|
Bumeráng-hatás
Lena Belicosa 2012.01.04. 06:34
Lena Belicosa, Ibiza, Spanyolország
Bumeráng-hatás
2003 után, bármit is tettem, bármerre jártam, mindig külföldön letelepedett, vagy külföldet megjárt magyar embereket hozott utamba az élet. Kezdetben még nem értettem miért, de azt éreztem, hogy ezek az emberek másként látnak, másmilyennek ismernek, mint azok, akik nem jártak még Magyarországon kívül. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy tudatosodjon bennem, hogy azért kellett megismernem őket, mert valamilyen szinten nekik kellett felkészíteniük arra, hogy egyszer nekem is el kell majd hagynom Magyarországot.
Szűkebb hazám, egy mátrai zsákfalu zártságából repültem ki a nagyvilágba, mint egy bábjából kikelő pillangó, aki a szárnyait próbálgatja. Bizony sokáig voltam a báb fogságában. 44 éves koromig nem volt rálátásom sok mindenre, a világról alkotott gondolkodásom, nézeteim szintén korlátozottak voltak. Nem igazán jártam még külföldön sem addig, és nem is álmodtam azt, hogy valaha is fogok. Negyven éves fejjel ültem be a főiskola padba, s bizony teljesült a híres mondás – hogy sohasem késő. A számomra eddig bezárt kapuk sorban kitárultak, és megnyíltak az utak számos tudás és a világ ismeretei felé.
2004 végén már erős vágyat éreztem arra, hogy jobban megismerjem a Magyarországon kívüli világot.
Így történt, hogy 2005 őszén izgulva közeledtem a Fityóm kormánya mögül kémlelve az országutat, a salgótarjáni határátkelő felé, Fülekre készültem. Somoskőújfalunál először léptem át a határt autóval, méghozzá úgy, hogy én vezettem. Fura érzés volt, mikor kinyújtottam a papírjaimat a kocsiból. Eddig csak filmeken láttam ilyet. Mikor már Szlovákia útjait jártam, késztetést éreztem, hogy álljak meg és én úgy is tettem. Nem voltak házak, sem emberek, hanem egy csodálatos hegyre esett a pillantásom, mely színpompás őszi palástjában fenséges látványt nyújtott. Ismerősnek tűnt, mégis más volt, mint a Mátra vagy Bükk. Mélyet szívtam a friss levegőből és megállapítottam, hogy egyáltalán nem érzem azt, hogy én átléptem volna a határt. Magyar föld volt az is. Még sokszor jártam arra, és más vidékeken is, viszont sosem mondtam többé, hogy Szlovákiába megyek, hanem csak azt, hogy a Felvidékre. Az ott élő magyarok, akár magán úton, akár hivatali utakra mentem, mindig nagy szeretettel fogadtak. Kedvességüket, barátságukat azóta is a szívemben őrzöm.
Ahogy a szárnyaim megerősödtek, egyre messzebb merészkedtem hőn szeretett szülőhazámtól. Megismertem a lengyelek, majd az erdélyi magyarok életét, vendégszeretetét is. Bár sok helyre hivatalos utakon jutottam el, emberi szívem mindig nagyokat dobbant, akárhol is voltam, mert éreztem a melegséget, az őszinte emberi érzéseket.
Ám bárhová is repültem a megismerni akarás szárnyain, mindig visszaszálltam a kedvenc hegyem lankái között megbújó kis völgybe, amit tényleg igazi gyöngyszemnek hittem.
Az élet tálcán kínálta a lehetőségeket, s bármily szegény is voltam, ennek ellenére is meghoztam a döntéseimet, és a lehetőségek segítségével számos álmom teljesült. Sokszor elképzelni sem tudtam, hogy honnan lenne pénzem bárhová is eljutni, de nagyon akartam, és valahogyan mindig meg is kaptam.
