Az új könyvemen dolgozom, amely ismét rendhagyó, formabontó lesz. Egy új műfajjal kísérletezem. Álmokból írtam novellákat, szösszeneteket, melyek végén álomfejtések, gondolatok vannak, s jó néhány versemet is álmok ihlették. Most egy álomból írt történetet osztok meg veletek a készülő könyvből.

HOL VAGYTOK MAGYAROK?

(2010-12-06)

Egy idegen ország magyarországi nagykövetségén járok, és egy csigalépcsőn megyek felfelé, ahol egy magyar diplomata vár rám. Beinvitál az irodájába, hellyel kínál, még kezet is csókol nekem, és megkérdezi, kérek-e valamit.

Csak néztem, mint a moziban, micsoda pompa, fényűzés volt ebben a helyiségben, álmomban sem gondoltam volna, hogy én majd egy ilyen helyen leszek valamikor. Most pedig hívattak, és olyan emberként kezeltek, mint aki nagy befolyással bír valami felett. 

- Tudja kedves, nagyon örülök, hogy ennyire a szívén viseli a magyarok sorsát, még hozzánk is eljutott a híre. Úgy hallottuk, hamarosan Magyarországra látogat. Kérem, hogy álljon ki azokért is hazánkban, akik valami folytán elszakadtak onnan. Sok magyar van a világban.

Ekkor belém hasított egy gondolat, hogy milyen sokat tettem a szülőfalumért is, és hálából megutáltak és elüldöztek onnan. Persze megígértem neki, hiszen valóban fontos, hogy a magyarok, az igazi magyarok, egymásra találjanak, bárhol is vannak a világban.

Amikor lefelé mentem a lépcsőn, még két magyarral találkoztam. Az egyik nő volt, a másik férfi. S azt mondták, hogy mindketten hazamennek.

Kérdeztem tőlük, hogy ha már mennek Magyarországra, nem vinnének-e el, s akkor nem kellene két repülőre is szállnom, s ráadásul a spanyol légtér is le van zárva.

A válaszuk az volt, hogy szívesen elvisznek, de csak Mezőkövesdig.

- Az jó lesz, onnan majd megoldom, hogy eljussak, ahová akarok. – feleltem.

Megbeszéltük az időpontot, hogy négy nap múlva indulunk, és a kezembe adtak egy papírt. Az állt rajta, hogy újra születtem, és az is, hogy nem haltam meg.

Sehogy sem értettem, eltettem a táskámba és mentem tovább.

- Megy addig fodrászhoz? – szól utánam a hölgy.

- Nem. Egyedül csinálom meg a hajam, nem tudom még olyan jól a nyelvet, hogy el tudjam magyarázni, hogy mit is szeretnék. – válaszoltam.

Amikor leértem a bejárati ajtóhoz, s kiléptem rajta, egy tolókocsis ismerősömet láttam, aki most rendesen járt, és hosszú barna haja volt. Más volt a külvilág, mint szokott. Egyszer csak én is ott találtam magam, olyan volt az egész, mintha egy számítógépes programba csöppentem volna. Mint az Avatar című filmben. Az ismerős férfi odajött és boldogan újságolta, hogy nézzem, végre tud járni, s hogy ez micsoda csodálatos érzés. Csak ketten voltunk magyarok a forgatagban. Aztán eltűnt mellőlem, és én egy lakásba mentem, ami kicsit ismerős volt.

Egyszer csak két szürke gombolyagszerű valami vágódott az egyik falba. Szürkék, szőrösek voltak, és kirágták magukat, lepottyantak a szőnyegre lyukakat hagyva a falban. Talán nyúlra hasonlítottak, de nem volt se fülük, se lábuk, és mind a két végükön nyílás volt. Sehová sem tudtam sorolni ezeket az állatias lényeket.

Behunytam a szemem, s egy piacot láttam, ahol egy kofa apró rózsaszínű ilyen hosszúkás lényeket árult. – A kölykeik lehetnek. – gondoltam.

Megcsörrent a telefon, még nagyon régi típusú volt, fekete. Hívattak a királyi palotába.

Báthory László és fia Ifj. Báthori László neve hangzott még el a telefonban.

