| Drámák : És akkor jöttek a magyarok 3. |
És akkor jöttek a magyarok 3.
Jelige: Simpla 2011.03.25. 16:52
2. FELVONÁS
1. JELENET
A nappali szobában az állólámpa világít. A fotelen Ági áll, melegítőruha és póló van rajta. Gyula a kanapén ül, szemüvegben, újságot olvas.
ÁGI: „Őseinket felhozád Kárpát szent bércére…Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére…S merre folynak habjai Tiszának-Dunának…”
Irén lép a szobába; erre Ági leereszkedik, kezeit az ölébe ejti, babrál velük.
GYULA: (Irén felé fordul) Na?
IRÉN: (színtelen hangon) Fantasztikus.
GYULA: Na ugye.
IRÉN: (megütődve néz rá) Megint nem találom a szemüvegemet.
GYULA: Vagy úgy…(feláll, az asztalon matat) Tessék, itt az…okuláréd.
IRÉN: (egy pillanatra meghatja ez a kis figyelmesség) Köszönöm. Sokáig olvasol még?
GYULA: Úgy negyedórát még. Utána megyek aludni én is. (vissza az újságjához)
Irén kimegy. Ági visszamerészkedik a fotelra, izgatottságában a nyelvét is kidugja.
ÁGI: „S merre folynak habjai Tiszának-Dunának…Árpád hős magzatjai fölvirágozának.”
Sötét. Ez alatt az asztalnál Árpád, a várandós Henriett és Irén foglalnak helyet. Esznek.
GYULA. Arra szavazok, akire akarok. (idegesen tépked egy szelet kenyeret)
ÁRPÁD: (szelíden) Az nyer, akit a többség akar. (A többiekkel nézik egymást, majd fejüket lehajtva esznek tovább)
GYULA: Jöttök délután? A szoborhoz, a felvonulásra.
HENRIETT: Nem lehet. Színházba megyünk. (Árpádra néz, mosolyog) Végre szabad estéje van a férjuramnak.
ÁRPÁD: (szigorúan nézi az apját) Neked sem kéne menned. Apa. Maradj itthon. Kérlek.
GYULA: (farkasszemet néz a fiával) Egy vezérről kaptad a nevedet. Neked is jönnöd kell. A néped számít rád.
ÁRPÁD: Nekem elég, ha heti öt munkanapon a nemzetet szolgálom. (habozva) Mondd, apa, szerinted az nem eléggé a nemzetnek, aki magát jó embernek tartja?
GYULA: A saját zsebedre dolgozol az íróasztalodnál ülve. Miközben semmit nem teszel azért, hogy a szíved és a lelked boldogsága meglegyen.
HENRIETT: Hamarosan gyermekünk lesz. Fiú.
GYULA: Egy gyermek – nem gyermek. Az csak a saját örömötöket szolgálja.
HENRIETT: Hiszen – unokája lesz, bácsi.
GYULA: Gyula?
HENRIETT: (lassan, szinte pironkodva) Kristóf.
ÁRPÁD: (átöleli Henriettet, anyjához) Mi megyünk. Apának teljesen elment az esze.
A székek támlájáról magukra kapják a pulóvereiket, és egymást átölelve az ajtóhoz mennek.
IRÉN: (utánuk siet, legalább az ajtót becsukni) Mit gondoltok, mit kéne tennem?
ÁRPÁD: (elgondolkodva) Hívd föl mamát. (megcsókolja az anyja homlokát, s kimennek)
Irén visszamegy, összeszedi a tányérokat. Ekkor belép Ági.
ÁGI: (sugárzó jókedvvel) Csókolom. Megjöttem. (kanapéra teszi a táskáját)
GYULA: (felébredve révületéből) Ágika! Hát itt vagy. De jó! Foglalj helyet.
IRÉN: Nemrégiben lett kész. Szedjél.
ÁGI: (szimatol) Finom illata van. Éhes is vagyok. Köszönöm.
GYULA: Príma paprikás szelet. Házi savanyú. Petrezselymes krumpli.
ÁGI (mosolyogva szed). Ne is tessék tovább mondani. (nevetnek)
GYULA: (ő is mosolyog a lány jó étvágyán) Ágikám, ugye eljössz velem délután?
ÁGI: Hova, Gyula bátyám?
GYULA: A szoborhoz. Piknikezni.
ÁGI: Hát, mehetünk.
