FÉRFI:              Nem mondtad, hogy kerestek telefonon.

NŐ:                  Úgy gondoltam, majd visszahív.

FÉRFI:              Egy nő volt. Vele beszéltem a múltkor, amikor munkaebédem volt.

NŐ:                  Ühüm.

FÉRFI:              De nem munkáról volt szó… Vagyis nemcsak.

                        Miért nem érdekel, hogy ki volt ez a nő? És az, hogy miről beszéltünk még? És hogy honnét ismerem?

NŐ:                  El akarod mondani?

FÉRFI:              Igen, el. Bár nem tudom, hogy minek…

                        Még az egyetemen ismerkedtünk meg. Aztán együtt dolgoztunk. Együtt éltünk. Figyelsz rám? Több, mint két évig voltunk együtt… Sőt, ha őszinte vagyok, azóta sem szakítottunk. Hiszen a legelején mondtam neked, hogy ez nem működhet, hiszen van valakim. Erre emlékszel legalább?

NŐ:                  Természetesen. Emlékszem.

FÉRFI:              És akkor miért nem kérdezted meg amikor ideköltöztél, hogy azóta történt-e valami?

NŐ:                  Azt gondoltam, hogy nem kezdenél új kapcsolatot, amíg benne vagy egy másikban.

FÉRFI:              Az isten áldjon meg, honnét tudtam volna, hogy éppen új kapcsolatot kezdek? Te eltűntél, ha jól emlékszem.

NŐ:                  És utána?

FÉRFI:              Nem tudom. Sokáig eszembe sem jutott. Csak mostanában.

NŐ:                  És miért?

FÉRFI:              Nem tudom, fáradt vagyok. Megbeszélhetnénk ezt kicsit később? Nem tudok gondolkodni sem. Sajnálom.

NŐ:                  Megértem.

FÉRFI:              Nem akarsz bántani? Nem csinálsz jelenetet? Megérted? Jól van. Lefekszem. Felkeltem, és beszélünk, jó?

NŐ:                  (gyógyszert nyújt) A gyomrodra.

FÉRFI:              Kettőt kérek.

                        Itt leszel, amikor felkelek?

NŐ:                  Igen.

FÉRFI:              Akkor beszélünk.

NŐ:                  Igen, beszélünk.

NARRÁTOR:     Először a férfi ment aludni, és másnap tízig fel sem ébredt. Nem így tervezte, csak kicsit le akart dőlni, de elnyomta az álom. Azon rágódott, hogy miért nem fontos annak a nőnek, akit szeret, még annyira sem, hogy féltékeny legyen. Igaz, nem mondta neki soha, hogy szereti. Nem szerette a női féltékenységet, most mégis fájt neki, hogy közömbösséget tapasztalt. Aludni akart, és felejteni. A nő még sokáig maradt a konyhában. Nem értette a férfi viselkedését. Ha fontos neki, akkor miért bántja? Ha szereti azt a másikat, akkor mit keres itt vele? És hogy hiheti, hogy nem sajog bele a szíve mindabba, amit hallott? Rosszul volt, nem hitte, hogy ez megtörténhet. De szerette volna, ha a férfi dönt. Nem akarta befolyásolni. Akarnia kell, hogy együtt maradjanak. És nem hitt ebben. De nem tudta elfogadni a másikat.

                        Rossz éjszakájuk volt. Másnap szörnyen néztek ki, és úgy is érezték magukat. A konyhában voltak. Reggeliztek.

NŐ:                  Beszélni akartál, miután felkeltünk. Most jó lesz?

FÉRFI:              Igen. Vagyis nem. Ne úgy, hogy reggelizünk közben… Amikor beszélni akar velem…

NŐ:                  A másik nő?

FÉRFI:              Azt mindig étkezéshez köti, és…

NŐ:                  Jó, én úgyis befejeztem.

FÉRFI:              Én is, csak…

NŐ:                  Menjünk máshova?

FÉRFI:              Igen. Hálószoba?

NŐ:                  Jó. Persze. Ha ez neked fontos…

FÉRFI:              (már a hálószobában) Kösz. Már jobban érzem magam. Szóval… Ülj le, nem szeretnék feszengeni.

