Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Szűk másfél évvel a fent leírt események után, 1991. augusztus 19-én csendben szöszmötöltem londoni otthonomban, amikor a BBC kora esti hírműsora jelentette, hogy az orosz elnök ellen fegyveres puccsot kíséreltek meg.

    Azonnal fülemben csengett MOSZAD-os barátom cinikus megjegyzése, amit sikertelennek tűnő merényletem után mondott, a berlini szálloda szobájában.

    - Az oroszoknál az a szokás, hogy minden elnök életfogytiglan elnök – mondta. – Az olyan káoszos országban, mint az orosz, működhet egy darabig bábkormány. A háttérből valaki, vagy valakik irányítják a hasonmást. Aztán, ha az elnök egy-két éven belül eltűnik a közéletből, akkor sikerült ellene a merénylet. Ha nem tűnik el, akkor nem sikerült.

    Ettől a perctől kezdve feszülten figyeltem a híradásokat, vajon mi történhet Moszkvában? Augusztus 21-én jelentették, hogy a fegyveres puccsot felszámolták, az elnök visszatért a Kremlbe, az élet pedig a rendes kerékvágásba.

    - Pancserek! Ők is meg én is! Pancserek vagyunk! – sziszegtem fogaim közt, és akkor még nem tudtam, hogy milyen közel járok az igazsághoz, mert az esemény később Pancserpuccs néven került be a történelembe.

    Aztán karácsony estéjén robbant a bomba!

    December 25-én késő este jelentette a BBC, hogy az orosz elnök lemondott államfői tisztségéről, és visszavonult a politikától.

    - Na, most mi van? – kérdeztem akkor magamtól, és folyamatosan is ezt kérdezem. – Most mi van?

Ugyanis a ruszki a mai napig boldogan él, utazgat, véleményt mond a világ dolgairól, egyszóval úgy él, mint egy igazi nyugdíjas.

    És ráadásul a mai napig elnök úrnak szólíttatja magát!

    Őrület, nem!? Hogy micsoda fickók vannak!

    Pár hónapra rá egy titkos izraeli akcióban maghalt a borostás, nagy fülű haverom. Az igazi nevét a mai napig nem tudom. Azt, tán még állandó társa sem tudta.

    Később az USA-ban elnökváltás történt, és ez valamilyen formában megpecsételte a világ keleti felének a sorsát.  

    Aztán sok-sok évvel később bekövetkezett az, amiről barátom, Jack Jakoby beszélt halála előtt pár perccel. 2001. szeptember 11-én egy jól sikerült akció után két személyszállító repülőgép porig rombolta a World Trade Center felhőkarcolóit New Yorkban.  Egy másik gép pedig belerongyolt a Pentagon ötszögletű központi épületébe. Sokan meghaltak, megsérültek. Aztán most ez CIA akció, vagy arab terroristák vakmerő támadása volt-e, tudja a fene. A világ sorsának szempontjából nem is fontos. Mert a sors alakítható - főleg, ha van néhány szemétláda, aki alakítja. Nekem elhihetik. De van egy érzésem. Jack, akkor és ott, nem a levegőbe beszélt.  Ezzel a tragédiával az amik jogot formáltak maguknak arra, hogy befejezzék azt, amit már sok-sok éve a magunkfajták előkészítenek. Megszerezzék az olajat és kipróbálhassák raktáraikban lévő vadonatúj fegyvereiket.

    Ezek után döntöttem úgy, kiszállok. Elegem lett az állandó készültségből, és abból, hogy valakik folyamatosan ugráltatnak. Az utóbbi időkben csak apróbb munkáim voltak, és ez nem tudja szinten tartani az embert. Kezdek őszülni, és a gyorsaságom is kezd megkopni. Úgy meg elég nehéz a mi szakmánkban topon lenni, hogy az ember lassú, mint a tetű. Mielőtt meghoztam volna a végső döntést, elbeszélgettem MOSZAD-os barátommal. Nem ujjongott örömében, de tudomásul vette, hogy elhatározásom megmásíthatatlan. Hála az égnek, a jeruzsálemi központban is áldásukat adták, nyugdíjaztak, mehetek.

