9. Pipiske, aki a butatyúktól kér házassági tanácsadást

<A nő vastag fürdőköpenyben,  a konyhából egy tálban vizet visz ki a másik helyiségbe. Visszatér, leül a kanapéra. Kintről utcazaj, mentő szirénázás hallatszik, a nő keresztet vet.>

Megtanítottam a kutyám, hogy hozza ide a telefonom, tudod, a rádiótelefont, már pont akkorára kicsinyítették, hogy a kutyám szájába belefér. Szépen finoman felveszi, óvatosan idehozza, leteszi, ha kérem. Csak egy esetben nem teszi meg, ha csörög a telefon. Akkor egy világért hozzá nem nyúlna. Nem is kérdeztem még eddig? Kutyád van? Macskád? Se kutyád, se macskád? Valakid tán csak van? Van valakid? Jaj, már megint valami gatyás ölyvre gondolsz? Nem vagyok én ilyen indiszkrét, hogy ilyet kérdezzek, csak mondd meg nyugodtan, ha van. Van?  Pipiskének nincsen úgy senkije, neki férje van, meg állása, eligazgatja a kisebb pipiskéket a munkahelyén, meg otthon sem kell pipiskednie, hogy ő legyen a legmagasabb. Úgy ül a családi fészken, mint egy tyúkanyó a tojásain, de ő senkit sem hagy kikelni. A férje, egy ázott kárókatona, kikelne már, és a maga erejéből szárítgatná nedves tollait, de Pipiske erősen tiltakozik ez ellen. Neki úgy jó, ahogy van, és ez a lényeg a pipiskéknél. Korán reggel éppen mosom le a Manci szeméről a csipát, még a csipáit is alig nyitotta ki, olyan korán, hallom ám, hogy cserreg a szarka kint a fán. Vár már bennünket az öreg szarka a reggeli sétához, egyik fáról a másikra reppen, úgy jön velünk. Néha lepísz egy –egy falevelet az ágról, ahol várakozva tollászkodik. Nocsak, levelem van, mondom ilyenkor Mancinak, aki úgy bóklászik tovább a fa alatt, mintha meg se hallotta volna.  Itthon, én a butatyúk is tudok ám, a fülemen ülni. Te is szoktál elrévedni? Révültem, mint Révfülöpön Fülöp. Hallom ám, hogy cserreg a szolgáltatóm szarkája. Te, hogy ez minden hónapban, mennyit csen ki a zsebemből! Neked is magas? Mármint a telefonszámlád? Most engem hívott a pipiske, talán csak egyet csendült, talán tizet is, de csak most jutott el az a tyúkeszemig, csörög a telefon, felvettem, bele sem kellett szólni, beszélt az magától, mint a gép:

<A nő felveszi a telefont, hallgatja, majd kezében a kagylóval mondja a szövegét.>

„…hogy ne csonka családban nőjenek fel! Mit képzel ez magáról? Megépítettük a nagy házat, persze ezt is nekem köszönheti, hiszen nélkülem egy téglát nem tudott volna venni! Én, aki rászorítottam, hogy tanuljon! Ő csak egy szakmunkás volt, mikor hozzámentem, nekem már akkor is két diplomám volt! Én, aki mikor ő kibukott az egyetemről, újrajárattam vele a szemeszter! Én tettem őt impotensé? Mivel?!  Mivel?!  Hiszen minden szerdán és minden hétvégén szeretkeztünk! Én nem vagyok frigid! Nekem jó volt, én kielégültem! Én ezt a szégyent, hogy elhagy, nem fogom tudni elviselni! Nem engedem, hogy megtegye! Egyetértesz velem? Tudom, hogy igen! Számítok rád, hogy segítesz, hogy maradjon velünk!