                        Pénteken együtt vacsorázunk. Azt hiszem, én is szeretném. Főképp úgy, hogy most már tud rólad. Azt hiszem, péntek után tisztábban fogok látni. Nem tudom, hogy mit csináljak.

NŐ:                  Azért fájt mostanában olyan gyakran a gyomrod?

FÉRFI:              Igen.

FÉRFI:              Mondj valamit!

NŐ:                  Mit mondjak?

FÉRFI:              Bármit. Mit szólsz ehhez? Mit gondolsz? Utálsz?

NŐ:                  Szereted?

FÉRFI:              Hogyan hiheted, hogy minden ennyire egyszerű?

NŐ:                  Szereted?

FÉRFI:              Nem tudom. Semmit sem tudok. Már azt sem, hogy az mit jelent.

NŐ:                  Szereted?

FÉRFI:              Azt mondja, kezdjük újra. Hogy több ideje lesz rám. Ránk. Hogy tovább kellene lépnünk, a kapcsolatunkkal. Hiszen mindketten hosszú távra tervezünk… És most, fél óra alatt kiderített mindent rólunk, és követeli, hogy magyarázzam meg. Ő harcolna is ezért az egészért… Annyira bután érzem magam. Mondj valamit. Kiabálj. Követeld, hogy szakítsak vele. Most fenyegetőzz azzal, hogy elmész…

NŐ:                  Nem tudom, mit mondhatnék. Megkérdeztem, hogy szereted-e. De nem hiszem, hogy tudod… Lehet, hogy péntek után világos lesz minden. Lehet, hogy akkor sem…

FÉRFI:              Annyit el szeretnék még mondani róla, hogy a béküléseket mindig szex követi. Főleg, ha vacsorai megbeszélésről van szó. Szakítás, vagy szex…

NŐ:                  Értem. Tehát számítsak rá, ha mellette döntesz, akkor nem is jössz haza az este?

FÉRFI:              Nem azért mondtam, csak… Szeretném, ha tisztán látnál. Ha azt hiszed, hogy el kell mennem pénteken…

NŐ:                  Nem hiszem azt, te mondtad. Ha úgy gondolod, nem tarthatlak vissza.

FÉRFI:              Nem tudom. Nem vagyok biztos benne. Tőled függ…

NŐ:                  Nem. Ez most attól függ, hogy te mit akarsz.

FÉRFI:              Ez vicces. Nagyon vicces. Nem lehet ilyen hangnemben beszélni erről… Milyen is az, amikor nem a gondolatainkat mondjuk, hanem arra figyelünk, hogy a másikat ne bántsuk…? Előzékeny, ez az… Túlzóan előzékenyek vagyunk, és… Ez nem normális…

NŐ:                  Mit akarsz, hogy legyen?

FÉRFI:              Mondd el, mi van a fejedben?

NŐ:                  Azért kérdezted meg, hogy hozzád megyek-e feleségül, mert akkor már tudtál arról, hogy vissza akar jönni?

FÉRFI:              Igen, tudtam. De nem azért kérdeztem.

NŐ:                  Magadhoz akartál kötni?

FÉRFI:              Igen, nem is tagadom. De a házasság erről szól, ezt nem én találtam ki…

NŐ:                  És fontos ez neked annyira…?

FÉRFI:              (megöleli) Kedvesem… Sajnálom. Nem tudom, mi van velem. Nem akarlak bántani. És mégis azt teszem… Meg akartalak védeni a világtól, és…

NŐ:                  Nem fogok sírni.

FÉRFI:              Sajnálom… Igazán.

FÉRFI:              Mi legyen?

NŐ:                  Nem tudom. Ölelj még.

FÉRFI:              Akkor most elmész? Azt mondtad…

NŐ:                  Nem. Itt maradok.

FÉRFI:              Hogyhogy?

NŐ:                  Ez még nem a vége.

NARRÁTOR:     Ettől az egy mondattól megnyugodott a férfi. „Ez még nem a vége.” Boldog volt. De tudta, hogy ez az egy mondat nem biztosíték. Ez így nem folytatódhat tovább. Változtatni kell. Vagy kellene. Ezt a nő is tudta. Fájt belülről. Érezte, hogy valamit nem jól csinált. De nem találta meg azt a pontot, ahol elcsúsztak egymás mellett… Tudta, hogy nem értik egymást, és ennek már következményei is lehetnek, de nem tudta, mi a baj. Ilyen még nem történt vele.

