Drámák : HOGYAN LEHET ABBAHAGYNI EGY ÖLELÉST? 2. |
HOGYAN LEHET ABBAHAGYNI EGY ÖLELÉST? 2.
Jelige: Karkatang 2011.03.04. 06:25
NARRÁTOR: A mérnök sokáig gondolkodott a ruháit vizsgálva. Azon elmélkedett, hogy az adott szituációban mit kell viselni. Mondanom sem kell, hogy még az „adotthoz” hasonló szituációban sem volt életében. Soha. Nem szokott fantáziálni, csak hébe-hóba, amikor már tökéletesen fáradt, de még hasonlót sem képzelt még. Lehet, hogy fiatal kamaszként mégis, de ezeket az álmokat már elfelejtette. A nő eközben a konyhából átment a nappaliba, kitöltötte a bort, és várt. Gomoj az ölébe kuporodott, és dorombolt. Olyanok voltak így, mintha az idők kezdete óta ugyanúgy hozzátartoznának a nappalihoz, mint az elmaradhatatlan papírhegyek. Vagy a vonalzók. Vagy a tiszta vonalvezetés.
FÉRFI: (leül a kanapéra, de messze a nőtől)
NŐ: (némán odanyújtja neki a poharat. Isznak)
NARRÁTOR: Megint megkérdezhetném, hogy vajon mire gondolnak? Próbálhatnám szavakba foglalni, de inkább rájuk hagyom. Beszélnek ők. Ahogyan a nő néz. Ha nem csinálna mást, akkor is elmondana mindent. Ahogyan minden egyes töltésnél közelebb húzódik. Ahogy a nyakláncával babrál. Ahogy fészkelődik. És ahogyan az alsó ajkába harap. És a férfi? A mérnökünk izzad, folyton a tenyerét törölgeti. Aztán a hajába túr, ahogyan a feszült munka közben szokott. Keresztbe rakja a lábát, aztán vissza, terpesz; és ezekkel mind közelebb kerül a nőhöz. Az inggallérját igazgatja, mintha szűk lenne, pedig ez a mindennapi viselete hosszú évek óta. És beszél. Magáról, és magától. Azt hiszem, ez mindent elmond.
Itt szerelem kezdődik. És ez szép. Kétségek felett.
NŐ: (előre hajol, megcsókolja a már karnyújtásnyira ülő férfit. Férfi vissza. Elmennek a hálószoba irányába)
NARRÁTOR: Nem a szexről akarok beszélni. Nem azért, mintha felejthető lett volna. Dehogyis. Hanem arról, ami miatt megint a párnák közé kerültek. Másodszor. Mindazok ellenére, hogy a férfi tényleg soha nem tett ilyet. És, ami nagy különbség, soha nem is akart. Nem tartotta helyesnek. Hogy a nő mit gondolt erről? A mérnököt nem érdekelte, mert ahogyan ilyenkor ölelte, azt semmiért nem adta volna.
Szeretkeztek. A férfi sötétben szerette. Annyira, hogy ne lehessen látni egymás arcát, legfeljebb a testük körvonalait. Érezni akarta a másikat. A bőrét, a testhőjét, az illatát, minden egyes mozdulatát. Máshogy akarta tapasztalni őt, mint bárki mást, akit az utcán vagy a tévében lát. Csak sötét van, meleg, és szívdobogás. A nő is jobban szerette a fénytelenséget. Nem akarta a becsukott szemű férfi arcát látni, ahogy még vakon se fordul felé, hanem valahova a semmibe mered. Úgy érezte, mintha maga maradt volna.