GYULA: Tüzet is rakhatunk, mint a régiek. Mint mikor a gyerekeink is kicsik voltak, és jutott időnk a hétvégén kirándulni. Viszünk szalonnát, megsütjük, a zsírját lecsepegtetjük, azzal a vacsora is megvan. Na, Ágikám?
ÁGI: (teli szájjal bólogat) Ühümm.
IRÉN: (föláll) Behozom a piskótát. (jobbra el)
ÁGI: (leteszi a kést-villát) Gyula bátyám. A szobornál…szavalhatok?
GYULA: Persze, Ágikám. Ott lehet, sőt: ott illik igazán szavalni.
Sötét. Mire ismét világos lesz, Árpád és Henriett a kanapén ülnek, beszélgetnek. Irén éppen jobbról jön be, kezében süteményestál, amikor kivágódik az ajtó, és bejön rajta Gyula.
GYULA: (fején kötés, azt tapogatja) Megvertek! A gazemberek. (erősen liheg, mint aki sokkos esemény után van) De én itt most lefekszem (a kanapéra dől) és ünnepélyesen elvérzem.
IRÉN: (odasiet hozzá) Istenem, veled meg mi történt?
ÁRPÁD: (az asztalról felvesz egy pohár vizet, Gyulára önti) Ugyan, mi történt volna. (Irénhez) Anya, hívd föl mamát. Aztán pakolj össze. Velünk jössz haza.
Irén megadóan bólint. Sötét. Mire világos lesz, Mama áll Gyula mellett, a kanapénál.
Ekkor nyílik az ajtó, Ági lép be rajta.
MAMA: Szervusz, Ági. Jó, hogy végre hazaértél.
ÁGI: (könnyfátyolos a szeme) Igen, tudom. Sokan vannak, akik ellenünk fordultak. De nekünk vívnunk kell a harcot, állni az ütközeteket, és dalolni a máglyán, ahol elevenen égetnek majd el.
2. JELENET
Sötét. Ez alatt mama leül az asztalnál; Ági és Gyula a kanapén foglalnak helyet. Velük szemben a Buszsofőr.
BUSZSOFŐR: Nem igaz, hogy én házasságot ígértem az Ágikának.
GYULA: Pedig azt feltételeztem. Ugyan, hiszek magának.
BUSZSOFŐR: Ágika, hát ennyire félreérthető voltam?
ÁGI: (szipog, zsebkendőjét gyűrögeti) Iiigen. Az magának semmi volt, amikor elvitt haza a falumba, és egész úton verseket olvastam föl magának?
BUSZSOFŐR: Hiszen szívességből tettem. Barátságból. Tiszteletből.
ÁGI: Olyan romantikus volt! (elsírja magát, Gyula vállára borul)
GYULA: Mondja csak el nyugodtan. Hadd nyugodjon meg ez a szegény lány.
BUSZSOFŐR: Megismerkedtünk. Valamikor tavasszal.
ÁGI: (nem néz föl) Március tizenötödikén.
BUSZSOFŐR: Akkor. Bevártam, míg Ágika, mert akkor nem tudtam még a nevét, hogy ez a csinos fiatal hölgy elérje a járatot. Amit aznap vezettem.
GYULA: No hiszen. Csak a feladatát teljesítette.
BUSZSOFŐR: Én kérem, mindenkit bevárok. Na szóval. Jött az Ágika – mit jött, rohant, fel a lépcsőn, úgy szökellt, akár a gazella.
GYULA: Ágikám, te is hallgasd. (rázogatja)
BUSZSOFŐR: Bennem pedig megszólalt egy dallam, a Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ. Azaz…dehogy bennem szólalt meg, hanem az Ágika dudorászta a hátam mögött. (nevetnek, Ági is, pedig nehezére esik)
ÁGI: Az a kedvencem. Az éneklés mindig összehozza az embereket. Igaz-e, Gyula bácsi.
BUSZSOFŐR: Az, az. Ez maga az Élet volt, ott a hátam mögött, a kirobbanó fiatalság, a lázas ifjúság önfeledt készülődése. Pillanatokra le-lehunytam a szemem, és csak hallgattam Ágikát. Kinyitottam az ablakot is magam mellett, és a mai napig emlékszem, milyen friss, zamatos szellő fújdogált aznap.
ÁGI: (suttogva) Én sem tudom elfelejteni. Sem őt, sem azt a napot.