                        Hogyan lehet abbahagyni egy ölelést? Ki kezdje? Távolodjon, vagy nézzen a szemébe először? Csókolja meg, és annak a végén lépjen hátrébb? Soha nem gondolkodtak ezen, most mégis mindkettejüknek ez járt a fejében. Vicces, és szomorú volt ezen, a máskor olyannyira spontán dolgon gondolkodni. És nem találni megoldását. Sokáig álltak egymásba kapaszkodva. Majd mindketten Gomoj panaszos nyávogására lettek figyelmesek. Elengedték egymást, és keresni kezdték. Az erkélyen volt. Egyikük sem értette, hogy mászhatott fel oda, hiszen nem tudott ráállni a bal hátsó lábára. Mély seb húzódott végig rajta, amely még mindig erősen vérzett. A nő azonnal bevitte a fürdőbe, próbálta kitisztítani a sebet, miközben melegítette. Eközben a férfi lázasan kereste a telefonkönyvben egy állatorvos címét. Egy órán belül már szakszerű kezelést kapott a kandúr. Azt mondta a doktor, hogy nem lesz baj vele, igaz nem veszélytelen a sérülése. Biztos szerelmi párviadal volt, mondta.

                        A nő egész nap el sem mozdult a macska mellől. Félt. És Gomoj nem akart jobban lenni. A férfi hálás volt neki, hogy teljesen elfoglalta a nőt, mindamellett, hogy tudta, nem tisztességes tőle. A nő az éjszakát is a macska mellett töltötte. A férfi ezt sem bánta. Legalább tudott gondolkodni. Nem jutott előbbre, mondhatom.

                        Szerda reggel van. Gomoj még mindig életkedv nélkül, a nő karikás szemekkel, a férfi a reggeli kávéját issza.

NŐ:                  Azt hiszem, már jobban van. Evett is egy kicsit. De szörnyen fest.

FÉRFI:              Egyet se aggódj. Meggyógyul.

                        Elmegyek pénteken a vacsorára. Nem hiszem, hogy így lehetne a legegyszerűbben megoldani a problémát, de nekem csak így megy. Végiggondoltam.

NŐ:                  Értem.

FÉRFI:              Felmegyek, dolgozok, de délután lejövök én is Gomojra ügyelni. Szegénynek már elege lehet az emberekből… Nem hiszem, hogy bírta valaha is ilyen hosszan egy helyen, csak két szomorú arcot figyelve…

NŐ:                  Igen. Igazad van. (felugrik, megcsókolja) A szabadság hiányzik neki. Mégsem főzök, esetleg délután valamit. Sérült macskát fogok sétáltatni! Szerinted azt hogy szoktak? Még Gomojt sem sétáltattam soha, mindig mellettem, vagy mögöttem jött, ahogy gondolta. Ha a kezemben viszem, az jó lesz? Tudom úgy fogni, hogy ne fájjon neki… A parkba viszem, meg az óvárosba, azt mindig szeretni szokta…

FÉRFI:              Szeretem, amikor ilyen vagy.

NŐ:                  Nem tudom, mikor jövünk meg.

FÉRFI:              Semmi… Csak ne fáraszd el nagyon. Akkor én felmegyek.

NŐ:                  Jól van.

FÉRFI:              (elindul, visszafordul. Megöleli, homlokon csókolja) Te kis angyal.

                        Rám fér a friss levegő.

NARRÁTOR:     A parkban vannak. Ott, hol először találkoztak. Gomoj éppen egy fa mellett szuszog. Kimeríti a mozgás. A férfi és a nő is csak vele foglalkozik.

NŐ:                  Nem kellene már visszamenni vele?

FÉRFI:              Lehet. Elfáradhatott…

NŐ:                  Gondolom te is.

FÉRFI:              Nem. Kimondottan friss vagyok. Miből gondolod?