47.

    Tehát hazaköltöztem. Abban a hitben, abban a reményben, hogy itthon végre nyugalmam lesz. Visszavettem eredeti családi nevemet, és elhatároztam, megpróbálom az egyszerű, tisztességes állampolgárok életét élni. Vettem egy kis házat Kőbányán, nem messze az Ihász utcától. Pénzem, mint a pelyva, viszont az unalomnál nincs rosszabb! Úgy döntöttem, munkába állok. Én, a szabad ember! Persze messziről jött krapek azt mond, amit akar. Vagy elhiszik, vagy nem. Nem akartam magamról túl sokat pofázni. Tehát csak a legfontosabbakat közöltem főnökeimmel - idegenlégiós voltam -, amikor elhelyezkedtem a biztonsági cégnél, mint tanácsadó. Tárt karokkal vártak, hisz vérre menő harc dúlt a cégek között, a jobbnál jobb megbízásokért. Megbízás meg akadt bőven. Tisztességes is, és tisztességtelen is. Aztán meguntam, hogy én adom a tanácsot, és más kasszíroz. Valamikor hetekkel ezelőtt összetalálkoztam régi haverommal, aki ráadásul helyi kiskirály. Egyébként egy ócska bunkó, de legalább haver volt régen. Persze, először nem akart megismerni, mivel teljesen más az ábrázatom, mint anno. De aztán félrevontam és elmeséltem neki néhány dolgot, amiről csak ketten tudunk. Olyan fiatalkori, vagány dolgokat, melyektől általában égnek állt a zsaruk haja a komcsi időkben. Na akkor aztán felragyogott az arca, megölelt, arcon csókolt.

    - Teljesen megváltoztál! Alig akartalak megismerni! – kiáltotta kitörő örömmel, és elhittem neki, hogy tényleg örül.

    - Plasztikai műtétem volt. Lekaszabolt egy fekete, amikor levertük a bantu lázadást  Zairéban – hazudtam a jól betanult szöveget.

    Leültetett, egész este ittunk, és meséltetett. Én meg hantáztam neki, ami épp az eszembe jutott. Légióról, csajokról, kalandokról. Igazi feladataimról, beosztásomról, üldöztetésemről egy rohadt szót sem szóltam.  

    Miért volt erre szükségem? Azért, mert itthon vagyok, és mindenki idegenként kezel, mert fingjuk sincs, hogy hova tegyenek. Még a régi ismerősök is átnéznek rajtam, mert nem ismernek meg, és ez kurvára zavar. Viszont nem akarok mindenkivel szóba állni. Janiban megbízok. Igaz, Jani egy zsivány, de szorult belé zsiványbecsület is! Hogy mekkora gazfickó, azt csak sejtettem, de nekem megfelelt.

    Aztán kiderült, hogy a vén csibész kiváló emberismerő. Rövid beszélgetés után azonnal meglátta bennem azt a fickót, aki segíteni tud neki egyik nagy problémája megoldásában.

48.

    Most itt ülök a Pepita Oroszlánban, és Bedő Janira, a maffiafőnökre várok. Persze, csak szerintem maffiózó, a mindenkori média mint helyi vállalkozót említi, akinek néha gondja van ezzel-azzal.

