Ezt a történetet egy tizenhat éves kislány írta, aki nagyon szeretne jó zenész, ugyanakkor kiváló író is lenni. Megkért rá, tegyem fel az oldalra, tesztelés céljából. Szívesen tettem eleget kérésének, hisz ő a lányom.

„És előjöve egy másik, veres ló, és a ki azon üle, megadaték annak, hogy a békességet elvegye a földről, és hogy az emberek egymást öljék; és adaték annak egy nagy kard.” (Jelenések könyve 6, 4)   

Unott arccal forgattam legújabb ördöglakatomat, ami remekül elcsapta az időt most is… Ritka volt az ilyen Synus-mentes nap. Csak ültem az irodámban, és vártam, hogy betöltsön a film, amit nézni készültem, már vagy ezredjére. Akárhányszor belekezdtem, mindig jött valami feladat. Már vagy három órája vártam, a hálózat piszok lassú volt. Nyilván mindenki unta a fejét azon a napon.

            Az ember azt várná, hogy a modern technológia fellegvárában az internet valami ultragyors cucc… De mivel Alba Rosában van a központ, elég nagy kincsnek számít itt a jó hálózat. Ráadásul egy olyan rossz minőségű szervert kaptunk, ami kisebb megterhelésnél már erősen haldoklik… Gyenge termék.

            Meg kellett állapítanom, hogy újonnan szerzett játékom erősen kifog rajtam. Ritkán láttak idegesnek, most viszont közel álltam ahhoz, hogy egy laza mozdulattal a falhoz vágjam az idegesítően zörgő, összegubancolódott fémhalmazt. Persze minek szenvedni egy ilyen kacat miatt? Simán letehetném az asztalra, firkálgathatnék a holonaptáramba, ahogy az eligazításokon is szoktam tenni. Mintha ez olyan könnyű lenne. Az ördöglakat jó dolog: unaloműző, figyelemelterelő logikai játék, ami… függővé tesz.

-        Elkezdted már a filmet? – ugrott fel mögöttem egy közel 150 centi „magas” nő „életnagyságú” hologramja.

Nos, ő a felettesem, Lisa. Nagyon szeretjük egymást. Én minél hamarabb a főnöke akarok lenni, ő néha megpróbál eltenni láb alól egy Synus által. A lila haj a DNS-módosító műtétnek köszönhető, szemüveget csak azért hord, hogy okosabbnak tűnjön. Már azon csodálkoztam, hogy ilyen magassággal a sereg szerves tagja lett. És még az elöljáróm is! Egyszer nem láttam fegyvert a kezében, de attól még a felettesem. Néha eszembe jut, hogy talán tud valamit, de, ahogy múlnak az évek, és kezdem egyre jobban megismerni, rá kell jönnöm, hogy a harceszköz neki olyan, mint férfinak a vásárlás: nem a szíve csücske.

-        Igen, elkezdtem – naná, hogy hazudtam neki! Miért kérdez nyilvánvaló dolgokat?

-        Ki is kapcsolhatod.

-        Synus?

-        Egy óvoda játszóterén látták meg először. Követtük a Salveus körútig, majd…

-        Hol van most? – kérdeztem türelmetlenül.

-        De ingerült vagy…

-        Szard már le! – förmedtem rá. Egyikünk sem riad vissza egy kis érzelmi zsarolástól. – Hol van a célpont?

-        Itt a közelben, kétsaroknyira, egy irodaház ajtajánál. Nyilván vár valakit.

-        Egy irodaház… melyik a sok közül? – direkt csinálja. Tudom, hogy direkt csinálja!

-        A plüssmackó gyár…

-        Szándékosan húzod az időmet?

-        Szerinted melyik irodaháznál szoktak Synusok toporogni általában?! – emelte föl a hangját.

-        Nagyszerű! – mondtam egy széles vigyorral, majd kihúztam a tálcaszerű készülék zsinórját a konnektorból.

A szekrényhez léptem, és beütöttem azt az irgalmatlan hosszú kódsorozatot, ami a születési dátumomból, és a plüsskollekciómban szereplő darabok számából állt. Olyan… tíz-tizenöt számjegy biztos megvan, de eddig egyedül az én széfemet nem törték fel. Ügyes vagyok, nem?

Volt itt kispisztoly, hanggránát, poloska, és még számos fegyver. Mintha csak a gyorsétteremben kéne választanom a rengeteg kaja közül, mikor már jól ki lettem éheztetve. Én még akkor is dilemmázok, és válogatok.

A hanggránát kismiskát sem ér. Látványosnak látványos, szeretem is használni, a beindítása külön móka - de most kihagyom.

Pisztoly. Elegáns, nőies, ráadásul gyönyörű betűkkel bele van 3D-gravírozva exem neve. Azóta nem használom. Ideje beszerezni egy újat.

