Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Minden kajám, piám elfogy, már az éhhalál küszöbén állok, amikor harmadnapra alábbhagy a havazás.

    Unalmas napok voltak.

    Melegen felöltözöm, gyalog bukdácsolok át a méteres hóakadályokon.

    Bevásárolni megyek.

    A szupermarket tömve van emberekkel, úgy látszik mindenkinek kimerültek a tartalékai.

    Finom falatokkal teletömött bevásárlókocsival állok a pénztárnál, amikor két férfi símaszkban, kezükben lefűrészelt csövű puskával rohan be az ajtón.

    - Mindenki a földre! Ürítsd ki a kasszát! Mozgás, mert megdöglesz! – kiáltja az egyik, és egy zsákot dob a pénztárgépre.

    A pénztárosnő falfehér, remegő kezekkel pakolja a lóvékötegeket a tarisznyába.

    A vásárlók, velem együtt, a kövön hasalnak.

    Csönd van.

    Ekkor lép be az idős férfi az utcáról.

    Meglátja az egyik fegyverest, rákiált.

    - Mit csinálnak?

    A símaszkos villámgyorsan felé fordul, lövés dörren.

    Még fel sem bukik a bácsi, amikor a másik disznó golyót ereszt a kasszás lányba.

    Sikítás, jajveszékelés.

    - Kuss! Pofa be, mert mindenki megdöglik! – üvölti az egyik, és a plafonba ereszt egy skulót.

    A banditák eltorlaszolják az ajtót, minket az üzlet hátsófelébe terelnek.

    Foglyok vagyunk.

    Odakintről szirénavisítás és autók érkezése hallatszik be.

    Gondolom, megérkeztek a rendőrség különleges alakulatai, a mesterlövészek, a túsztárgyalók és a mentők.

    A szokásoknak megfelelően ilyenkor lezárják az utcát, mindenhol puskás embereket látni, és recsegő szócsövön próbálnak meg beszédbe elegyedni a gazfickókkal.

    Ülünk a fal mellett. A foglyok, főleg a nők, ijedtek, tanácstalanok.

    Óvatosan megérintem a hónom alatt lógó Magnumot.

    A szócső recsegve szólítja fel a disznókat, hogy legalább a nőket és a gyerekeket engedjék szabadon.

    Gúnyos röhögés a válasz.

    Utána telefonon tárgyalnak a rendőrökkel. Egymillió dollárt kérnek, és szabad elvonulást. Kocsit, helikoptert, vagy repülőt.

    Narkós állatok! Azt hiszik, hogy megússzák.

    Aztán közlik a zsarukkal, hogy óránként kinyírnak egy foglyot, amíg nem teljesítik a feltételeiket.

    Lassan letelik az első óra.

    A magasabbik tetű rámutat egy nőre.

    - Gyere banya! Most megdöglesz! – kapja el a szerencsétlen csuklóját, és maga után húzza az ajtó felé.

    - Ne, ne bántson! – rimánkodik az asszony.

    - Ne ugass, neked már úgyis mindegy! - röhög a disznó, és ráncigálja a nőt maga után.

    Megmozdulok, hogy leüssem, de a másik a mellemnek tolja a lupata csövét.

    - Ne siess! Rád is sor kerül! – mondja vészjóslón, és visszalök a kőre.

    Egészen az ajtóig lökdösi a nyomorultat, aztán golyót ereszt bele.

    Kinyitja az ajtót, és a holttestet kilöki a hóra.

    Mi az úristen folyik itt! Nem lehet, hogy ezek a fasz rendőrök ilyen tehetetlenek!

    A foglyok rettegnek, és fogy az idő.

    Nyoma sincs semmiféle menekítési akciónak.

    Tudom, hogy a tetőkön mesterlövészek keresik a rést, rohamra készen állnak a kommandósok, az elit alakulat emberei az ablakok alatt hasalnak, és nincs senki az egész kurva bagázsban, aki ki merné adni a parancsot.

    Tehetetlen bunkók! Basszák meg!

    Letelt a második óra.

    Az egyik köcsög rám fogja a fegyvert.

    - Na, gyere te hős – mondja nevetve. – Remélem nem szarod össze magad!

    Röhög a másik is, gondolom, ilyen jó viccet még életében nem hallott.