De az oknál tartottam, ami ismét elcsavarta mérnökünk fejét. Akkor történt, amikor meglátta a nőt a konyhában. Abban a rettenetes pizsamában jött le a hálószobájából. Meglátta, hogy Gomoj végre négy nap után bejött a házba. Megmagyarázhatatlan örömmel, és megelégedéssel töltötte el. Ezután pillantotta meg a nőt. Az ő konyhájában van, és reggelit készít neki. Ez több volt, mint amit abban a pillanatban el tudott viselni. Végignézett rajta. Tökéletes volt. Szinte valószerűtlen. Merevedése lett, ezért ült le olyan hamar. Ekkor pillantotta meg azt az apró szépséghibát, ami döntőnek látszik abban a folyamatban, hogy beleszeretett. Ahogy nyújtotta neki a tányért, és kicsit meghajolt, a homlokából előre hullott a haja, felfedve egy húszforintos nagyságú, háromszög alakú területet, ahol nem sokkal a homloka felett kopasz volt a feje. Pillanatra látta csak, hiszen a szemébe lógó haja elrejtette. Nem tudta megállapítani, hogy volt-e ott sebhely. De hirtelen elérhetővé, és emberivé változtatta a nőt. A férfi szerette azt a tar foltot. Elképzelte, ahogy a nő feltűzi a homlokából a haját, és akkor tökéletesen láthatóvá válik. Olyan érzése támadt, hogy meg kell védenie, mert az emberek biztosan bántanák. Ez volt az első lépés, hogy szerelmes kezdett lenni.
Ilyen a másik jellemző, az alsó ajakba harapás is. Nem azt mondom, hogy ilyen apróságok léte, vagy hiánya határozná meg elsősorban ezt az állapotot, de… Igenis fontos. Minden ilyen kis apróság. Ami már az enyém. Én fedeztem fel, és nekem van ott. Enyém az az alsó ajakba harapás, vagy másik részről a hajba túrás, inggallér igazítás, az álla alatti pár szőrszál, ami kimaradt valahogy a borotválkozás közben.
FÉRFI: (az ágyában fekszik, felébred)
Szia Gomoj. Hol van a gazdád?
NARRÁTOR: Gomoj az utolsó szóra –gazdád-, felkelt és vissza se nézve kiment. Úgy hiszem, megsértődött.
A nő nem volt sehol.
FÉRFI: Kedves! Hol vagy? (kirohan a színről, majd nemsokára visszajön)
Eltűnt. Álmodtam volna? Nem lehet, hiszen Gomoj is itt volt az előbb… Igaz, már őt sem találom. Itt volt, érzem.
Biztos van levél az ágyban. (feldúlja az egészet) Semmi.
Megőrültem? Képzelődöm? Tisztán emlékszem mindenre… Ezt nem találhattam ki. De akkor hova lett? Miért ment el? Miért nem köszönt el? Visszajön? És ha nem… Csak ennyi lett volna? Az nem lehet. Miért ne lehetne, nem ígért semmit. Én hülye, pedig nem kérdeztem semmit.
Nem, ennek nem lehet így vége… Igaz, abban sem vagyok biztos, hogy bármi elkezdődött volna. Egyetlen dologban vagyok biztos, hogy nem tudok semmit… El sem hiszem, hogy ilyen helyzetbe keveredtem. Ez annyira nem jellemző rám. Hogy hagyhattam egyáltalán?
Hogy lehet, hogy már most hiányzik? Pedig semmit nem tudok róla. Lehet, hogy betörő? Még az se érdekelne…
Rosszul vagyok. Hánynom kell… (kirohan, hányás hangjai)
NARRÁTOR: Teltek a percek, és a nő nem jött vissza. Majd az órák. A férfi huszonnyolc órán keresztül bírta, hogy ébren vár, hátha pont akkor lép be az ajtón. Nem lépett. Ráadásul Gomoj sem jelent meg újra. A kétségbeesés, és a reménykedés között vergődött. Ez úgy elfárasztotta, hogy aztán a fél napot átaludta. Így ment ez néhány napig, majd a munkába temetkezett. Tényleg sikerült, ha csak rövidebb időre is, elterelni a figyelmét. Ennek prózaibb oka is volt. Sok restanciát halmozott fel a munkában, amik most mind a nyakába borultak. Nehezen viselte, és ez látszott is rajta. Ismerősei megjegyezték neki, hogy nem lehet ráismerni. Ez igaz is volt. Makulátlan megjelenése összegyűrt, és törődött lett. Szemei alatt sötét karikák, arcán borosta.
