Ki kell várni. Ki kell várni

Ki kell várni. Ki kell várni.

Ott ül az Öreg.

Mint minden nap.

Magába roskadva, mélázott tekintettel.

Homlokán a ráncok mély barázdákat húztak.

Ősz bajusza alól már nem hallatszik egy hang sem.

Ki tudja mióta?

Mit is mondjon? Kinek?

Hiszen a hegyi kis falucska utolsó magyarja. Ő és a felesége.

A házak legtöbbje üresen tátong. És ahol pislákol a fény, azokból is idegen szavak szűrödnek ki.

Valamikor még megnyeste a fákat, felgereblyélte a leveleket, megseperte háza elejét, eltakarította a havat..

De most már minek? Kinek?

Hiszen már beszélgetni sem tud senkivel. Nagyon régóta. A feleségével már pillantásokból is megértik egymást.

Minden lassan elmaradt.

Csak egy szokásából nem tért ki.

Ott ül a százéves faragott kapuja előtt, amíg a Nap le nem nyugszik. Ez maradt neki. Néha felpillant az égre, elbambul a vándormadarak reptében, meghallgatja a fenyvesek suttogását, eltűnődik a hegy szépségében és ennyi.

Múltjának éveit teszi sorba, emlékeit forgatja.

Sötétedik.

Nem veszi észre.

Azt sem, hogy egy árnyék jelenik meg.

Degeszre tömött hátizsákkal egy fiatalember áll meg az Öreg előtt.

„Jó estét” csattan a hideg levegőben.

Az Öreg, mint bivaly rázza meg a fejét. Álmodik?

„Jó estét apó”, köszön a férfi még egyszer.

Öregünk felpattan, mintha bolha csípte volna meg. Csontjai csak úgy ropognak a hirtelen megerőltetéstől.

Ámulatában még szólalni sem tud. Jól hallotta? Igaz ez? Agya, mint motolla kezd forogni. A rég nem használt szavakat rakja össze.

„Jó estét öcsém” préseli ki magából. „Mi járatban?”

A férfi szemlesütve hadarja el, hogy az erdőn túli faluban volt egy megüresedett erdészállás és azt megkapta, odaigyekszik, csak nem ismeri még a járást. Ha útba igazítaná valaki, megköszönné.

Öregünk falja a szavakat. Az édes szavakat.

„Nem mész sehova!” dörmögi az öreg. „Este van, itt aluszol” És választ sem várva tuszkolja a fiatalembert befelé a kapun.

„Rozi, Roziiiii” üvölti, s mit tojó a csibéit, tereli a fiatalembert a tornácos házba be.

„Asztalt teríts!!!!!!. Vendég van.” És szavainak hangsúlyából tudta ám a felesége, itt nincs appeláta.

Egy pillanatra megáll, megnézi magának a fiatalembert, igazit a kötényén egyet, és nekikeseredik a vacsorának.

Percek alatt a rántotta, sült kolbász, savanyú káposzta illata tölti be a szobát.

Egy mozdulat és máris a pálinkás  üveg is az asztalon terem.

Apó gyorsan tölt és  átnyújtja a szíverősítőt.

Emberünk nem kéreti magát, eléggé átfázott, és még az öreg vaskos keze is sokat nyomott a vállán, amikor betuszkolta a lakásba. Felhörpinti a nedűt.

Még egy pohárral és máris a meleg átjárja testét.

„Mondj” csak ennyit szól az öreg, és újra tölt.

Emberünk az elején szabadkozva, de idő teltével, és no meg a pálinka hatására is, nekibátorodva mesél.

Hogy meg van nősülve, van kisgyerek is, a városban laktak, de ő a természetet szerette.

És erdésznek tanult. Most hogy volt ez az állás, hát elfogadta. És családostul ideköltöznek, de ő most előre jött, „felmérni a terepet”.

A két öreg csak hallgat, és bólogat. Minden kiejtett szó, minden mondat muzsika a szívüknek, és lelküknek. Az-az édes magyar szavak. A rég nem hallott szavak.

Isszák minden cseppjét, ízlelik minden hangját.

Már rég elfogyott a vacsora, a pálinkás üvegnek is csak már az alján van még valami, de még mesél a fiatalember. Mindenről. És a két öreg szívja magába. Felét nem is tudják micsoda vagy kicsoda, amiről vagy akiről szólnak a mesék, de nem érdekli őket. Magyarul szól.

Ennyi elég nekik.

De mindennek egyszer vége szakad. A férfi nagyot ásít.

Apónk feláll, és csak annyit tud kinyögni. „Ott az ágy. Jó éjszakát”

Miután emberünk elhúzódik, nagyanyó kioltja a lámpást, és nagy sóhajjal aludni térnek.

Öregünk még forgolódik egy darabot, meg kell emésztenie a hallottakat, de az álom nagyúr, és végül ő is megnyugszik.

Hajnalban kakas hangja adja az ébresztőt a háznak.

Mire a férfiak felkelnek, már a reggeli gőzölög az asztalon.

Erdészünk menne, de Apó  tenyere a vállán, megint leülteti.

Pirulva tolja el a poharat, és szótlanul gyúrja magába az ételt.

A fiatalember szégyene, és apóék csendje itatja át a konyhát.

„Köszönök mindent.”  Áll fel erdészünk. „Most már muszáj mennem. Megmutatná a helyes utat?

Öregünk nem szó egy szót sem, előre megy. A kapun kilépve a távolban látszó hegyorom felé mutat. „Ott. Arra”

A fiatalember még egyszer elköszön és elindul.

De hirtelen valami elkapja a kezét. Az öreg keze az. Szorítja. Mélyen a férfi szemébe néz.

„Köszönöm fiam” csak ennyit szól. És visszafordul a ház felé. Nem is néz a távolodó alak után. Bemegy és előveszi a hólapátot. Asszonya felhúzza szemöldökét.

Mi lelte az Öreget? Az meg kiegyenesedik, és ráförmed:

„Mondtam, van még magyar a földön!!!!!!” 

„Lesz még magyar ének, az erdőben!!!!!”

És kimegy takarítani. Mert tiszta kell legyen a porta. Mert jöhet még egy magyar. Vagy több.

Körben csend honol. Csak a lapát suhogása hallatszik.

Na meg az Öreg dörmögése:

„Csak ki kell várni. Mert Ki Kell Várni”

A szerző oldalára.