<Leteszi a telefont, helyet keres, leül.>

Hallgattam, mint hal a fűben. Jó, jó na, tudom az tátogat a fűben, hát ezért mondom! Tátogattam, kinyitottam meg becsuktam a szám, egyrészt, mert alkalmam sem lett volna szólni, másrészt, mert nem mondhattam ki, amit gondoltam.  Vagy így te is? Jobb, ha lenyeled, mint ha kiköpnéd? Nehéz dolog egyiket sem tenni, amikor kedved lenne köpni, olyankor nehéz nyelni. Az imént is: „Mi van? Itt vagy még? Miért hallgatsz? Mondjál már valamit!” Sipítozott pipiske a gépszarkába. Nem érdekelte a válasz, belekezdett a második strófába. Sírt, nem is sírt, zokogott, fuldokolva, nehezen lélegezve elcsukló hangon folytatta. „Én szeretem őt! Hogyan is ne szeretném, hiszen ő a férjem, a gyerekeim apja. Nekem senkim sincs rajta kívül.” Zokogott, szipogott, orrot fújt közben, és mondta, mondta, újra elejéről ugyanazt, még egyszer és megint. Pipiske feltesz egy kérdést, és válaszol is rá a nevemben, aztán esküdik, hogy én mondtam! Van neked is ilyen barátnőd?

Én állok itt bénán, látod, bénán, mozdulatlan, tartottam a fülemnél a telefont, rövid tyúkeszemben egymást kergetik a gondolatok, a kérdések, a válaszok. Hamar megy nekik, nincs túl nagy hely a kergetőzésre. „Mit tehetek értetek?” Küldtem bele az éterbe a kotkodácsolást. „Beszélj vele! Rád hallgat, téged becsül! Amit te mondasz, az hatni fog rá! Mondd meg neki, kerek-perec maradjon velem, és a gyerekekkel!” „Én? Hogy jövök én ehhez? Mért akarod, hogy ...” „Ennyit megtehetsz értem! Elvégre a barátnőm vagy!” „Nem tehetem! Ez a ti életetek, honnan tudjam, mi az, ami miatt a férjednek elege lett a házasságotokból, bár sejtem, de az nem elegendő!” „Nője van, felszedett valami ribancot! Erre gondolsz?” Sipákolta a pipis. „Nem. Nem tudok erről!” Kottyantottam vissza. „Akkor? Akkor, mi baja lehet? Itt a nagy ház, a kert, az autó, a két gyerek, most, hogy dől hozzá a pénz, amit persze nekem köszönhet, mert ha én nem taníttatom, tudod, mi lenne? Szabó! Szabó, valami gyárban a szalag mellett! Egy senki lenne, most, mint az én férjem érvényesül, tudod a kapcsolataim, a beosztásom, lehetőségeket teremt számára, hogy jó üzletekhez jusson! Most, mikor nem kell nézni, mi mennyibe kerül, mindent megengedhetünk magunknak, most akar válni?!” „Mi történik az ágyban? Mi nem történik az ágyban?” Káráltam közbe neki. „Nagyon elfoglaltak vagyunk, estére mindketten úgy esünk az ágyba, mint két zsák krumpli. „És?” „És???”  „És alszunk, mint akit agyonvertek!” „Akkor mi van szerdán és a hétvégeken?” Kérdeztem meggondolatlanul, ami teljesen jellemző rám. Te mindig meggondolod, amit mondasz?  Én nem, ami a szívemen, az a számon! Borzasztó!