NŐ:                  Csak… Már megbocsáss, de nem vagy olyan…

FÉRFI:              Milyen nem vagyok?

NŐ:                  Atlétikus?

FÉRFI:              Ezt gondolod rólam?

NŐ:                  Nem bántásból…

FÉRFI:              Mondjad csak!

NŐ:                  Tudod…

FÉRFI:              Ha ezt gondolod rólam, én nekimegyek annak a fának ott!

NŐ:                  Ha úgy véled, hogy ezzel bizonyítasz valamit, hát tedd meg!

FÉRFI:              Jól van, nekimegyek.

NŐ:                  Jó.

NARRÁTOR:     És nekiment. Fejjel előre. Majd elterült. De az a fontos, hogy végül is megtette. Egy idős bácsi figyelte őket egy padról. Mosolygott. És nem gondolnám, hogy rajtuk…

NŐ:                  (odamegy) Mutasd, nem lett sebes? Olyan buta vagy…

FÉRFI:              De te mondtad… Hú, ez fáj!

NŐ:                  Jajj, szegénykém…

FÉRFI:              Rögtön felkelek, csak még egy kicsit ittmaradok.

NŐ:                  (megöleli)

FÉRFI:              (térdelve, egymást ölelve kapaszkodnak)

NŐ:                  (suttogva) Hiányozni fogsz.

FÉRFI:              Te is nekem.

NARRÁTOR:     Gomoj jobban lett. A két napról nem tudok semmi érdekeset mondani. Eltelt, ahogy a többi is. A nő főleg Gomojjal foglalkozott, a férfi sokat dolgozott, de történt már így. És mégis eljött az a péntek délután, ami más volt, mint az eddigiek. A férfi alig tudott enni egész nap, és már ebéd után átöltözött, és egészen korán elindult.

NŐ:                  Jól nézel ki. Már mész is?

FÉRFI:              Köszönöm. Igen. Úgy gondoltam, gyaloglok, de nem szeretnék elkésni.

NŐ.                  Aha. Értem. Nem viszem el sétálni Gomojt, délelőtt elfáradt.

FÉRFI:              Itthon leszel?

NŐ:                  Igen.

FÉRFI:              Megvársz?

NŐ:                  Azt hiszem. Ha későn jössz, lehet, hogy elalszom.

FÉRFI:              Kérlek, ígérd meg, hogy itthon leszel, bármikor érek is haza.

NŐ:                  Jó. Itt fogok rád várni.

FÉRFI:              (kimegy az ajtón, majd visszajön) Én csak… Meg szerettelek volna még egyszer nézni. Szeretem, ahogy itt ülsz betakarózva.

NŐ:                  Szeretem, ahogy nézel.

FÉRFI:              (megcsókolja) Nem megyek sehova. Te mindig itt leszel, és én nézlek.

NŐ:                  Jó lenne.

FÉRFI:              Így lesz.

NŐ:                  Nem. Először elmész.

FÉRFI:              Nem kell elmennem.

NŐ:                  De.

FÉRFI:              Nem.

NŐ:                  De.

FÉRFI:              Nem.

NŐ:                  Itt fogok ülni, és várok rád.

FÉRFI:              Jó. Szia.

NŐ:                  Szia.

NARRÁTOR:     Nehéz lesz erről beszélnem. Mondhatnék annyit is, hogy a férfi tényleg elment a mérnöknőhöz vacsorázni, és ész érvekkel, meglepően naprakész tényekkel próbálta meggyőzni a férfit. Akinél nemcsak az érvek hatottak, hanem az az elszántság, ahogy harcoltak érte. Ellentétben azzal a vélt közönnyel, amit a nőnél tapasztalt. Amit a nőnél félreértett… Egy üveg bor, és három óra helyzetelemzés után lefeküdt a mérnöknővel. És reggelig maradt. A nő eközben az ajtót nézve várt rá, de elaludt, mire hajnalban hazaért a férfi. Ennyi, ami történt, de mégis sokkal több… 

                        (nő és férfi színpad két szélén állnak. Narrátor elmeséli az estét, ők nem mozdulnak végig, csak arcukkal játszanak.)