    Megyek előtte, összefogom magamon a kabátot, mintha fáznék. Kezem a markolaton.

    Közeleg az ajtó, cselekednem kell.

    Úgy számolom, hogy amelyik a foglyokkal maradt, az már nem lát el idáig.

    - Imádkozhatok? – kérdezem a bunkót, és feléje fordulok.

    Gúnyosan röhög.

    - Gondolod, az segít… - idáig jut a mondattal, amikor kilyukad a homloka közepe.

    Szó nélkül rogy a földre.

    Elveszem a lupatát, megyek hátra. Megállok az ajtó mögött, fojtott hangon szólok a másiknak.

    - Gyere már, gond van!

    - Mi a szar van megint? – kérdezi, és hallom, hogy elindul felém.

    Ahogy kilép az ajtó takarásából, közvetlen közelről mellbe lövöm. A golyó leszakítja a hátát, ahogy távozik a testéből.

    Azt sem mondja a nagypofájú, hogy nyekk! Eldől, mint a fél disznó az ólban.

    Sorstársaim boldogok, hogy kiszabadultak. Én kevésbé, mert félek, hogy felismernek. De hála istennek, a szakáll, és a más színű haj eltakarja a régi énemet, így nyugodtan sütkérezem a dicsőségben.

    Két napig nemzeti hős vagyok.

    Az áruház köszönetet mond egy akkora ajándékkosárral, hogy alig fér be a buszomba. El vagyok látva piával, legalább öt évre.

    Tv, rádió, újság csak velem foglalkozik. El kell napolnom az akciót, amíg csendesedik a népszerűségi hullám.

    Megmentettem ötven embert, csak azért, hogy egyet kinyírhassak.

    Egészen jó az átlag.

40.

    Most már nem esik a hó, az utakat tisztára kotorták, minden visszatér a rendes kerékvágásba.

    Hideg van, és kifogyott a gázpalackom.

    Előre ülök a volánhoz, elindulok.

    Azért az út még marhára csúszik, óvatosan haladok, semmi kedvem összetörni a kocsit. Az utamba eső első benzinkútnál megállok, kicserélem a palackot. Egy kicsit szóval tartom a kutast, kíváncsi vagyok, vajon felismer-e?

    Látom rajta, fogalma sincs, hogy ki vagyok.

    Elköszönök tőle, és rövid autózás után betolatok az FBI székház hatalmas parkolójába. Nem keltek feltűnést, ugyanis a környéken még van legalább három, nagyon fontos államhivatal, és ezt a parkolót nagyon sokan használják.

    Itt lesz a főhadiszállásom, amíg nem végzek a feladattal.

    Kiszállok az autóból, lezárom az ajtókat, és busszal megyek az első autókereskedőig.

    Veszek egy elég gyors és fordulékony Pontiac Fierot. Kicsi alkata és nagy végsebessége miatt a meneküléshez ez pillanatnyilag a legjobb kocsi. Annál is inkább, mert divat autó, és a legtöbb újgazdag suhanc most ilyennel rohangál.

    Utána felkeresem a Streenberg áruházat, és tetőtől-talpig felruházkodom. Aztán az egész cuccot belepakolom egy frissen vásárolt bőröndbe, majd mindent elsüllyesztek a Fiero csomagtartójában.

Ezek után elsétálok a Washington Posthoz és feladom a hirdetést. “Cilinder és keménykalap tisztítást vállalok.”

    Megadom az FBI parkoló melletti fülke telefonszámát.

    A Pontiacot a Ginger Road emeletes parkolójába viszem, majd busszal térek vissza, a bázisomra.

    Másnap este hatkor a telefonfülkében várom, hogy valaki jelentkezzen a hirdetésemre.

    Csöng a telefon, felveszem.

    - Mit parancsol? – kérdezi egy rekedtes férfihang.

    - Új papírokat szeretnék.

    - Cím?

    Bemondom, hogy hol találnak.

    - Az nem jó – feleli. – Guruljon az arlingtoni katonai temető északi kapujához, este tízre.

    Meg sem várja a válaszomat, megszakítja a vonalat.

    Elgurulok a megbeszélt helyre.

    Pontosan tízkor kopognak a lakókocsi ajtaján.