Poloskát mindig viszek magammal, hátha találok valami érdekeset.

És persze a kedvencem… kis drágaságom! Tölténnyel olyan 4 kilót nyom, de persze még ott van a töltényöv, ami kicsit gátol a mozgásban. De sebaj, tíz évnyi munka után könnyű megszokni. Olyan, mintha egy üres táskát cipelnék magammal. Régen edzéseken ez mindig rajtam lógott. Jobb, mint egy háztömbkörüli…

Optikai távcső, mozgásérzékelő. Körülbelül egy évi tisztességes fizetésembe fájna egy ilyen fegyverecske, ha én venném… de a cég ajándéka. Örökbe, amíg itt dolgozom! Már ezért is megéri itt lenni. De ezt sajnos csak akkor használhatom, ha a végkimenetel kétséges harc közben, vagy, ha az ellenfél túl veszélyes. Addig is be kell érnem a pici, egyszerű, töltényöv-mentes, gagyi kábító pisztollyal, amit még én is össze tudok rakni.

Boldogan magamra csavartam a hevedert. A gyerekek a táncpadon játszanak, én a célbalövősdiben hiszek. Persze ezt csak feszült idegi állapotban szoktam vallani, mikor rengeteg kedvem van a gyilkoláshoz. Ez elég gyakran történt meg.

Egy percre elbizonytalanodtam…

Én hülye! Leráztam Lisát, mielőtt bármilyen infót mondhatott volna a célszemélyről!

Egy szomorú sóhajjal felcsatoltam a gránátot, és a pisztolyt, majd miután a többi fegyvert is bepakoltam a táskámba, a kijárathoz mentem.

-        Bevetés? – csapódott mellém a helyi nyáltenger… bocsánat. A „helyi bika”. Ugye nem meglepő, ha azt mondom, engem nem szedett rá?

-        Ja – válaszoltam tömören. Szőke haját megborzolta, majd kinyitotta nekem az ajtót.

-        Ügyes legyél ám! – vigyorgott idétlenül.

-        Kösz – mondtam, miközben elkaptam a kezét, ami csupán pár centire volt a fenekemtől. Nyomulós balfasz…

-        Nem kell mindig rosszra gondolni, Cica! – megjegyzésére egy gyilkos tekintet volt a válaszom, majd kimentem az ajtón.

Leggyakrabban a helyi telefontársaság irodaháza előtt szoktak felbukkanni. Ez nem meglepő, hiszen az ott dolgozó személyzet egy része szoros kapcsolatban áll az alvilági körökkel - ezt használják ki a Synusok. Illegális papíroktól kezdve a bérgyilkosságig mindent le lehetett itt rendezni, csupán ismerni kell azt a primitív kódnyelvet, amit használnak. Nem vagyok rá túlzottan büszke, de régebben én is tagja voltam az efféle mozgalmaknak. Eleinte munkahelyi megbízásból, később már puszta hobbiból is. Innen maradt egy közel ötven darabos fegyvergyűjteményem, pár hamis papírom, és egy lakcímem Noctisban. Kemény munka volt bekerülni, és elnyerni a bizalmukat, kilépni pedig a mai napig nem tudok teljesen. Hogy miért kellett az a sok hamis papír, és társai? Egy néhai munkatársam említette, hogy, akik leszerelés előtt elhagyják a szervezetet, azok egy életre lemondhatnak addigi vagyonukról. Sose lehet tudni, mit hoz a sors, ezért felkészültem a legrosszabbra is. Lakásomat egy megbízható alvilági ismerősöm nevére írattam, de igazából az én tulajdonomban áll. Ide bármikor átírhatom a számlámat, természetesen csak félig legálisan. Ha nem akarom, hogy a szervezet tudomást szerezzen róla, egy kis hackelést is bele kell vinni a műveletbe: az irodaházban kell lerendezni a kommunikációt, egy titkosított telefonhálózaton belül. Hogy miért nem buktunk le? Túl ügyesek ahhoz a főnökök, hogy bárki észrevegye, mi folyik a háttérben. Alig idősebbek nálam, de amit hackelés terén végeznek, az egyenesen művészet.

Az egyetlen meghökkentő az egészben csak az, hogy a Synusokat olyan szinten rejtegetik, hogy nem csak az alvilágiak között nem figyeltem fel egyre sem, a tartózkodási helyük is örök rejtély számunkra.

Az említett irodaház sarkában megálltam. Táskámból egy átlátszó, elhajlított távcsövet vettem elő, és a falhoz tettem. Teljesen diszkrét, észre sem lehet venni, a tükrök pedig úgy vannak rendezve, hogy simán megtalálom, amit keresek.