                        Ami igazából történt: a férfi kilépett az ajtón, de csak a lépcsőházban ment egyenesen, és máris megállt az ablakuk alatt. Nézte a derengő fényt, ami az olvasólámpa lehetett. Alatta ült a kedvese. És rá várt. Otthagyta a szeretett nőt. Bizonytalanságban. És ridegen. Azonnal vissza akart futni, és átölelni, és soha többet el ne ereszteni.

                        A nő lekuporodott a kanapé mellé. Nem akarta az ajtót nézni, hiszen tudta, hogy még legalább órákig kell várnia, hogy megmozduljon a kilincs. Könyvet vett elő, és maga mellé húzta Gomojt. Olvasni próbált, de nem tudott odafigyelni. Újságot vett magához, hátha rövidebb ideig nem kalandozik el a figyelme.

                        A férfi már az úton volt. A lámpaoszlopokat számolta, a járókelőket figyelte. Erőszakkal el akarta vonni a figyelmét arról a képről, hogy a nő otthon van, és a kanapén kucorog. Fél, és idegesen a hajába túr, és az nem hullik vissza az arcába, ahogy mindig szokott, hanem a homlokára lapul. És ott éktelenkedik a tar folt, és senki sincs mellette, hogy visszasimítsa azt a tincset. Belefájdult a szíve ebbe a képbe. Megérkezett a nő házához, de nem tudott bemeni. A sövénybe hányt.

                        A nő nem mert elmozdulni, de a helyén sem tudott maradni. Zenét kapcsolt be, még jobban összehúzta magát a padlón, de így sem tudott elszakadni a gondolattól, hogy most üdvözlik egymást. Már hellyel kínálja, és tálal. Miközben egy olyan közös múltról mesél, ami nekik már nem lehet. És egy olyan jövőt említ, amit ő nem tudna megadni. Közel ülhetnek egymáshoz? Megérinti néha a kezét, vagy a vállát? És a férfi erre hogy reagál? Elmúlt már a gyomorfájása?

                        A férfi nem figyelt sem a közös múltjukat felelevenítő célzásokra, sem a gyakori érintésekre. És arra sem emlékszik, hogy melyik nő főz jobban. Egy dologra fókuszált. A jövőt -és ez most a lehetséges közös jövőjük volt-, olyan biztonsággal, és pontossággal festette le a mérnöknő, mintha azt már valaki kipróbálta volna előttük. És az a valaki, legalább kiváló minősítéssel jutalmazta volna. Olyan terv volt, amiről már régóta álmodozott.

                        A nő csak a másodpercmutatóra tudott koncentrálni. Nem emlékszik, hány óra volt, vagy éppen hány perc. Egyre csak azt nézte, ahogy a hosszú mutató megy körbe, majd visszaér, és újra indul. Minden egyes percben biztos volt benne, hogy a férfi belép az ajtón, mielőtt újra egész lenne, és minden perc végén csalódott volt, hogy ez nem történt meg. És aztán ismét reménykedni kezdett, hiszen egy újabb kör kezdődött, amelyben biztosan megérkezik. Pokoli volt várni. Olyannyira fájt, hogy ezekben a percekben szívesen semmissé tette volna a kapcsolatukat, csakhogy ezt ne kelljen átélnie.

                        A férfi megitta az utolsó pohár bort. A mérnöknő még mindig beszélt, de ő már nem figyelt arra, hogy mit mond. Úgy érezte, hogy az egész teste egy lüktető lelkiismeret furdalás. Nem tudta volna megmondani, hogy melyik nő miatt érez így, vagy legalább azt, hogy melyikük miatt jobban. Nem akart már semmit, csak nem érezni. Vagy aludni. Egyetlen vágya volt: hogy bebújjon az ágy alá, nagyon kicsire összehúzza magát, és abban a pillanatban elaludjon.

                        A nőis ugyanezt szerette volna, ugyanebben a pillanatban. De nem tette meg, mert megígérte a másiknak, hogy várja. Az otthonában, a kanapén, ahol először szeretkezetek. Az emlékezés szinte még jobban fájt.

                        A mérnöknő elfogadta a férfi bocsánatkérését. És csókra nyújtotta a száját. A férfi nem akart már semmit, csak hogy legyen vége. Úgy érezte, áruló lett. És egy árulónak már úgyis mindegy. Megcsókolta.