Még saját maga előtt is meglepetés volt az a hatás, amit a nő hiánya váltott ki belőle. Ismét elcsodálkozhatott, hogy: „ezt nem gondoltam volna”. Ez már a sokadik ilyen megállapítás volt, amit a két rövid találkozás után tett. Megijedt, és néha tényleg nem akarta, hogy újra lássa. Félt saját magától, attól, hogy mit hozhat még ki belőle. Úgy hitte, hogy olyan dolgokat is, amiket nem akar tudni önmagáról. De a vágyakozás előbb-utóbb mindig felül kerekedett. A bizonytalanság volt a legrosszabb. Nem tudta, hogy miben lehetne reménykedni. Visszajön egyáltalán? És ha igen, akkor mi lesz ezután? Ugyanez, mint eddig? Ő ennél többet akart. Azon is elgondolkodott, hogy ha ugyanúgy maradna minden, ahogy eddig volt, tehát szex, és szinte semmi más, akkor azt akarná-e. És ez volt a legnehezebb. Nem tudta.
Hétfő reggel lett. Talán csak egy hét telt el a múltkori elválás óta. A férfi megjárta a poklot. A nő… Nem, róla megint nem lehet tudni, hogy hol volt, és mit csinált. Mintha fogyott volna, talán csak ennyi volt a változás. Talán ennyi sem. A férfi felkel, és a nappaliban téblábol. Mostanában így szokta indítani a napot. Mintha elveszett volna valamit, és e nélkül nem tudná elkezdeni a dolgokat. Aztán mégis mindig elkezdődnek a „dolgok”. De ma reggel nem kell sokáig keresgélnie. Kopognak.
FÉRFI: Nyitom. Rögtön nyitom… Most már tényleg csak másodpercek kérdése. Ha meglesz a kulcs… (kinyitja az ajtó)
NŐ: (az ajtóban áll) Szia.
FÉRFI: Szia.
Gyere csak be. Egy kicsit rendetlenség van…
NŐ: Jól vagy? Egészen rosszul festesz.
FÉRFI: Hát, igen… Többen mondták.
FÉRFI: Kérsz valamit? Kávé? Mert én iszok egyet.
NŐ: Nem, köszönöm.
FÉRFI: Hiányoztál.
NŐ: Nem kellett volna, hogy hiányozzak. Hiszen most itt vagyok.
FÉRFI: De én ezt nem tudhattam…
NŐ: Nem tudtad? Ha azt hitted, hogy nem jövök, akkor nem volt értelme annak, hogy hiányozzak.
FÉRFI: Ez nem ennyire egyszerű.
NŐ: De. Ennyire. Most ne erről beszéljünk.
Akarod, hogy együtt legyünk?
FÉRFI: Igen.
NŐ: És ha együtt leszünk, akkor együtt is alszunk?
FÉRFI: Igen.
NŐ: Behozhatom a bőröndömet?
FÉRFI: Igen.
NŐ: Ameddig mindketten akarjuk…
FÉRFI: Igen, csak addig, ameddig mindketten akarjuk.
NARRÁTOR: A férfi segített behozni a nő bőröndjét. Ami inkább utazótáska volt. Vékony, és lapos. Benne volt a nő élete. Most már a férfi vigyázott rá. Másnap kaparászást hallottak az ajtón. Megjelent Gomoj is.
NŐ: Mondjad…
FÉRFI: Csak azon gondolkodtam, hogy most, hogy együtt vagyunk, meg kellene beszélnünk pár dolgot.
NŐ: Mindent megbeszéltünk.
FÉRFI: Nem teljesen. Például: holnap reggel magam mellett foglak találni az ágyban?
NŐ: (megcsókolja) Minden egyes reggel, ameddig…
FÉRFI: Ameddig vége nem lesz?
NŐ: Aha…
FÉRFI: Nem kell, hogy vége legyen.