    - Szabad! – kiáltom, és kezem ügyébe helyezem a revolveremet.

    Vékony, jellegtelen férfi jön be, nyakában fényképezőgéppel. Nem köszön, minek? Úgysem lesz itt tovább öt percnél, teljesen fölösleges összebratyiznunk.

    - Itt van vörös festék! Kenje fel a hajára, utána simán lemoshatja.

    Amíg a zuhany alatt elintézem az átváltozásomat, addig ő jóízűen elcsipeget egy fél méter szárazkolbászt, csak úgy kenyér nélkül, csámcsogva.

    - Egészségére! – mondom neki, és szomorúan veszem tudomásul, hogy elfogyott a vacsorám.

    Kabátja ujjával törli meg zsíros száját, aztán lefényképez.

    - Holnap reggel nyolckor a huszonkettes csomagmegőrzőben lesznek a papírok, a Központi Pályaudvaron – nyom a kezembe egy kulcsot, majd ahogy jött, köszönés nélkül távozik.

    Visszagurulok a székházhoz, sört töltök papírpohárba.

    Éjfél után térek nyugovóra.

41.

    Másnap reggel pontosan nyolckor nyitom ki a csomagmegőrző ajtaját.

    Sötétbarna borítékban lapul új személyiségem.

    Alig várom, hogy visszaérjek a kocsimba, feszít a kíváncsiság, hogy vajon ki leszek a merénylet után?

    Daniel McIntosh, skót irattáros, lakik Glasgow-ban.

    Alaposan betanulom az adataimat, utána az új irataimat belecsomagolom egy vízhatlan zacskóba, az egészet felfűzöm egy vékony zsinegre, és a nyakamba akasztom, az ingem alá.

    Amikor végzek, akkor főzök magamnak egy jó erős kávét, és a behúzott függöny mögé, az ablakhoz ülök.

Tíz óra előtt pár perccel két Chevrolet érkezik a székházba vezető lépcső aljához.

    Előbb a testőrök szállnak ki, aztán Sam. Sietnek fel a lépcsőn, majd eltűnnek az üvegforgóajtó mögött.

Innen simán ki lehetne lőni, amíg felér a lépcső tetejére, csak... Csak az a probléma, hogy a parkoló és környéke annyira zsúfolva van napszemüveges öltönyössel, hogy elég bajos lenne közülük távozni.

    Ha nem jön közbe valami különleges esemény, akkor most este hatig-hétig az irodájában tartózkodik az FBI főnöke. Ahogy ismerem, még az ebédjét is felviteti magának, és csámcsogva lezabálja az ingét. Az ilyen balesetek miatt van még úgy négy-öt váltás ruhája, készenlétben a munkahelyén.

    Holnap kedd, akkor tesz jelentést az elnöknek. Ott nem hinném, hogy labdába rúghatok, mert akkor annyian vannak körülötte, mint a mekkai kő körül, zarándoklat idején.

    Holnapután korábban végez, úszni megy. Az sem jó, mert egymaga csobban az üres medencébe, a gorillák a medence széléről vigyáznak rá.

    Számomra a nagy lehetőség a szombat.

    A feleségével az anyósához látogat. A neje utálja a testőröket, ezért ezek nem szállhatnak be a kocsiba. Sam meg az asszony külön mennek, az ügynökök jó félutcányi távolságból követhetik csak. Elképzelhető, hogy a nő miatt fog meghalni az FBI főnöke.

    Ez lesz jó! A többi nap szóba sem jöhet.

    Az anyós a St. James-en lakik, egy hatalmas bérházban.

    Legalább nyolc kijárat és földalatti parkoló könnyíti meg a dolgomat. A rokonok a huszonhetediken laknak. A parkolóból gyorslifttel lehet felmenni az emeletekre.

    A vendégség körülbelül három-négy órát tart.

    Előtte kell megcsinálni, mert később a biztonsági emberek már a helyszínen vannak.

    A két kocsi között lévő félutcányi távolság egy, legjobb esetben két perc. Ennyi az időm a lövésre és a menekülésre.

    Se több, se kevesebb.

    Cigire gyújtok, kitöltök egy dupla whiskyt.

    Még három nap, hogy mindent előkészítsek.