<A nő a bal kezét a szívére teszi, tapogatja, jobb kezével gesztikulál.>

Képzeld el, ez a Káróné Pipiske kuncogva folytatta: „Reggel korábban kelünk. Mivel valóban gondja van, a tudod mivel, azért reggel, mielőtt kimenne a toalettre… szóval… akkor megtesszük, ahogy kell.” Közbe kotkodácsoltam, nagy hirtelen, hátha meg is hallja: „Ne haragudj, de nem szeretnék erről többet hallani!” Te kíváncsi lettél volna a helyemben arra, hogy milyen módszerrel heréli ki a párját egy búbos pityer? Az én diktáláshoz szokott butykós katóm semmibe vette a kérésemet. Úgy bugyogott belőle a szó, mint lábosból a forróleves. Mondtam neki, halkabban, lassabban, mert így nem értem. „Hát nem csoda, ha így beszélek, —sipítozta tovább trilláját,— hiszen olyan zaklatott vagyok, szinte mindjárt szétpukkanok! Mondom magamban, majd adok én neked impotenciát! Tegnap elmentem, vettem egy szexi veres bugyit, meg hozzávaló csipkemelltartót, fekete kombinét, na, reggel mielőtt felébredt volna ez a jóember, felvettem a rekvizitumokat, aztán visszamentem, és az ágy mellé állva ébresztgettem. Te! El sem tudod képzelni, milyen szexis búgóhangon,— mondja nekem ez a pipis—, hát a Karádi hozzá képest… na de mondd már, amikor felnézett a párja, gyorsan visszacsukta a szemét és a másik oldalára fordult!  Mondja nekem ez a szexi-pipis: „Melléfeküdtem, és megfogtam a vezérlőművet, na tudod, mire gondolok?” Egy kis szünetet tartott, hogy meggyőződjön arról, hogy én, a véntyúk, emlékszem-e még, mit érthet ő a férfiak vezérlőművén.  Mély levegőt vettem, hogy megmondjam neki, amit gondoltam, de mire kifújtam volna, már újra zuhogtak belőle a szavak, mint a jégeső! Így mondja: „Jól van, hát tudod, elkezdtem erotikus mozdulatokat tenni a testemmel, vonaglani, vagy mi a nyavalya, erre ő azt mondja….”  Elfulladt a hangja, a könnyeit hallottam peregni a vonal másik végéről. „Gondolom! Gondolom, hogy mit mondott.”  Te tudod, mit szólhatott az a kába kárókatona, korán reggel látva az ő parancsoló pipiskéjét, veres bugyogóban, fekete csipkében? Mondja nekem a pipiske: „Sohasem találod ki! Azt kérdezte: „Farsangi muri lesz a munkahelyen? Kurva-jelmezt vettél?” Ezt mondta, nekem, húsz, húúúúúúsz évi házasság után! Lekurvázott! Lekurvázott, vagy nem kurvázott le?”  Szerinted  lekurvázta?  Azt hittem ez valóban kérdés, de nem volt az, itt senki sem várt választ, ez nem volt kérdés. Káróné Pipis folytatta: „Úgy tettem, mint aki nem hallja őt, és a fülébe súgtam, szeretkezzünk!” „ Jaj ne!” Csipogtam neki, de minek!  Mondd, te letetted volna a telefont mondatközben, vagy végighallgatod? Nem tettem le, bátor egy tyúk vagyok én, mondtam megint: ”Jaj ne!” és hallgattam a folytatást: „Hát ti aztán nagyon egy húron pendültök! Ő is pont így, pont ezt mondta!” Szólt, bennem is csalódottan, ez a veres-bugyogós, fekete kombinés igazgató.  Gondoltam beszéljünk már másról, angolosan az időjárásról, vagy valami… elterelésként megkérdeztem: „Ez melyik reggel történt?” „Most!” „Mondom, hogy nem csoda, hogy olyan zaklatott vagyok, szinte mindjárt szétpukkanok!” „Hiszen még csak hajnal van!” Közvetítettem a jelen időt neki. „Na és! Nem akartam elkésni a munkából! Nem elég, hogy lekurvázott engem, a két gyermeke édesanyját, az én pozíciómban! Még a közeledésemet is visszautasította!” A felháborodottságtól fulladozott. Mit gondolsz, honnan jutott eszébe, a reggeli akció ribizli jelmezben, na mit gondolsz, jól gondold! Ismeretterjesztő műben olvasta! Te is olvasol ilyesmit? Nem kell elpirulni, kíváncsi az ember lánya, meg a fia is! Értem én, meg a könyvkiadók legjobb zeller listáját is. Elkalandoztam gondolatban, na, legalább. Észre is vette azonnal, és mint egy vadászsólyomba oltott héja lecsapott rám: „Szóval te sem értesz meg! Figyelj, tegnap vettem egy könyvet, abban olvastam, hogyan tegyük színessé a házaséletet, hogy el ne laposodjon. Mivel a miénk ellaposodott, na de teljesen ellaposodott, ezt a receptet választottam a könyvben olvasottak közül.” „Jesszumpepi! Volt többféle recept is?” Kérdeztem és meg is hallotta! „Volt, volt többféle, elég színes a paletta!”-- ezt válaszolta… Mondom neki. „Amit választottál, az színes is, meredek is!” „Most nem?! Az! Erre a párom azt mondja: esze ment ötlet. Felkelek hajnalok hajnalán, veszem a fáradtságot, erre ő? Te ez már nem szeret engem! Gondolod? Igazam van! Ez már nem szeret engem!” „Mi nem szeret téged?” Próbálok rávilágítani a probléma valódi gyökerére. „Milyen mi?” Pattan vissza kérdés formájában a válasz. „Szerinted nem kell az új fehérnemű?”  Hagyott időt a válaszra, végem van! Szemem fennakadt, mint apácának az áhítattól, de nekem most nem attól.  „Te, ha az fehérnemű, akkor hordjad, viseld egészséggel!” Mondtam neki reményt és időt vesztve, a vén szarka már tuti elunta a várakozást, sétálhatunk kettesben a Mancimmal. Már éppen a kijárathoz értem, amikor megint cserreget, nem a szarka, hanem a telefon. Hallom pipiske teljesen nyugodt, huncutul csilingelő hangát:„Nagyon izgalmas ám ilyet viselni a munkaköpeny alatt! Vegyél magadnak te is!” „Nekem már nincs munkaköpenyem.” Válaszoltam volna neki, hogy nyugdíjas vagyok, köpenyre nincs gondom. Letette, ő bezzeg letette mondat közben. A ribizlis fehérneműn meg majd gondolkodom. Mondd Te vennél magadnak? Vagy már most is olyanban ülsz itt, a szép, kis, szolid koktélruhád alatt?