NŐ: Ne beszéljünk most erről. Jó itt lenni. Szeretek itt.
FÉRFI: Hol voltál eddig?
NŐ: Eddig nem találtunk egymásra.
FÉRFI: Úgy értem, a múltkori este óta?
NŐ: Még el kellett intéznem valamit.
FÉRFI: Mit?
NŐ: (megcsókolja) Nem számít, neked nem fontos.
FÉRFI: Dehogyisnem fontos. Rettenetes volt várni rád.
NŐ: Én nem akartam, hogy rettenetes legyen.
FÉRFI: Mégis az volt. Nem jelentkeztél, és azt se mondtad, hogy visszajössz.
NŐ: Nem bántani akartalak, drága. És most itt vagyok.
FÉRFI: Akkor mi most összeköltöztünk?
NŐ: Együtt vagyunk.
FÉRFI: És ez mit jelent? Tudod, ez nekem egészen új… Nem igazán látom át. Pedig nem lenne rossz. Itthon dolgozom, néha nagyon sokat, és akkor nyugalomra van szükségem. Nem tudom, ez téged zavarni fog? Dolgozol valahol?
NŐ: Majd ha úgy lesz, akkor igen.
FÉRFI: Ugye nem most jöttél az országba?
NŐ: Hát úgy nézek ki?
FÉRFI: Nem. Vagyis nem tudom. Zavarban vagyok. Azt szoktam meg, hogy én hallgatom a másikat.
NŐ: Ühüm.
FÉRFI: Ne hümmögj itt nekem, mert… Mit csinálnék veled? Mondd meg!
NŐ: Például megölelhetnél…
FÉRFI: (megöleli) Ez most más volt.
NŐ: Ühüm.
FÉRFI: (megcsókolja) Ez is. Vajon minden?
NŐ: Lehet.
FÉRFI: (elkezdi kigombolni a felsőjét)
NŐ: (megállítja) Nem fogok eltűnni.
FÉRFI: De a múltkor is…
NŐ: Akkor nem mondtam.
FÉRFI: Ez igaz.
Mit szeretnél?
NŐ: Üljünk itt, és mesélj nekem.
FÉRFI: Meséljek? Mit? Mire gondolsz?
NŐ: Meséld el, hogy hogyan kerültünk mi ide, erre a kanapéra.
FÉRFI: Ha ezt szeretnéd… Körülbelül két hónapja a parkban sétáltam, este volt…
NŐ: Hajnal. Ezt mindig eltéveszted. Azt is mondd, hogy kerültél oda, min gondolkodtál… Sikerült azt a szöges dolgot megoldanod?
FÉRFI: Igen. Másnap. Felhívtam a… Egy ismerősömet. Ő is mérnök. Tanácsot adott, és bejött.
NŐ: Örülök neki.
FÉRFI: Aha.
FÉRFI: Te, én még mindig nem hiszem el. Azt hogy ez így van.
NŐ: Pedig nincs ebben semmi hihetetlen.
FÉRFI: Lehet, hogy a te életedben így szoktak történni a dolgok, de nálam nem.
NŐ: Akkor lehet, hogy közös nevezőre kell majd jutnunk.
FÉRFI: Nem szükséges. Nekem jobban tetszik ez. De tényleg. Azt hiszem, meg tudnám szokni…
NŐ: Ezzel vigyázz…
NARRÁTOR: Igen, vannak dolgok, amikkel vigyázni kell. Például a kés, ha még kisgyerek az ember; vagy a tűz; vagy farkast kiáltani. És vannak kívánságok is, amikkel csínján kell bánni. Látszólag ártalmatlanokkal, és nagyobb horderejűekkel egyaránt. De ez a veszély még nem fenyegette őket. Boldogok voltak. Igazán boldogok.
NŐ: (ágyban, mindketten) Alszol?
FÉRFI: (semmi)
NŐ: (simogatja) Kedvesem… Miért nem válaszolsz, ha kérdeznek tőled valamit?