                        Belenyilallt valami a szívébe. Gomojt kereste, hogy nála kapjon vigasztalást, de a macska eltűnt. Nem találta a házban.

                        A hálószobában találta magát, ahogy egy nyúlánk testről hámozza le a ruhát.

                        Leült a földre, és a hajába túrt. Az a homlokára lapult.

                        A mérnöknő hajába túrt, miközben belé hatolt.

                        A tar foltot kezdte simogatni…

                        Éjjel felébredt a férfi. Nem tudott a nő mellett tovább feküdni, kiment a konyhába. Önmaga előtt is meglepetés volt, de semmi probléma nem volt a gyomrával. És a szíve sem szorított annyira, amit nem lehetett volna elviselni. Még mindig árulónak érezte magát, de eközben arra gondolt, hogy a nő már biztosan nincsen sehol. Hiszen már tudja, hogy lefeküdtek. És olyan, mint a macskája. Ha csalódik valakiben, akkor nem fog visszakozni. Soha többet nem látja egyiküket sem. Megkönnyebbülés-félét érzett. Túl sok volt ez a kapcsolat. És ő rettenetesen kevésnek érezte magát hozzá. Ez csak most tudatosul benne. Vissza akart aludni, lefeküdt a nappaliban.

                        A nő már elaludt. Rémálmai vannak. Ennyit tudok róla mondani.

                        Reggel a férfi nem próbált halkan beosonni, hiszen nem számított arra, hogy várnak rá. Belépett, ledobta a kulcsát, és a cipőit. És felébresztette a nőt.

FÉRFI:              Sajnálom. Nem számítottam rá, hogy itt leszel.

NŐ:                  Megígértem, hogy itt várok rád.

FÉRFI               (felmegy)

NŐ:                  (nem mozdul)

FÉRFI:              (átöltözve vissza)

NŐ:                  (sír)

FÉRFI:              Sajnálom.

NŐ:                  Ne kérj mindig bocsánatot…

FÉRFI:              Jól van. Sajnálom.

NŐ:                  Segítesz összepakolni?

FÉRFI:              Van hova menned? Mert…

NŐ:                  Megoldom.

FÉRFI:              És Gomojjal mi lesz?

NŐ:                  Ő már tegnap este elment. Tíz körül már nem találtam…

FÉRFI:              Én… Sajnálom.

NŐ:                  Nem emlékszel, hogy hova raktuk a bőröndömet?

FÉRFI:              Az ágy alatt a hálószobában… Összepakolom a ruháidat, ha akarod.

NŐ:                  Az jó lesz, addig én megyek a fürdőszobába.

NARRÁTOR:     Ha sohasem engedik el egymást, most nem kellene pakolniuk. Ha örökké tart az az első ölelés. De nincs olyan, hogy „ha…”. És most egy kis ország nagy városában, egy emeleti lakásban ketten abbahagynak egy ölelést.

FÉRFI:              Bele raktam mindent.

NŐ:                  Add ide, én is beleteszem ezeket. Azt hiszem, más holmim nincs.

FÉRFI:              Milyen apró ez a bőrönd…

NŐ:                  Hát… Elmegyek. Nem szeretnék elköszönni, vagy olyan dolgokat mondani, hogy ezután is próbálj meg rendesen enni, mert elsírom magam. És nem szoktam. De azért…

FÉRFI:              Nem maradhatnál még egy kicsit?

NŐ:                  Akkor nem tudnék menni…

FÉRFI:              Ne menj. Higgyük azt, hogy a tegnap csak…

NŐ:                  Ne…

FÉRFI:              Jó.

NŐ:                  Ölelj meg…

FÉRFI:              (megöleli. Mint akkor egyszer, úgy.)

NŐ:                  (rámosolyog. És kilép az ajtón)

NARRÁTOR:     Egy mosoly az egyik részről. A másikról pedig egy szó: szeretlek. Most először érezte, hogy ki tudná mondani. De nem tette. Nem érezte tisztességesnek. Így váltak hát el. És így lesz vége a történetemnek. Hogy lesz- e folytatása is? Nem.

VÉGE

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.