<A nő kimegy a kijárati ajtón.>

10. Bülbül kékharisnyában, térdig feketében

<A nő visszaérkezik, tréningruhában, lerogy a fotelbe. Kintről madárcsicsergés sejlik be a szobába, időről-időre, végig a jelenet alatt.>

Kérdeztem a rendőrjárőrt reggel, — Mancival jöttünk hazafelé a sárfürdőzésből—, hogy mondja már el, legyen szíves, mi módon hunyt el a Marci. Mondták nekem más hajléktalanok, hogy meghalt. Kérdezi a járőr, kije vagyok én az elhunyt személynek. „Senkije.” Válaszolom csendesen, a rendőr szemébe nézve. A legördülő két könnycseppnek azért mégis elmondta, a rend őre, hogy Marci megfagyott a tél végső perceiben. Igen, a hideg tél utolsó fagyos éjszakáján kihasználta a lehetőséget, hogy elinduljon a megbeszélt randevúnk helyére, a túlvilágra. A következő éjjel, már nem tudott volna megfagyni, mert fagypont fölött volt a hőmérséklet.

<A nő leveszi a lábáról a cipőjét. Kiviszi a „szerszámos” ajtó mögé, visszajön, leül.>

Mesélte nekem még életében a Marci, hogy melyik tízemeletes ház lépcsőházában szokott megbújni éjjelre. Egyszer panaszkodott, hogy egy ott lakó férfi, aki fél négykor indul dolgozni, annak mindig van ideje arra, hogy őt álmából felrugdossa, és kirugdossa a lépcsőházból. Lehet, nem volt az a bizonyos rugdalódzó szabadnapos az nap sem. Nem tudhatom. Van egy ősrégi magyar mondás: ”Mindenki szereti a bolondot, de senki sem szeretne a fia lenni.” Ismerted ezt a szólást? Nem? Elég régen mondták, és elég távol innen, nem csodálom, ha nem is hallottad eddig. Én sem engedhettem be a hajléktalant a lépcsőházba. Nem hiszem magamról azt sem, hogy ha egyedül laknék a kaptárban, akkor beengedtem volna.

<A nő keresztet vet, magában mormol egy rövid fohászt, csak az ajakai mozognak hang nélkül. Kintről behallatszik a madárcsicsergés, rigófütty.>

Remélem elég részeg volt ahhoz, hogy ne nagyon fájjon neki a halál. Mit gondolsz? Gondoljuk azt, hogy nagyon-nagyon részeg volt, megtennéd értem, hogy ezt mondod nekem? Mondd nekem most ezt légy szíves, nagy „kegyesen”. Köszönöm. Tudom, hogy nem igaz, hiszen hajnalra már kijózanodott szegény pára, de elhiszem mégis szívesen, amit mondasz. Megértesz? Rekviemet nem tudok írni neki, hiszen mit lehetne méltatni egy emberhez méltatlan életen? Kérdezed hogyan került az utcára? Ki tudhatja, már ő maga sem tudta, — faggattam, —de azt viszont határozottan tudta, hogy nem tud, nem akar visszatérni a „normális” élethez. Egyik nap — nyár volt, nagy meleg — sétáltam a Benővel, az előző kutyámmal, amelyik a karomban lehelte ki a csodálatosan nagyszerű lelkét — szóval ballagtunk a Benővel, látom, hogy a park füvén és a hasán fekszik a Marci. Nahát, nem szokott így elnyúlni, gondoltam, de hát nagy meleg, sok alkohol… Meghallhatta és megismerhette a lépéseimet, mert úgy pattant fel fektéből, mint a gumilabda. Nem mondta, hogy ”szépasszony”, csak felsikított: ”Jaj!” Szaladt felém, ráborult a vállamra, átölelt görcsösen és zokogott, zokogott, vinnyogva sírt. Vézna, cingár, kis ember volt ő, de nagyon szagos. Szabadultam volna a karjaiból, de a másik lélek iszonyatos fájdalmának hangjai, és gyötrelmének átérzése nem engedett mozdulni.