FÉRFI: (mocorog)
NŐ: (erőteljesebben keltegeti)
FÉRFI: Hümm…?
NŐ: Azt mondtam, hogy nem vagy jól nevelt… Nem válaszolsz a kérdésre.
FÉRFI: Milyen kérdés? Nem hallottam. Biztos aludtam…
NŐ: Ó. Így már más…
FÉRFI: Miért? Mit kérdeztél?
NŐ: Azt, hogy alszol-e.
FÉRFI: Megharaplak.
NŐ: Ha már mindketten ébren vagyunk…
FÉRFI: Miután felkeltettél…
NŐ: Nem kezdünk magunkkal valamit?
FÉRFI: De. Szép álmokat!
NŐ: Hát férfi vagy te?
FÉRFI: Igen. De álmos, és dolgozó férfi.
NŐ: Vagy inkább zöldség…
FÉRFI: Szép álmokat.
FÉRFI: Húzd szépen vissza a kezed. Alszom.
NŐ: Aludhatsz.
FÉRFI: Hajnali fél három. Tökéletes idő az alvásra. Sőt, tovább megyek, egyedül az alvásra tökéletes.
NŐ: Ne legyél már ennyire…
FÉRFI: Ennyire milyen?
NŐ: Unalmas. Beszáradt. Felnőtt. Petyhüdt.
FÉRFI: De. Vagyok.
NŐ: Azt te csak hiszed.
FÉRFI: Nem csak én. Mindenki más is. És igazuk van.
NŐ: Nem érdekel mindenki más. És vedd tudomásul, hogy te sem, ha butaságokat beszélsz. (hozzá bújik)
FÉRFI: Hagyd abba.
NŐ: Ne mondd, hogy nem jó… Úgysem hiszem el…
FÉRFI: Nekem aludnom kellene…
NŐ: Zavar, hogy nem te vagy felül. Igaz?
FÉRFI: Ühüm.
NŐ: Látom, sok munkám lesz még veled…
FÉRFI: Jajj, te…
NARRÁTOR: Történetünk egy hét múlva folytatódik. Ezt a kijelentést máris vizsgálatnak vethetnénk alá, és könnyűnek találhatnánk. Hiszen ezek után már nem „valahol folytatódik” a kapcsolatuk, hanem folyik. Megállás nélkül. Az általam kiemelt esemény pillanatában például már egy hete tart. Önkényes válogatás lesz ez két ember kapcsolatából. Valószínűleg más különbözően válogatna. És így a történet is némiképp különbözne. De, mint már említettem, ez az én történetem.
Mi történt az alatt az egy hét alatt? Tényleg együtt voltak, szinte a nap huszonnégy órájában. A férfi dolgozott nappal, igaz nem annyit, amennyit eddig. Valahogy mégis jobban haladt a munkájával. A nő néha elment, nem mondta hova, de mindig megmondta, mikor jön. És pontos volt. Főzött kettejüknek, minden nap. Hiába mondta a férfi, hogy nem szokott ő meleget enni, kivéve, ha néha rendelt magának valamit. És egyébként sem nagyétkű. A nő ezt nem vette figyelembe. És igaza lett, mint annyi minden másban később. A mérnök gyomra már egy hét után pontosan jelezte az ebédidő eljöttét.
FÉRFI: (jön be a konyhába) Nem tudom időben leadni ezt a tervet. Egyszerűen képtelenség. Nem értem, hogy lehet ilyen (odaér nő mellé, aki épp az ételt kóstolja. Átkarolja, csókolgatja.) határidőket egyáltalán elvállalni. Szeretem a szagod. És ha nem lennék farkaséhes, most azonnal az asztalra döntenélek. Hm… De finom.
NŐ: Hívtalak volna, hogy kész az ebéd?
FÉRFI: Nem. Az orrom, és a gyomrom jelzett.