BUSZSOFŐR: Egészen felvillanyozva mentem hazáig. A feleségem csudálkozott is nagyon, hogy mi ütött belém. Szerencsére aznap járt fodrásznál, így ráfogtam az egész jókedv okát. Pár nap múlva megint láttam Ágikát, csak akkor jobban magába volt gondolkodva.
ÁGI: Gyűrűt is kaptam tőle. Pont jó volt az ujjamra. Lószőrből fonták.
BUSZSOFŐR: Szuvenír. Hiszen mondtam! Egy kiránduláson vettem, és arra gondoltam, hogy kifüggesztem az autómban, a visszapillantó tükörre. Mindenkinek szokott ott himbálózni valami. Aztán másképp alakult. Mikor olyan hosszan beszélgettünk…
ÁGI: Szombat este, a csárdában. Isssteni túrós csuszát ettük…
BUSZSOFŐR: Naaa, akkor, akkor…Valamit mindenképpen adni szerettem volna. Csak az volt nálam, a lószőr karikagyűrű. Ezt érthette félre az Ágika. Őszintén sajnálom.
GYULA: Későre jár. Köszönjük szépen, hogy így ellátogatott hozzánk. (feláll) Ön egy őszinte, igaz ember. Örülök, hogy megismerhettem.
BUSZSOFŐR: (szintén feláll) Hát, én is köszönöm a meghívást. Jó, hogy így tisztázhattuk a helyzetet. Szervusz, Ágika…Hiszen te tudod a legjobban, hogy soha egy kézfogás sem volt közöttünk. (felveszi a sapkáját) Isten Önökkel. A legjobbakat kívánom. (ajtóhoz el, Ágika is kimegy)
Sötét. Mikor ismét világos lesz, Gyula az ajtótól nem messze áll. Kopogtatnak. Dörömbölnek.
RENDŐR: Nyissák ki! Rendőrség!
Mama föláll az asztal mellett. Gyulára néz, megdermedve. Majd odasiet hozzá.
RENDŐR: Ismétlem, rendőrség! Nyissák ki az ajtót!
GYULA: Máris…nyitom!
RENDŐR: (szinte berobban a lakásba, betámogatja a megszeppent, sírdogáló Ágit is) Jó estét kívánok! Ez a fiatal nő itt azt állítja, hogy ismeri magukat.
MAMA: (elhűlve) Ágika, az ég szerelmére, mi történt veled?
GYULA: (nagyot nyel) Természetesen, ismerjük egymást, hiszen Ágika az unokahúgom.
RENDŐR: Akkor mindjárt rendben is vagyunk. Elmondanám azért, mi történt a hölggyel.
GYULA: Parancsoljon beljebb fáradni…
RENDŐR: Ne fáradjanak, már itt sem vagyok. Szóval, a hölgy azt állítja, csak egy szál virágot akart vinni a térre, az emlékműhöz. Ön, uram, biztosan hallgatott ma rádiót, vagy nézett tévét. Éppen ott, azon a bizonyos téren oszlattuk a tömeget, amikor az egyik kis utcából kiszaladt ez a lány – mit szaladt, rohant – egyenesen bele a hátráló tömegbe. Azok az utcán ki, ő meg be. Átverekedte magát rajtuk. Összeütközött az egyik oszlatóval, aztán nem mozdult. Mintha nem is tudom, tetszhalált halt volna – álltában.
GYULA: Én kértem meg őt arra, hogy virágot vigyen az emlékműhöz. Mea maxima culpa.
RENDŐR: Csak ellenőrzésképpen, ha mondaná a hölgy nevét…
GYULA: Ő valóban az unokahúgom, Hun Ágnes. Még egyszer köszönöm a fáradozását.
RENDŐR: Hát, hun volt, hun nem volt, most már itt marad ez az Ágnes. Minden jót. A viszontlátásra. (az ajtón ki)
GYULA: Ágika, engem az anyád megöl, ha nem vigyázom rád.
ÁGI: (leül, kétségbeesve néz maga elé) Gyula bácsi, mama – én nem tudom, hogyan történt ez velem. Mindig valami galibát okozom. (kezébe temeti az arcát)
MAMA: Ágika, gyönyörűségem, hát fiatal vagy és felelőtlen. Nem tesz jót neked itt, városon. A legrosszabbat hozza ki belőled.
Sötét. Mikor ismét világos lesz, Árpád és Ági ülnek a kanapén, velük szemben mama és Gyula. Az ajtó mellett bőründök.
