Lassan haladt a sor, melyet egy idősebb, kifestett hölgy tartott fel. A vásárlók a nagy hőség ellenére türelmesen várakoztak.

    - Józsikám! – mondta a nő. – Abból a combból kérek fél kilót, és három szelet karajt.

    Józsi, a hatalmas termetű hentes szuszogva szeletelte a húst, papírra dobra, megmérte.

    - Kicsit több, maradhat? – kérdezte.

    Persze, hogy több volt, mivel bal keze lefelé húzta a mérlegtányér azon részét, melyen az áru volt. Józsi csalt. Ez még az átkosból maradt a vérében, hisz akkor abból élt a hentes, amit a mérleg nyomásával megkeresett magának. Abból élt a zöldséges is, a vendéglátós is, hogy csaltak, átverték a vevőt. Aztán van, aki az idők folyamán leszokott erről, és van, aki nem. Józsi nem.

    - Maradhat – mondta a nő, aztán fizetett és távozott.

    Egy idős, rosszul öltözött bácsika következett. Józsi még sosem látta itt. Gyanakodott. Tán csak nem APEH bérenc? - gondolta, és elhatározta, kedves, udvarias, és becsületes lesz ezúttal.

    - Mit tetszik parancsolni? – kérdezte.

    - Jó napot! Szalámit szeretnék – mondta az öreg.

    - Milyet parancsol a kedves vevő?

    - Szalámit kérek – ismételte a bácsi.

    - Milyen ízű szalámit? – tette fel a költői kérdést Józsi, és türelmesen várakozott.

    - Szalámi ízűt. Tudja, ha szalámit veszek, akkor szalámi ízűt szeretnék enni – felelte a vevő.

    - Értem kedves uram! – mondta a hentes olyan hangon, mint ahogy a pszichiáter beszél a bolondokkal. – Nézzük akkor! Van natúr, aztán csípős, és kevésbé csípős. Azon kívül van még német fajtájú nyári, gyorsan érlelt téli, lassan érlelt fűszeres, kevésbé fűszeres, és fűszermentes. És ha benyúlok a pult alá, akkor tán még találok egy fél rúd borsosat is. Tehát, melyikből parancsol a kedves vevő?

    - Olyan nincs, amelyiknek szalámi íze van? – kérdezte a bácsi türelmesen.

    Közben mögötte már morgolódtak az emberek.

    - Uram! – fújtatott Józsi. – Biztosíthatom, hogy mindegyiknek szalámi íze van.

    - Mind egy ízű?

- Hogy lehetne mind egy ízű, kedves uram? – kérdezte Józsi, és az agyvérzés kerülgette. – Ennek paprikás íze van, ennek borsos, ennek…

    - Hát maga mondta! – vágott közbe a bácsi. – Azt mondta az előbb, mindnek szalámi íze van.

    - Persze.

    - Ne perszézzen! – csattant fel az öreg. – Hülyének néz? Utána meg azt mondta, ennek paprikás íze van, annak meg…

    - Most szórakozik velem? – emelte fel Józsi a hangját.

    - Én? Hát maga néz hülyének engem! El akarja adni azt a szalámit, és azt mondja rá, hogy szalámi! – dühöngött a vevő.

    - Hát persze! Mert szalámi! – üvöltötte Józsi.

    - Nono! – fenyegette meg őt ujjával az öreg. – A szaláminak szalámi íze van! – magyarázta. – Tudja, mint régen, békeidőben.

    - Uram! – kulcsolta össze kezeit a hentes. – Most is béke van. És most a szaláminak ilyen íze van, világos?

    - Milyen?

    - Mit milyen?

    - Milyen íze van a szaláminak?

    - Megőrülök! – vágta földhöz sapkáját a hentes. – Lassan mondom, hogy megértse! A szaláminak most ilyen íze van, amit elmondtam. Borsos, paprikás, csípős, satöbbi! Kér valamelyikből, vagy nem kér?

    - Persze, hogy kérek. Azért jöttem nem?

    - Rendben! – mondta Józsi, erőltetett türelemmel. – Kezdjük elölről. Melyik szalámiból kér a kedves vevő?

    - A szalámi ízű szalámiból.

    - Tudja mit? – csattant fel ismét a hentes hangja. – Nincs! Elfogyott! Sose volt! Megértetted, te nyomorult, te boltosok réme! Most mondd, kérsz valamit? Ha nem, akkor húzz innen, és ne tartsd fel a sort!

    - Felháborító, hogy beszélnek itt az emberrel! – kiabálta az öreg. – És ne tegezzen! Vagy, tudod mit? Szerbusz, kedves öcsém! Adj légy szíves húsz deka párizsit, és nem baj, ha nincs párizsi íze, a macskának lesz.

    Józsi fuldoklott a dühtől. Egyben vágta le a húsz dekát, ami így lett vagy fél kiló. Le sem mérte, becsomagolta, az öreg elé hajította.

    - Nem kell fizetnie, a vendégem volt! – üvöltötte. – De többet nem akarom itt látni!

    A bácsi eltette az árut, kitotyogott a boltból. Odakint a felesége várta.

    - Na? – kérdezte.

    - Rendben – felelte.

    - Az jó! Akkor még mindig maradt kétszáz forintunk - lelkendezett az asszony. - Eszünk egy fagyit?

    - Fagyi ízű fagyit? – kérdezte nevetve az öreg.

    Kézen fogta a feleségét, és elindultak a cukrászda felé.