„Meghalt a huszonnyolc éves, gyönyörű fiam!” Buggyant ki belőle. Mit lehet erre mondani? Kérdezni mi történt? Hiszen most mondta! Nem szóltam egy szót sem. Marci ellépett mellőlem, elindult a fűben. Visszafordult, visszaszólt: „Kondizott. Hirtelen történt. Nem tudják miért. Egészséges volt haláláig.” Együtt érzőn bólogattam. Elsétáltunk a Benővel a fájdalom mellől. A gyászoló apa pár hétig olyan részeg volt, meg sem ismert, ha elmentem mellette. Megértesz? Nem nagyon bántam, hogy részeg, meg azt sem, hogy nem ismer meg.

<Kintről madárhang hallatszik: szarkacserregés.>

Veled biztosan nem történnek ilyen „extrém” dolgok, hogy hót retkes karok ölelnének, meg ilyesmi. Tudod, én a butatyúk vagyok, velem nagyon buta dolgok történnek.

<Átül az asztalhoz, kézitükörben sminkelni kezdi az arcát, fésülködik, klipszet rak fel a fülére, a fiókból vidámszínű kendőt vesz elő, sikkesen a nyakára köti, visszaül a fotelbe.>

Jó lenne rájönni, hogy miért! Te, képzeld el, például azt az esetet, amikor egyik alkonyban megyek a járdán — még a Benő idejében, de egyedül. Megáll mellettem egy autó, milyen márka? Nem tudom, két autó márkát ismerek összesen a Trabant, meg a „nemTrabantot”. Szóval ez egy „nemTrabant” volt. Bömböl az is, na, nem a sofőr, hanem az autórádió, vagy minek a hangszórója. Kilép elém a sofőrje és imigyen szóla: „Hallja a zenét?” „ Naná! Ha süket volnék is, akkor is hallanám!” Ordítottam neki vissza finoman, úrinőhöz méltón. Én nem tudom, hogy nézett ki Zarathustra, de ez a férfi is elég öreg volt már, és szakállas. Na, bohócnak már nagyon öreg volt, embernek meg még csak közepesen rettenetesen. Azt mondja ez a szőrmók nekem, meghajolva előttem és a kutyasétáltató tréningem előtt: „Asszonyom, kérem, táncoljon velem!” Tudod, sok mindenre képes vagyok, táncoltam is én már esőben, járdán a kettes számúval— na de az más tészta volt, az kelttészta volt, ez meg itt sületlenséget kér! „Nem én!” Harsogtam neki felháborodottan, és ott hagytam félig meghajolva, mentem tovább felháborodottan, ő meg ott maradt háborodottan. Jó, jó mibe tellett volna táncolnom vele? Sajnáltam tőle azt az öt percet? Na igen, sajnáltam! Töltse el egyedül, ha rájön az „ötperc”, hagyjon engem … sétálva! Te táncoltál volna vele?

Régebben azt mondta az egyes számú, azért „találnak meg” ezek a kóbor lelkek, mert  diagnosztizáló szemmel nézek rájuk. Tagadtam erősen, de tartottam tőle, hogy igaza van, addig, amíg rá nem cáfolt a szentendrei vakasszony.

<Kintről madárcsicsergés hallatszik, majd elhalkul. Autózúgás, fék, ajtók nyitódnak záródnak.>

Csuklós buszon az első ajtónál felszállt egy részeg, vak nő. Mi a családommal a leghátsó ajtónál furakodtunk fel a tömegbe. A világtalannő, átküzdötte magát az egész busz hosszán, megtalált, megfogta a karom és elpanaszolta egész élete búját-baját. Mondom a gyerekeim apjának, —aki akkor még ideiglenesen egy ideig a férjem volt.— „Na, ő aztán miből vette észre, hogy milyen szemmel tekintek reá?”