ÁGI: Gyula bácsi, köszönöm a szíves vendéglátást. Igyekszem mihamarabb viszonozni.
MAMA: Jó dolgod lesz a falusi általánosban. Szeretni fognak téged.
ÁGI: Már találkoztam az igazgatóval. Távoli rokon, de – rokon. Apai ágon. Támogatja az ötleteimet. Úgy kezdem az irodalomórákat, hogy elszavaljuk a Himnuszt. A japánok tornásznak, mielőtt elkezdik a munkát, mi szavalni fogunk. Péntekenként meg a Szózatot. Anyák napjára a Bánk bánból készülünk fel. Húsvétra Az ember tragédiájából.
MAMA: (hallgat, kis hatásszünet) Még szerencse, hogy szegről-végről, ahogyan mondtad, rokonod az igazgató. Legalább lesz, aki megmagyarázza a szülőknek a módszereidet.
ÁGI: (őszintén csodálkozva) Mama, hát szerinted nem jók az ötleteim?
MAMA: Ágika, édes lányom, hányadik osztályba mész te tanítani?
ÁGI: (csöndesen) Első osztályba.
MAMA: Na látod. Anyák napjára Bánk bán, ahol meggyilkolják a királynét? Húsvétra Madáchot? No hiszen. (csóválja a fejét)
GYULA: Ágika, nem a kedvedet akarjuk elvenni. Azt vigyed magaddal.
ÁGI: (lelkesen) Akkor…megreformálom a matricákat. Amiket jutalomból kapnak. A legjobbak szentkoronásat, a jók jogarosat, a közepesek…azt még nem tudom.
GYULA: S a rosszak? Azoknak mit adsz majd?
ÁGI: (kihúzza magát) Rosszak nem lesznek az én osztályomban.
GYULA: És ha mégis?
ÁGI: Azok….tatárosat kapnak. Vagy egy barackot a fejükre. Csókolom.
Mindenkitől elbúcsúzik, majd az ajtón ki)
ÁRPÁD: Apa…sejted, miért jöttem.
GYULA: Tudom, fiam.
ÁRPÁD: Nem maradhatsz itt így. Vannak orvosok és vannak módszerek.
GYULA: Ugyan, mit segíthetnek ők. Mikor magunkon sem tudunk segíteni.
ÁRPÁD: (feláll, az ajtóhoz megy) Úgy élsz itt, mint pók a hálójában. Nem ismerek rád. (kimegy)
GYULA: Meg kellett volna mondani Ágikának, hogy azt kell tanítani, ami nincsen a könyvekben. Abban kell példát mutatni. A szépen szóló beszédben. A jószívűségben.
3.JELENET
Sötét. Aztán kivilágosodik. Yvett és Gyula ülnek a kanapén, Igor mellettük áll.
GYULA: Ne haragudjatok rám. Sokszor magam sem értem, ami velem történik.
IGOR: Haragudni! Ugyan. Ezer meg egy éve vagyunk barátok. Sokkal inkább csodálkoztam azon, amit elmondtál. De nem érzek haragot.
YVETT: Gyula, pihenned kéne…
GYULA: Értsétek meg, hogy nem erről van szó…Nem egyszerűen lánykérésről meg pihenésről. Hanem rólam. Az én életemről.
IGOR: Ne bagatellizáld el a dolgot, Gyula. Igaz, nem én döntöttem, hanem Vera. Mi csak a kérésedet közvetítettük felé.
GYULA: (Igorra néz) Nem haragusztok rá, hogy elment?
IGOR: Beláttam, hogy nem zárhatom őt aranykalitkába. Felnőtt. Felnőtt és elment.
GYULA: Egy darabig azt reméltem, hogy új életet kezdhetek mellette.
YVETT: (sajnálkozva-szánakozva) Miért nem volt jó neked a régi életed?
GYULA: (feláll) Mert nem…mert nem…nem tudom. (visszaül) Mindenesetre köszönöm, hogy eljöttetetek.
IGOR: Már megyünk is. Gyere, Yvettkém…a kabátod. (felsegíti, majd az ajtóhoz mennek)
YVETT: (hátrafordul) Furcsa így látni téged. Nem is tudom, hogy valamikor eljössz-e még hozzánk. Hogy eltalálsz-e hozzánk. Na mindegy. Szervusz.
