"Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít."...

... "s mire való a múltunk? Hogy elmondjuk egymásnak." (Faludy György)

Ha életem csordultig tele rosszal: boldogságom kis törmelékeit idézem fel, melyeket kintről hoztam s bennem laknak. Ez mindig felsegít. De vajon mikor kezdtem el különválasztani jót a rossztól? Mikor kezdtem gyűjtögetni a boldogság törmelékeit és időről-időre új történetet alkotni belőle, mint valami filmrendező? Három-négy éves koromból vannak az első emlékeim ezzel kapcsolatban. Nagymamám időnként taligával tolt ki a háztájira. Nem az én kényelmemet szolgálta a kétkerekes kis kocsi, hanem abban szállítottuk haza a földről a megtermelteket. Tököt, uborkát, dinnyét. Én hazafelé már csak úgy futottam. Azt még könnyen viseltem, amikor krumpliföldre mentünk, mert nagymamát a sor végéig láttam és csak az zavart, nem hallja, mit beszélek. Ám amikor kukoricaföldünk lett, az maga volt a szenvedés. Csak pár métert távolodott tőlem és máris elvesztettem szem elől. A kukorica meg egyre félelmetesebben susogott, s nem mertem semerre indulni. Minden irányban rengetegnek tűnt, ahol szegény nagymamám soha többet nem lel meg. Kezdetben a termésből alkottam barátaimat. A tököknek, uborkáknak arcot rajzoltam és különböző történeteket báboztam velük. Ezt a szokásomat nagymama korholására megszakítottam, később már elég volt pár szebb fűszálat letépni, hogy mozgatni lehessen őket. Próbáltam felöltöztetni a fűszálakat, nemcsak más növények adta ruhákba, hanem tulajdonságokba is. De csak azokat a történeteket és emberi tulajdonságokat tudtam eljátszani, amit már megéltem. Ahogy teltek az évek, már fűszálra sem volt szükség, csak lehunytam a szemem vagy már azt sem, egyre eredetibb figurákat alkottam gondolatban, s különböző helyzetekbe képzeltem őket. Az egész múltam is úgy alakult a figurák által, ahogy a fantáziám is nőtt, a múlt darabkáiból egyre komplettebb jeleneteket alkottam, de egyre gyakrabban fordult az is elő, hogy a jelen távlatából más megvilágításba került egy történet.

 Egyszer a bowling-terembe mentünk a gyerekekkel, s volt pár nagy kivetítővel rendelkező játék-versenyautó, melyet a fiam nagyon szeretett. Miközben az aprót kerestem, ráébredtem, hogy épp így működik az agyam, amikor gondolkodom a múltról vagy fantáziálok, mint ez a gép. A valódi játék nélküli percekben kitartóan vetít a beprogramozott elemekből valami elképzelt játékot, de még a játék során is csak azokból az opciókból választhat a pénzt bedobó játékos, amely a gépben megvan. Nem hívhatod el bowlingozni.

 Gondolj valami szép emlékedre, ha rossz kedved van - szól a jótanács, de aki valaha szenvedett vagy félt, tudja, olyankor az ember semmi másra nem tud gondolni, mint szenvedése tárgyára, hát épp ettől szenvedés. Hirtelen olyan lesz az elme, mint egy elromlott játéktermi versenyautó, csak épp mindenféle fájdalmas emlékből játszik inzertet a kivetítője. Hozzá a kudarc, hogy hiszen mások szerint is vannak jó emlékek, de nem találjuk. Csak hosszas szenvedés után jön rá az ember, hogy ez éppolyan vetítés, mint amikor a jó emlékeket variálja az ember, csak kellemetlenebb. Eközben nem veszi észre, hogy nem a világot látja, mert azzal valamiért nem akar szembenézni. Egyszer megtapasztaltam, hogy amikor szenvedek és mindenképpen inzertre vágyik az agyam, még a rossz emlékekre is jobb gondolni. Megvan az a mentségük, hogy végük. A legnagyobb kudarc története sem több pár másodpercnél.

 A hirtelen sokkok, rossz benyomások erővel bírnak. Az ember hirtelen ráébred, hogy vetít. Minden kizökkenés magasabb szintre helyezi a bennem élő filmrendezőt. A szenvedés kikényszerít az elképzelt történetből. Még akkor is, ha eszköztáram szegényes. Hiába olvasok mástól, akkor is mindig a saját képeimet variálom. Azért nehéz a sorsom megfordítani, Az életem olyan, mint egy varázstávcső. A benne lévő elemek forognak, tükröződnek, s minden pillanatban érdekes történetet láttatnak, de sosem a valóságot.

 Más a boldogság és más az öröm. Az öröm, ha kap valamit az ember, ami jó érzésekkel tölti el. Boldog lehet akkor is az ember, ha szenved. A boldogság mélyebbről feltörő érzés, melyben az ember különbséget tud tenni kép és valóság között, bár a valóságot nem látja, de tudja, van. Élni boldogság.

 A múlt minden pillanatban változik. Amikor beszélünk róla, csak abban reménykedhetünk, hogy az elemek között megcsillan a jelen. Lehet, csak pillanatra támad egy kis rés, amin megpillantjuk a valóságot. Ezért mitől fontos, s mire való a múltunk? Hogy elmondjuk egymásnak.