Életem egyik legnagyobb élménye az volt, amikor Florida egyik forró éjszakáján szálltam ki a repülőből Orlandóban. Úgy utaztam 15000 kilométert, és szálltam át New Yorkban, hogy repülőteret sem láttam előtte, nem hogy repülőgépet. Állni az Atlanti Óceánban, hajózni a George tavon, aligátort lesni a Szent Jones folyón, bejárni azokat a helyszíneket, melyekről Wass Albert is írt, felejthetetlen emlékek maradnak számomra. Megismertem sok ott élő magyart is, számos életút gazdagította tudásom, s olyan élményekkel tértem haza, amelyek hatására megváltozott a világlátásom, s ez által én magam is a változás útjára léptem. Másként láttam már Európát, benne Magyarországot, és a szűkebb környezetemet is. Bár engem nem fogott meg az úgynevezett „amerikai feeling”, sőt egy kicsit talán csalódott is voltam ez miatt, mégis sok mindenre felnyílt a szemem. Magyar voltam ott is, s nem tudtam, s nem is akartam ezen változtatni. Korábban a részek látásában voltam erős, most megismertem milyen látni az egészet, ehhez viszont ki kellett mozdulni a szűk életteremből.
Így a tengeren túlról is hazatértem, akárcsak a különleges hangulatú és klímájú Svájcból. Mindenhol megfogott valami, és a megélt tapasztalatok, friss ismeretek megpihenő szárnyaim alá ívódtak, ám folyton molesztáltak, hogy még utaznom kell. Még mindig keveset láttam és nem sokat tudok a világról. Azt már megtapasztaltam, hogy mindenhol nehéz magyarnak lenni, bárhol vagyok is. Megdőlni látszott, azaz érv is, hogy meg lehet ismerni a világot otthon a szobában ülve is. Akik ezt vallják, azok sosem fogják igazán átérezni azokat a csodákat, amelyeket egy-egy országban lehet csak átélni.
A sors fintora talán, vagy az életutam fontos része, hogy pontosan Magyarországon kezdett az életem egyre nehezebbé válni, ott lett nagyon nehéz magyarnak, lokálpatriótának, egy faluért, egy térségért, a közért, a kultúráért, az emberekért tevő embernek lenni. Most sem értem, hogyan lehet, hogy hiába tettem annyi mindent, sosem fogadtak el igazán. Az, hogy nem fogadtak el, még el is ment volna, ám mikor már napi rendszerességgel történtek a bántások, az akadályozások, az arcokról pedig sütött az irigység, a rosszakarat, és már érezhető károkat is okoztak, megértettem végre egy nagy leckét, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Most három év után is jóformán én nézem a falum honlapját, az én jókívánságaim vannak ott most is, és nem irt hozzá senki. Még innen a távolból is jobban szeretem azt a falut, mint akik ott élnek. De megtanultam egy életre, hogy nem megyek oda többé vissza. Az országba talán igen, de abban a faluban nem kívánok többé élni.
Három év alatt 12 országba jutottam el, igaz, hogy közel a felén csak átautóztam, ám az én pillangó énemnek ez csodás teljesítmény volt, hiszen 2002-ben, életem egyik legmélyebb pontján, még elképzelni sem mertem, hogy valaha is elhagyom a falumat, világot látok, óceán és tenger is nyaldossa megfáradt lábaimat, és hogy közelről is tanulmányozhatok majd más kultúrákat.
2009 januárjában ismét nagy döntést hoztam, s bár a szerelem szavát követve hagytam el újra Magyarországot, ezt már nemcsak rövid időre szóló bumeráng-ugrásnak szántam, és tudom, hogy ez sem történt véletlenül. A bumeráng most lekötözve piheg szívem egyik szegletében, de folyton mozgásban van, rezeg, ahogyan a húzóerő szívná vissza magához.
Talán eljön, azaz idő, amikor újra szabadon engedem majd.
Sokféle ember él Ibiza szigetén, ahol most telnek napjaim, köztük magyarok is, és meg kellett tapasztalni azt is, hogy vannak olyan honfitársaim is, akikre nem emlékszem szívesen. Csodás érzés, amikor végre magyar szót hallok, ám annál keményebben esek a padlóra lélekben, amikor az itt nyaraló új gazdagok, nem hogy fogadnák a köszönésemet, de úgy néznek rajtam keresztül, mintha levegő lennék.
Sokat álmodom, és sokat írok Magyarországról és magyaroknak. Talán nem is tudom a spanyolok gondolkodásmódját sosem elfogadni. Szívem, lelkem magyar, bárhol vagyok is.
Most mégis gyökértelennek érzem magam, mert az igazi hazám nem szeretett, elüldözött. A mostani pedig még nem ismer eléggé, megtűr és nézi, ahogyan birkózom a mindennapokkal, ám azt is látja, hogy én itt is magyar maradok.
Ibiza, 2012. január 3.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Szeretettel olvastalak, 10 pont.