Lehet, hogy van valami misztikus dolog a személyiségemben, amiről a tudomány még hallgat, ha tud is. Gondolod, lehet? Hozhattam valamiféle kisugárzást, valami rezgést, valami megfoghatatlant, vagy felfoghatatlant, na nem az előző életemből, hanem a szülőföldemről, tudod, onnan, ahol Jónás hasra fordult a sírjában.

<Madárcsicsergés, héja vijjogással.>

Különös dolgok esnek meg ott ma is, de tovatűnt gyermekségem idejében, meg huhh! Ha te azt mind tudnád, amiket én ott láttam, hallottam! 

Kusturica valódi emírséget építhetne a bevételből, ha a falum béli történtekből filmet rendezne!

<A nézők felé fordul, mintegy szuggerálva, hogy majd  lássák ők is az elképzelt ’képeket’.>

Tudsz amúgy képekben gondolkodni?

Várj, megtanítalak, egyszerű. Először is szorítsd erősen minden izmodat, össze, igen erősen össze, még a lábujjadat is!  Tartsd bent a levegőt! Fújd ki, és közben engedd ellazulni az izmaidat. Na még egyszer: „Beszív, bent tart, szorít! Kifúj, elenged, ellazít!” Most nézz magadba! Elképzeled, mondjuk azt, hogy milyen egy lakodalmas sátor? Jól van! Legyen egy hatalmas katonai sátor, ilyet láttál már, igaz? Na, eddig megvolnánk. Most gondolatban hajtsd fel a sátor hosszabbik oldalán a sátorlapot félig, úgy, hogy a magasság feléig a földtől nyitott maradjon. Képzelj oda egy padot! Hosszú lócát, tudod, mint a Hősök terén a választási sörözőkben, na olyat. Megvagy!?   Most gondold el: Ülnek a padon, egy férfi, egy nő, felváltva, véges-végig! Ez a félig nyitott oldal az utca felé van, mi járókelők odalátunk az út túloldaláról.  Mi ebben a döbbenetesen nagy látvány? Minden nő szoknyája vissza van hajtva a derekáig, egy szál bugyogóban csücsülnek a hölgyvendégek a padon. Most gondold el a látványt! Egy férfinadrág, mellette dinnyényi fenekű nő, kis bugyiban. Ott mellette látszik egy fekete, ünneplő nadrág sovány tartalommal, a feszes bugyis, gömbölyű fenék mellett. Mit mondjak, ez a pipi-popi bizalmas közelségben van két nadrággal, mindkét oldalról be van szorítva. Látod? Aztán egy hatalmas rózsaszín — lehet bugyogó, lehet kombiné—, feszül egy jókora popón magányosan, középen elválasztólag bevágódva. Képzeld el azt a padot, amin csak a hátsók látszanak, így végig kb. tíz méteren, ugyanilyen sormintával! Meleg van, az asszonyok nem akarják, hogy beizzadjanak a szoknyájukba. Jó szellőzés lett biztosítva. Feledhetetlen látvány! Elképzelted?

<A nő az ablakhoz áll, vágyakozva kinéz>

Könnyű azon a tájon egyébként nevetni, mosolygósak az emberek, és nagy nevetők, sőt, nagy nevettetők, meg kinevetni is szeretnek, huh de mennyire, ha van mit, meg ha nincs is. Idővel barázdált arcú fekete fejkendős nanók tötyörögnek a ház előtt, és az Internet az összes guggolójával nem tud annyi információt felhozni, mint ők, a nanók, egy szempillantás alatt. Ez a falusi nanotechnológia!

<Madárcsicsergés, héja vijjogással.>

 „Itt vagy?” „Hova tartasz?” „Hallottad mán?” Ezek az optimalizált keresőszavak. A helyes válaszok: „Itt.” „Á’ra fel/ á’ra le” (Attól függően, hogy éppen felfelé mégy a domboldalon, vagy lefelé, annak alapján kell kiválasztani a megfelelőt.) „Neeeem, miiit?/ hallottam, nagyon szomorú!” (Ha beszélgetni akarsz, első rész, ha nem akarsz társalogni, második rész a választható válasz.)

