak óvatosra, csendesedett és kisebb krumpliszem méretű kövecsek zápora verte a kocsitetőt, mint eső az ablakpárkányt.
Úgy tűnt, soha nem akar abbamaradni. Csak potyogott, potyogott és bent egyre szűkebbre szorultak a szívek. Az apa nehezen tudta uralni klausztrofóbiáját, de muszáj volt, különben a gubancos helyzet lelkülete, biztos pánikot robbantott volna ki fiában is. Benne már teljes erővel dúlt.
Rengeteg idő telt el - legalábbis érzetükben -, mikor a semmiből, közeledő motorzúgást hallottak.
- Na végre fiam, látod, nem kell szólnunk sem a hegyimentőknek, sem az utat karbantartóknak, itt a segítség! Nyomta a dudát, ahogy csak bírta, pedig nem szólt tőle hangosabban.
A turistákkal teli kisbusz, lassú tempóban közeledett. Nézelődtek, fényképeztek, mikor egy szőke hajú leányka hirtelen felsikoltott.
- Emberek, ez a legszebb látványosság, amit eddig ez a katlan elénk tárt! Nézzék, dudáló sziklacsomó!
A sofőr majdnem aludt a fáradtságtól, a többiek a lánnyal együtt fényképeztek és filmeztek.
- Ide vissza kell jönnöm, az első megállónál kiszállok és csinálok még pár fényképet. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen gyönyörű természeti jelenség. Dudáló sziklacsomó!
Továbbhajtottak. Mikor a szóözönből, a kimerült sofőr, pár száz méterrel később, mint egy visszhangot, hallotta meg lassított reflexeivel, a dudáló sziklacsomó, mondatok közé keveredett érdekes szófoszlányt. Megállt.
- Mondja kisasszony, fényképet készített?
- Naná, ennél szebbet sehol nem láttam. Mit ér ez az egész sötét ocsmányság, a szürke köveivel és a maga nyirkosságával, ahhoz a szépséges dudáló dombhoz képest.
- Megnézhetem?
- Persze.
- Hát igen. Keringőzünk itt egy ideje, most pedig ilyen holtfáradtan, hogy alig várom az alvást, jelezhetem az utat karbantartóknak, a hegyi mentőknek és
mindenfelé.
- Mit akar jelezni? Ugye nem akarja bántalmazni azt a természeti csodát? Jövőre visszahozom az egész családomat, csak annak a kedvéért.
- Nem kisasszony, egyetlen természeti csodát sem akarok megbolygatni, erről megnyugtathatom.
Már csak magának mormogta az orra alá, hogy várhatnak azok a szerencsétlenek még egy fél órát, vagy többet, nem szeretne a helyükben lenni.
- Foglaljanak helyet kérem, veszélyes ide-oda mászkálni, az út csúszós és a szakadék sem vendégszerető!
A kis szőkeség helyet foglalt és a noteszébe elkezdte felírni azok neveit, akik a legközelebbi alkalommal, a dudáló sziklacsomó-csodához, vele együtt feljönnek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Gratulálok az írásodhoz!
Szeretettel: oldwolf