- Volt ilyen király? – bizonytalanná váltam.

Elindultam a rezidencia felé, s mikor egy terembe vezettek, ott egy hatalmas vitorlás hajó makettja állt, elfoglalt egy jó nagyméretű szobát. A hajó belsejében bordó bársony volt. A hajóra római számok voltak vésve XXVI.

Sírást hallottam valahonnan.

Valahogyan kiszálltam ebből a gépi világból, és a számítógépem előtt találtam magam. Egy hatalmas boríték feküdt az asztalon, melyben egy levél volt egy távoli rokontól, és rengeteg fotó, ahol jártak. Lengyelország, Eger Szépasszonyvölgy és még kétmappányi dokumentum.

Egy férfi lépett mögém, és megkért, hogy töltsek fel a gépemre néhány képet. Mikor elindult a feltöltés, kiderült, hogy nem is fotók, hanem egy víz alatti világról készült film került a gépre.

S már a víz alatti városban száguldottam a kocsimmal, mely egy hatalmas gumimatracon siklott tova. A vízben emberek éltek, és nem kellett nekik levegőt venniük. Ott sétálgattak, és beintegettek nekem a kocsiba. A víz szélére értem, a kocsi egy része már kinn volt, a víz még sem folyt tovább, olyan volt, mint egy vízfal, amit valami láthatatlanul visszatart. Ekkor kiszakadt a gumimatrac. Magyar fiatalok kerültek oda, hogy majd segítenek. Szintén magyar régi ismerősöm mondta, hogy segít megragasztani. (Utoljára Olaszországban dolgozott, hogy most hogyan került oda?)

Ismét idegen országban sétáltam. Voltak ismerős helyek, ám mégis azt éreztem, hogy még nem jártam itt. Egy családnál vendégeskedtem. Talán Amerikában járhattam. Egy nőismerősöm kozmetikushoz készült, s kérdezte, hogy nem akarok e szétnézni a magyar negyedben.

Boldogan mondtam igent.

Egy állomásra mentünk, ahonnan különös vonat indult, amilyent még sosem láttam. Aztán leszálltunk, és külön váltunk. Én elindultam a magyarok lakásai felé. Bekopogtam az első házba és egy házaspár fogadott, akik ismerősek voltak valahonnan, vagy nagyon hasonlítottak valakikre. Nagyon örültek nekem, és megköszönték a diót és mákot, amit Magyarországról hoztam.

(Csak épp azt nem tudtam, kinek hoztam, hiszen ahol laktam, ott adtam oda. Valószínűleg ők juttatták tovább a dolgokat.)

Egy kis szobába vezettek, azt mondták, rendezkedjek be nyugodtan. A nagy asztalon és az íróasztalon is volt egy-egy bögre. Tejjel, vagy kakaóval. A laptopom az íróasztal mellett a falhoz támasztva egy fekete táskában pihent, a kézi táskám pedig az íróasztalon.

Hamarosan összeszaladt a szomszédság, és mindenki csókolgatott, és melegen szorítgatták a kezemet, annyira örültek nekem.

Az egyik nő, őszes hajú, de nagyon jón karban, már túllépte a hatvanat, mondta, hogy Piroska testvére. Kérdezte, hogy van a húga? Nem is értettem, mert a hölgy P.E-re hasonlított nagyon, és azt gondoltam, hogy az ő rokona.

Több korombeli nő ragadott karon és magukkal vittek egy közeli parkba, s egymás szavába vágva meséltek. Majd behívtak az otthonaikba, és én lakásról lakásra jártam.

Az egyik magas nő, barna félhosszú hajjal, olyan volt, mint egy mostani budapesti ismerősöm, csak 10 évvel későbben, viszont felőlem érdeklődött. Mondtam neki, hogy nehezen boldogulok a nyelvvel.

Az egyik lakásban egy idős férfi volt, aki már több mint 50 éve ment el Magyarországról, s a 80 éves bácsi huncutul tette nekem a szépet.

Egy másik lakásban sok asztal és pad volt. A ház asszonya mesélte, hogy esküvőre készülnek, s ha tudnék segíteni, akkor nagyon örülne neki. Elvállaltam.