< A nő a computerhez ül, háttal a monitornak.>

Nanotechnológiával terjedt vagy húsz esztendeje a hír, hogy „Meghalt a Julcsa, Isten nyugosztalja, eleget élt!” Eddig ájtatos arcot láthattál a nanó arcán, aztán hirtelen képzelj el egy teljesen oda nem illő széles vigyort, és vénasszonykuncogást!

„Oszt’ őtet kisirattya?” kaján arcon, ezer ráncos, nevető, csillogó szemek. Ki értheti ezt? Kusturica, ő értené. Hidd el nekem, ha mondom. Na, mondom miért: Julcsa, aki immár eleget élt, és szépen lefürdetve, halotti gúnyájába felöltöztetve, kiterítve fekszik a tisztaszobában, várva a sirató asszonyokat éjszakára, — szorít-lazít-elképzel? — ő maga vagy harminc esztendővel azelőtt, viszonylag fiatalon megözvegyült.

Szokásban volt a hátramaradottaknak méltatni az elhunyt érdemeit. Julcsa néném is hűen a szokáshoz, elmondta, elsírta, mennyire szerette az ő szorgalmatos urát, mert szeretni való ember volt. Belefáradt már a méltatásba meg a sírásba, de a sirató asszonyok szúrós szemmel csipkedték, mondja még, mondja még! Egy zsoltár, egy versszak az improvizált ódából. Így illendő! Így kell megcselekedni! Julcsa néném mondta még, hogy igen szép ember volt a megboldogult. Kevesellték a népek, hát mondania kellett tovább. Erőltette magát, mit mondhatna még. Jutott eszébe valami, mert így zokogott fel:  „Óh, édes jó atyám, segíts!” Aztán, mint egy révületben, így fojtatta nagy áhítattal: „Szorgalmas jó munkásom voltál, az ágyat is mennyit fűrészelted, mennyit gyalultad! Hej de sokat ügyködtél, te édes, jó uram… azon is, amin itt ülök!”

A sirató asszonyok felnyihogtak, amit szépen, ügyesen zokogássá ferdítettek, de nem volt semmi botrány, hiszen mindenki tudta, asztalos volt életében a holt. Az ágyat is, a széket is a saját kezével készítette. Hanem amikor a gyászoló tömeg az utolsó útjára kísérte a boldog asztalost, vonulva, mint a fekete sereg a koporsó után a falu főutcáján, akkor suttogva, a már ismert nano-technológiával az első sorokból kiindulva, elindult a sztori: mit mondott a Julcsa! Mire a halottkísérők utolsó sorához ért, már ki is volt hímezve, de legalább színezve a mondás, az út egyik szélétől a másikig dülöngélt a gyászoló tömeg a visszafojtott röhögéstől. Mondtam ugye, hogy filmrendező gazdagodhatna meg egy ilyen temetésrendezésből! Nem, nem Zebegényben volt az a temetés, északon volt az, nem délen. Elképzeled, hogy talpig feketébe öltözött emberek, nők, férfiak, gyerekek, fiatalok, öregek, ismerősök, tisztelők, rokonok és rokonabbak, fehér, fekete szegélyes gyász-zsebkendővel a szemüket törölgetik egy temetésen, de a könnyük a nevetéstől hull?

Na, ugye nem csodálkozol már, ha azt mondom, ahonnan én jöttem, ott ragadt rám valami… valami, amitől visszavigyorgok Teri nanóra, ha azt kérdi, „Hát a Julcsát, ugyan kisiratja!”

<Kimegy a konyhába, felemel egy lábosról egy fedőt, belenéz, visszafordul és folytatja a történetet.>

A Marcit én megsirattam. Nem vigyorogva, sírva sirattam, az ő koporsója után nem megy majd tömeg, se röhögve, se sírva. Azért, hogy egyszer az életében kapjon tisztességet, gyászmisét mondatok majd érte a templomban, aminek az ajtaja előtt koldult vasárnaponként. Aztán, még egy embert én meg nem szeretek, amíg élek, nem én! Elhiszed?

<A nő kimegy a kijárati ajtón. >

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

1

2011.01.19. 16:27 gufi Valéria Kedves! Vissza egy pár szóval a tegnapi napra, A lényege az volt, hogy Tyúkanyónak, jó kis beszélőkéje van, helyesen kotkodál! Ez a rész jóval változatosabbnak tűnt, ezáltal jobban tetszett. Mellékesen megjegyzem, én írtam Rekviemet egy hajléktalanért. Üdv: gufi