    Tehát, várakozom. Józsi - a kedvenc pincérem - unatkozó mozdulatokkal vájkál csészényi füleiben. Dezső úr - a fizetőpincér - a tökeit vakargatja. Biztos jól esne neki egy meleg fürdő. Nem kellene vakaróznia. Csak ülne a kádban és egy homályos tükörben nyomkodná felettébb ronda pattanásait. A szomszédos asztalnál húsos karú asszonyság sárga protkóit forgatva küzd egy pannírozott csirkecombbal. Férje, a keskenyfejű szálka, valami gejzöld löttyöt iszik szívószállal. Újgazdag vacsora ez a javából. Pattanásos tökvakaró megáll az asztalomnál, elém teszi az étlapot. Csak vodkát kérek, mivel egy fillér sincs nálam. Kint felejtettem a kocsimban. Nincs kedvem kimenni a hidegbe. Különben is abban bízom, hogy Jani barátom majd állja a számlámat. Komám késik, tehát kérek még egy kupicával. Remélem, nem felejtette el megbeszélésünket, mert nem fizetés esetén ezek a tahók tutira nekem esnek. Én meg utálom kinyírni a tisztességes pincéreket.

    Húsoskarú süteményt csipeget, pattog a morzsa vastagon rúzsozott szájából az abroszra. Keskenyfejű szálka vastag bankjegyköteget varázsol elő drága öltönye zsebéből, és azzal jelzi fizetési szándékát propelleresnek.

    Nyílik az ajtó, a pincérek földig hajolnak. Megérkezik pénzuraság, Bedő János. Nekem gyerekkorunk óta csak Jani.

    Elmúltak az évek. Az egykoron pufók, koszos körmű, gonosz kis kölökből igazi világfi lett. A pufók ugyan megmaradt, elképzelhető, hogy mindennap fürdik, de gonoszságának színvonala az elmúlt harminc évben a sokszorosára emelkedett. Több gyanús vállalkozás tulajdonosa, politikai pártok támogatója, az alvilág egyik ura lépett be a helységbe.

    Amikor meglát, szélesen mosolyog. Drága felöltőjét a pincér kezébe nyomva siet asztalomhoz. Karját ölelésre tárva színpadias mozdulatokkal közelít felém. Megöleljük egymást, mint akik ezer éve nem találkoztak.

    - Jól vagy, Pistám? – kérdezi.

    Igent bólintok, helyet foglalunk. Egyik embere az ajtóban áll, háttal a bejáratnak, másik két testőre lehuppan a mellettünk lévő asztalhoz. Le merném fogadni, hogy kint a kocsinál is van még vagy két gorillája, akik azt lesik, ki jön be az étterembe.

    Odainti a pincért, pezsgőt rendel, kaviárral. Amikor kiskölök volt, mustáros kenyeret evett, olyan csóró volt. Most meg!

    Elégedetten dől hátra székében, öt ujjal túr bele meggyérült fürtjeibe. Kedvtelve méricskél. Belső zsebéből szivart vesz elő, hosszadalmas ceremóniával meggyújtja. Száll a kék füst a drága csillár felé.

Pattanásos italt tölt, vödörbe helyezi az üveget. Koccintunk.

    - Egészségedre! Kati? – kérdezi ártatlan pofával.

    Ezt mindig eljátssza. Ugyanis Kati az ő nője volt, de ez a barom kirúgta. Aztán mivel nem volt hova mennie, hozzám költözött. Ott lakott a kis szobában, de beszélgetésen kívül nem volt közöttünk semmi. Csak ez a hólyag ezt sosem hitte el. Aztán egyszer Kati eltűnt. Elköltözött, amikor Révfülöpön nyaraltam Verával.

    - Most mit szórakozol harminc éves esetekkel? – kérdezem. – Tudod jól, hogy semmi közöm nem volt a csajodhoz!

    - Nem a csajom volt, hanem a barátnőm – mondja halkan.

    - Oké! Semmi közöm nem volt a barátnődhöz. 

Szájához emeli poharát, iszik. Közben árgus szemekkel vizslat, mint aki olyat akar megtudni, amit igazából nem akar hallani. Hosszú percek telnek el kínos csendben.

    Fogytán a türelmem. Leszarom, hogy az alvilág ura. Mindjárt pofán vágom, ha nem hagyja abba ezt a baromságot.