Még mindig nyüzsögtek körülöttem az elszármazott magyarok, amikor egy harmincas nő vált ki a tömegből és jött oda, és hangosan kiabálva a nevemet, azt mondta, hogy nem felejtett ám el.

Én is megismertem. Egy tréningen voltunk együtt jó tíz évvel ezelőtt. Megöleltük egymást, és hamarosan megtudtam, hogy milyen sok képesítést szerzett, és fenn hangon el kezdett dicsérni a többieknek. Már szinte zavarban voltam.

Mondtam nekik, hogy visszajövök ide máskor is.

Visszamentem abba a házba, ahol a kis szobában volt a holmim. Az íróasztalon lévő kis fekete, kecses táskámat idegen emberek figyelték az ajtóból, szinte sugallva, hogy vigyázzak, mert el akarják lopni.

A két asztalról már négy csészét szedtem össze, de nem én ittam egyikből sem. Egy csapba öntöttem a tartalmukat. Volt tea, kávé, tej és forró csoki.

Összeszedtem a dolgaimat, és szóltam a többieknek, hogy most már el szeretnék menni.

Mondtam, hogy a Vara de Reynél (Spanyolország, Ibiza) lakom. Kértem, hogy segítsenek, hogyan jutok oda.

Egy fiatal lány vált ki a tömegből, és először lépcsőkön vitt felfelé a házak között, majd pedig hosszú lépcsőkön mentünk lefelé, mint amilyen a nagy tereken van, de a grádicsok faragásosak voltak.

Mikor leértünk egy kerek teret láttam, melynek a közepén egy hatalmas fémszerű kör alakú szürke test feküdt. A közepén volt egy gomb és egy lyuk. A lány megnyomta a gombot, a lyukon pedig kijött egy utazási jegy és nem kellett érte fizetni.

A lány közölte velem, hogy ez a jármű a leggyorsabb, a föld alatt megy, s hogy majd a második megállónál szálljak le.  (De jó is lenne, két megálló Amerika és Spanyolország között)

(Három éjszakai álomtermés, azonban hogy mindig a világban lévő magyarokkal álmodtam, ez elgondolkodtatott. Az utolsó álom éjszakáján az álomfogóm is úgy döntött, hogy elhagyja a helyét, pedig nem mozdult a helyéről, mióta itt lakunk. Tehát idegen energiák jártak a szobában, s ez is egy jel, hogy figyeljek oda, s talán azért is, hogy most az álomfogó ne szűrje az álmokat, és emlékezzek.

Rengeteg az álomkép. Most mégis a magyarokra figyelek. Mikor a szigetre jöttem, volt olyan célom, hogy magam köré gyűjtöm őket, mint egy tyúkanyó. Azonban zsinórban csak kudarc élmények értek. Vajon hol vannak azok a kedves magyarok, amilyenek az álmaimban is voltak, s amilyeneket megismertem pl. Floridában? A szigeten biztos, hogy nincsenek, arról már tudnék.

Szombaton az üzletben ismét magyar szavak ütötték meg a fülem. Két fiatal srác beszélgetett, és ki voltak akadva, hogy nincs semmi hús. – Persze hogy nincs. Itt 4 napos ünnep van most, csak csütörtökön lesznek nyitva az élelmiszer üzletek.

Köszöntem nekik (pedig megfogadtam, hogy nem teszem), s mondtam, hogy az ünnepek miatt elvitték a húst, és a bolt akciózott is, hiszen sokáig zárva lesz. Csak bámultak rám, s a meglepetéstől még köszönni is elfelejtettek. Mint ahogyan számos honfitársuk, akikkel a szigeten találkoztam. Itt főként vendégmunkások, vakációzók, bulira vágyók, szerencsét próbálók vannak. Hogy lenne egy magyar negyed, arról nem tudok, de ha rajtam múlik, akkor majd lesz.

Az álmok szerintem arra utalnak, hogy ne adjam fel a hitemet a magyarokban, bármennyit is csalódtam bennük, az utóbbi időben. Tudom, hogy vannak még rendes emberek.)