Hogy honnan ismerek föl egy Synust? Általában megérzésből, de akad olyan, hogy egy-egy példány unalmában ezüstös köröket rajzol a levegőbe. Kicsit sem feltűnő, de gyanítom, hogy ezek már rég megunták az életet.

Mivel ebédidő volt, az emberek nagy része nem tartózkodott az utcán. Szinte azonnal kiszúrtam a célpontot. Meg kell hagyni, nem sokat láttam belőle, de ez is olyan okos volt, hogy simán játszadozott azzal az ezüst auraféleséggel… ami mellesleg odavágta pár ruhámat, és az oldalamon egy mai napig el nem múló heget is ejtett.

Oldalról nem sokat láttam belőle, mivel a meglehetősen egyedi – de nem rossz - fazonra sikeredett tüskés, fekete haj totálisan eltakarta az arcát. Kezében egy kicsi, ezüstös gömbbel játszadozott. Ujjait összezárta, mire a kis labda eltűnt, majd mikor kinyitotta, ismét megjelent. Ilyet még nem láttam. Lehet, hogy nyolcas szintű? Akkor miért szólt nekem Lisa?

A kis szemét…

Nem fordulhattam vissza, több okból is: Lehet, hogy már észrevette, hogy ott vagyok. A parancsot nem lehet megtagadni, ha visszafordulok, ki tudja, mi történik velem. Még nem próbáltam ki, de egy évente párszor elhangzó pisztolydördülés is arra késztet, hogy inkább gebedjek meg, de a küldetésnek legyen eredménye. Az eredmény általában… Vagyis mindig nekem kedvezett.

Leültem a földre, és egy kis táskát vettem elő. Egy kevés sprayt fújtam az arcomra, mire az egész bőröm kicsivel sárgásabb árnyalatot vett fel. A nevetőráncok mélyültek, a szemem alatt karikák gyűltek. Legalább húsz évvel öregebbnek tűntem. Abban a szent pillanatban eldöntöttem, hogy nyáron – életemben először – szabadságra megyek, és keresek magamnak valami rendes férjet, mert húsz év múlva – a kinézetem alapján – nem igen lesz rá esélyem.

Jött a haj… az én gyönyörű, fehér hajam, a természetes ezüstös melírokkal! A S.E.K.E.-ben csak „ezüstszemű albínóként” ismernek néhányan… hagyjak föl a névjegyemmel?

Nos… egy pár Synust elkaptam már, lehet, hogy ez ismeri is az arcomat. A bosszúvágy csak növelné az erejét, azt meg minek kockáztassam?

Egy kis fújható műanyag a haj felgyűrésére, plusz valami színező… De gyönyörű lettél, gyermekem! A tükörben egy sárgás bőrű, fiúsra vágott, neon zöld hajú nőféle nézett vissza rám, elborzadt ezüst szemekkel. Mint aki most szökött a „rózsaszín boltból”…

Felmerült bennem, hogy valamelyik idióta a táskámba csempészte a parti-készletét, de szorított az idő, nem tudtam visszacsinálni.

Elővettem a kábító pisztolyt, és kilestem a sarkon. A célpont a zsebéből egy plazmalapot vett elő, ami halványan villogott. Elolvasta az üzenet, és nemtörődöm módon visszacsúsztatta a készüléket a helyére. Vártam… Meg se mozdult. De miért nem megy be? Miért nem megy sehova?

Mire vár? Normális ez?!

Túlságosan is gyanús volt nekem a helyzet. Ott állt egy Synus az illegalitás központjának ajtajánál. Erősebb példány, ilyennel még nem találkoztam. Nem megy sehova. Nem mozdul, pedig tudom, hogy vár valamire.

Kezében ismét feltűnt az ezüst gömb, amit három kör ölelt körbe. Reflexből fölemeltem a pisztolyt, és a csuklóját céloztam meg. Szemem megakadt a sokszorozódó körök játékán. Lassan forogtak a gömb körül, nyugodt volt, akárcsak irányítója.

Hét kör… éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben ver. Kínzó érzés nehezedett rám, mintha valami ki akart volna törni belőlem. Az a gömb valamire emlékeztetni akart.

A nyolcadiknál meghúztam a ravaszt, ujjam megremegett, és a pisztoly elküldte az első golyót az áldozat csuklója felé. Alig pár centire a gömbtől megállt, ami utána következett, meghozta a váratlan fordulatot az életembe.

A célpont lassan felém fordította a fejét. Nem mozdult, tekintete teljesen nyugodt volt. A labda eltűnt a keze fölül, és a következő pillanatban arra eszméltem, hogy pisztolyom működésképtelen, az arcomról és hajamról lehullott a műanyag smink, ami álcázásul szolgált. Egy percig teljes némaságba burkolózott a világ. Se az elsuhanó autók zaja, sem a pisztolyom idegesítő kattogása nem hallatszott. Le sem vettem tekintetemet az áldozatról, aki elállt a faltól, és lassú léptekkel tartott felém.