    Egyszer csak minden átmenet nélkül felnevet.

    - Na, jó Istikém, hagyjuk ezt a régi történetet. Mit szólnál egy kis pénzhez?

    - Attól függ – felelem óvatosan.

    Gonoszul kuncog. Közelebb hajol, suttog.

    - Lehet egy-két millában gondolkodnod.

    - Kösz, nem.

    - Oké! Három milla, és teljes ellátás. Na?

    - Mondom nem!

    - Ismersz? Az én szavam szent – teszi kezét a szívére.

    - Ismerlek, és épp azért nem.

    Elkomorodik az arca, felcsattan a hangja.

    - Mi az, hogy ismersz, és azért nem! Becsaptalak valamikor? Átvertelek? Mit akarsz ezzel mondani, ki vele! – fröcsköl a nyála, tiszta ideg.

    Szemem sarkából látom, többen felénk fordulnak. Az egyik gorilla felemelkedik ültéből, de Jani leinti. Lehalkítom hangomat, remélem ragadós a példa, és ez az őrült is halkabban folytatja.

    - Sosem vertél át, de én hülye vagyok az üzlethez. 

    Megrántja keskenyre sikeredett vállait.

    - Nem kell hozzá értened, elég a neved.

    - Értem. Csinálsz egy nagy bulit a nevem alatt, lehúzod a lóvét, és eltűnsz, mint szar a WC-ben.

    Felnevet.

    - Nem egészen, de ez is benne van a pakliban.

    Fejemet csóválom.

    - Csak ez van benne a pakliban. Át akarsz kúrni.

    Magába mélyedve bámulja poharát. Nem néz a szemembe, ezt meg utálom.

    - Meg akarod lovagolni, hogy nincs melóm. Már nincs – teszem hozzá. Persze lóvém, az van dögivel, de mi köze hozzá, nem? Ő is csak annyit tud, légiós voltam. És ez bőven elég ahhoz, hogy valami sötét dologba bele akarjon rángatni. Ez a bevett gyakorlat! Ha egyszer lecsúsztál, jóakaróid gondoskodnak róla, hogy lent is maradj. 

    - Akarja a franc! Segíteni akarok rajtad, ennyi – mondja, és megint iszik.

    Most rajtam a vizslatás sora. Miért nem néz a szemembe? A kurva életbe, miért nem néz bele?

    Két pincérrel érkezik a vacsoránk. Mi szem-szájnak ingere.

    Kaja közben egy szót sem szólunk.

    Felszolgálják a kávét és a tejszínt. Kavargatom a barna löttyöt, a zavaró csend közénk telepedik.

    Megköszörülöm a torkomat.

    - Miről van szó? – kérdezem.

    Elvigyorodik. Gusztustalan, sárgafogú, gonosz vigyorral.

    - Tudtam, hogy érdekel! Most nem beszélhetek róla, babonából, de pár nap múlva leülünk és átdumáljuk a részleteket.

    - Mióta vagy te babonás? – kérdezem tőle.

    Belső zsebéből pénzt vesz elő, elém teszi az asztalra.

    - Egy kis előleg, karácsonyra.

    Nézem a pénzt, soknak tűnik.

    - Most megvásároltál?

    - Hülye vagy! Előleg. Szükséged lehet rá, ennyi. Ne szarj be, ha visszalépsz, akkor sem kell megadnod – nevet. – Jani bácsi jószívű bácsi! A gyengék és elesettek támogatója, védelmezője! – úgy röhög saját faszságán, hogy majd beszarik. 

    Odainti a pincért, fizet.

    Együtt lépünk ki a hideg novembervégi éjszakába. Még mindig nevet. Egyik embere kinyitja előtte a fekete Merci ajtaját.

    Búcsúzóul még odakiált.

    - Majd hívlak, ne aggódj!

    Nem aggódom. Vagy mégis?