IGOR: Gyógyulj meg, barátom. Szervusz.
Mindketten az ajtón ki.
Sötét. Mikor világos lesz, mama lép be az ajtón.
MAMA: Öltözzél fel, fiam. Bárki jöhet.
GYULA: (maga előtt motyogva) Ide? Innen mindenki csak elmegy. (mamához fordul) Vera azt mondta, hogy csodák nincsenek. De miért? Hova tűntek a csodák?
MAMA: Fiam, öltözz fel. Kérlek. Megfázol. (jobbra kimegy)
GYULA: Visszaforgatni az idő kerekét….Letörni az idő vasfogát…(ledől a kanapéra, egy takarót húz magára) Aludnom kell, mást nem tehetek.
Sötét. Az első felvonásból ismert dzesszmuzsika taktusai csendülne fel. Irén jön be jobbról, felkattintja az állólámpát.
GYULA: (felemeli a fejét, kis riadalommal szemléli a feleségét) Irén.
IRÉN: (mosolyog) Miért, kire számítottál? Gyerünk, felkelni. (leveszi Gyuláról a pokrócot, összehajtja, a kanapé szélére teszi) Nemsokára itt vannak a gyerekek.
GYULA: (szemét dörzsöli) A gyerekek? Árpád?
IRÉN: (megáll) Vagyis…na jó, elmondom neked most. Látom, jó kedved van. (megborzolja a férje haját) Sarolta később érkezik. Valami gond volt a csatlakozással. Pár órát késni fog.
GYULA: (felül, meglehetősen fürgén) Jó. Nagyon jó. (élénk, szinte rikoltja a szavakat) Irén, gyere ide légy szíves.
IRÉN: Na, mondjad.
GYULA: Csípjél meg.
IRÉN: (méltatlankodást mímelve) Menj már.
GYULA: De, de! Csípjél meg.
IRÉN: Aztán nekem ne visíts. (óvatosan megcsípi Gyula az arcát) Tessék.
GYULA: (lehunyt szemmel, végtelenül hálás hangon) Köszönöm.
Sötét. Mikor ismét kivilágosodik, mindannyian az asztalnál ülnek.
GYULA: (sorban tölt innivalót a poharakba) Képzeljétek, rettenetes álmom volt.
HENRIETT: Lehet egy álom rettenetes?
GYULA: Ha rémálom, akkor igen.
IRÉN: Apátok azt álmodta, hogy benne volt a tévében.
GYULA. Igen, valami felvétel készült az életemről. Árpád volt a mesélő. Merthogy én addigra már halott voltam.
SAROLTA: El sem tudom képzelni.
GYULA: Minden, amitől féltem, benne volt ebben az álomban. Hogy nem vagyok elég jó ember.
ÁRPÁD: Vera halála…(körbetekint) mindannyiunkat megviselt.
GYULA: (megáll, ránéz) Igen, rájöttem, rábredtem, hogy nem határozhatom meg a ti életeteket. Ahogy Verát az apja szinte kikergette az életből…Szegény zsarnok.
SAROLTA: Azt nem, Apa. Már ne is haragudj. (a többiek egyetértően hümmögnek)
GYULA: Hanem…(elneveti magát) volt az álmomban egy unokahúgom, Ágika. Vele aztán furcsa dolgok történtek. Például szerelmes lett egy buszsofőrbe. Méghozzá úgy esett a dolog, hogy…
FÜGGÖNY
VÉGE
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves Kodrane!
Köszönöm szépen véleményedet. :))) nagyon örültem neki!
A helyzet az, hogy valami abszurdat szerettem volna írni, és az eredetileg elgondolt befejezést is tragikusnak szántam. Aztán írás közben alakult a sztori. Amikor még ötlet volt, jobbnak találtam, mint a megírást követően. Most úgy érzem, még dolgoznom kell rajta, hátha vissza tudok kanyarodni az eredeti ötlethez.
Abból a szempontból viszont jó érzés, hogy lett egy befejezése, mert nekem gyakran nehezemre esik eljutni a történet elejétől a végéig. Egyszerűen azért, mert jön az ötlet, elkezdem írni, majd össze-vissza kanyargok-tekergek benne. (Talán mert a Kígyó jegyében születtem?) :) Sebaj, a jó pap is holtig tanul; íróvá is lassan érik az ember. :)
Most Spirót olvasok; tanulom a szakmát. :)
Üdvözlettel:
Simpla