Arca komoly volt, szemei ezüstben fénylettek, mint nekem. Szigorú, kutakodó tekintete szinte keresztülszúrt rajtam. Vonásai egy pillanatra szigorúbbak lettek, majd egy csapásra a meglepettség ült ki rá. Az ezüst íriszekben vegyes érzelmeket fedeztem fel.

Valahol már láttam… Mi már láttuk egymást. Olyan volt, mintha nem először találkoztam volna azzal a szívbe markoló tekintettel.

Ismét a zsebébe nyúlt, ezúttal fogadta a hívást. Szájáról nem tudtam leolvasni, mit mond, de másodperceken belül a készülék ismét a helyére került.

Ki ez a férfi?

Megfordult bennem, hogy ezzel a néma, fájdalommentes támadással örökre elveszítettem a hallásomat. Kicsit szédülni kezdtem, összefolyt előttem minden. A falban kerestem támaszt, amíg véget ér ez az állapot.

Ismét hallottam a város megszokott zaját. Abban reménykedtem, hogy pisztolyom magához tér legalább egy golyó erejéig.

-        Megéri? – kérdezte halkan. Hangja mély volt, kicsit érces. Ez már nem volt olyan ismerős, mint az a szempár, ami hol a pisztoly csövét, hol engem nézett.

Zsebre tett kézzel várta, hogy fegyverem valami életjelet adjon, de hiába. Egy halk szitokkal a földre dobtam, majd az oldalamon lógó géppuskát ragadtam meg.

Hátrált tőlem két lépést, ahogy rászegeztem a fegyvert. A célkereszten keresztül figyeltem. Célpontnak a mellkasát választottam.

Itt valami nem stimmel…

Higgadt volt. Túlságosan is higgadt, mintha nem is érdekelné, hogy pár másodpercen belül kilyuggatva feküdhet a véráztatta földön. Mi ez az ostoba játék, amit játszik velem?

Száját halvány mosolyra húzta, és a fegyverre mutatott.

-        A töltényöv lemaradt… Ajánlatos összekapcsolni.

Baszd meg…

Nagy mozdulatokkal lekaptam magamról az övet, és pótoltam a hiányosságot, miközben le sem vettem a szememet a férfiról, aki nemhogy higgadt, de kifejezetten barátságos is volt velem! Lehet, hogy ő már túl van az első találkozás okozta sokkhatáson, de én még nem!

-        Most jó – bólintott, mikor elkészültem. Utolsó mozdulatként a heveder másik végét a földre lógattam. Azt vártam, hogy valami ellentámadásfélét tanúsítson, ehelyett állt zsebre tett kézzel, és várta, hogy tüzet nyissak.

Ki vagy te?!

A fájdalmas csöndet géppuskaropogás váltotta fel. A célszemély hátrébb ugrott, kezét maga elé tartotta. Nem tudtam leállni, képtelen voltam abbahagyni. Valamiért nem tudtam volna nézni, ahogy ez a férfi vérben fürödve fekszik előttem, holtan.

Valamiért nagyobbat lökött a fegyverem, mint általában. Keserű érzés lett úrrá rajtam, miközben a célkereszten át figyeltem, ahogy az a több száz golyó rendíthetetlenül süvít az áldozat felé. Kézfejem begörcsölt, képtelen voltam elengedni a ravaszt.

Elég! Hagyd már abba!

A géppuska vége már teljesen szétverte a vállamat. Csak abban reménykedtem, hogy valamilyen csoda folytán ez a fegyver is felmondja a szolgálatot. Tudtam, hogy abba kéne hagynom, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Tüzet szüntess!

Tüzet szüntess!!!

Csak a halott képe lebegett a szemem előtt. Már a fegyver ropogását is alig hallottam. Ismeretlen képek peregtek le bennem. Egy szoba, egy kórházi ágy, játékok, véres fásli… barátok.

Én ismertem ezt a Synust… És ő tudta, hogy ki vagyok!

Végre el tudtam engedni a ravaszt. Szememet összeszorítva vártam az eldőlő hulla hangját. Az utcán bámészkodó emberek rémült sikolyát, vártam, hogy egy társa megjelenjen, hogy bosszút állhasson.

De semmi… Teljes csönd. Némaság.

Felnyitottam szememet, alig tudtam elhinni, amit láttam: a Synus élt. Ott állt rendületlenül, szemében semmi jelét a rémületnek, vagy bármi másnak. Egy karcolás se. Semmi…

-         Elég volt? – kérdezte halkan. Hirtelen felmerült bennem, hogy ellentámadásba fog lendülni.

Azt már nem…

Én fogok végezni vele!