NŐ: Akkor jól emlékeztem… Már majdnem azt hittem, hogy azzal sújtom magam, hogy lábatlankodókkal nehezítem a saját munkám, akik tökéletes antitalentumok a gasztronómia területén, ráadásul hátráltatják az embert, és minderre még nem is emlékszem…
FÉRFI: Azt hiszem a mondat felénél elveszítettem a fonalat. De köszönöm a bókot, hiszen biztos vagyok benne, hogy az lett a vége.
NŐ: Örülök, hogy a humorérzéked, és az étvágyad napról-napra növekszik. Csak attól félek, hogy lassan nem fogsz beférni velük a konyhába.
FÉRFI: Akkor majd behozod nekem a szobába az ételt.
NŐ: (megfordul az ölelésben. A férfi szemébe néz) Tudod, hogy csak kérned kellene.
FÉRFI: (már esznek) Hogyan lehetsz te ilyen…?
NŐ: Szóval ízlik?
FÉRFI: Persze, isteni… De most nem erre gondoltam. Itt van körülöttünk a világ. És nem ilyen.
NŐ: Azt hiszem, most én nem értelek tisztán.
FÉRFI: Én nem tudom, honnét jöttél, de ez a világ nem ilyen, amiben én élek. Rohan, és elférfiasodik, és… Az összes közhelyet felsorolhatnám. Erre jössz te, és főzöl nekem, és…
NŐ: Nem igazán értem még mindig. Szeretek főzni. Egyszerűen otthon érzem magam a konyhában. Élvezem. Persze én sem vagyok egy „hatvanas évekbeli háztartásbeli”, mosogatni például nem szeretek.
FÉRFI: Megcsinálom.
NŐ: Megköszönném.
FÉRFI: Gyönyörű vagy, amikor a konyhában sürögsz.
NŐ: Ezt most te mondtad, vagy a gyomrod?
FÉRFI: Hogy lehet kétséged felőle…? A gyomrom. De csak azért, mert még mindig nem lakott jól. Rögtön mondom én is. Hol tanultál ilyen jól főzni?
NŐ: Ragadt rám itt is, ott is.
FÉRFI: Zavar a titkolózásod.
NŐ: Nem kell, hogy zavarjon. Nincs rá okod.
FÉRFI: Nem bízol bennem?
NŐ: Semmi ilyenről nincs szó. Nem fontos, hogy mi volt. Most itt vagyok. Csak neked.
FÉRFI: Értettem a célzást. Megyek, mosogatok.
NARRÁTOR: Igazából nem ezt akartam elmesélni, amikor úgy kezdtem, hogy a történet egy hét múlva folytatódik… De most már mindegy. Kellemes emlék ez is. Még az első hetekben történt. Amikor minden egy szűrőn át jut csak az érzékeinkhez. Kettős szűrő ez. Egy részről mindennél jobban érdekel, hiszen ő mondja. Másrészt nekünk mondja, ami megengedi azt a luxust, hogy mi értékeljük, a pillanatnyi hangulatunk szerint. És ez a hangulat általában felfokozott, és boldog…
Ezen elgondolkodtam. Aki szeret, az boldog? Mégsem vagyok benne olyan biztos. A szerelem más. Persze. De arra sem mondhatnám, hogy boldog. Ez csak az én véleményem. Ahogy mondtam, inkább felfokozott érzések. Inkább… Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni, hogy mi a szerelem. Lehet, hogy nem is akarom. De úgy emlékszem, hogy bizonytalanság, és néha bizony félelem is megtalálható benne… Tele van vággyal. Ami a meg nem valósulás. Lehet, hogy csak rövid ideig, de mégis az. Erre emlékszem a legjobban. Bizonytalanság. A mérnök, foglalkozását és habitusát tekintve ezt a dolgot viselte el a legnehezebben. Egész életét a bizonytalanságból való menekülésnek rendelte alá. Munkáját, életét, még az ismerőseit is e szerint választotta. A nő múltjában csak a találgatások biztosak. Egész valója maga a bizonytalanság. Lehet, hogy ez vonzotta annyira a mérnököt. Ez az ismeretlen.
Mint mondtam, egy héttel később történt. A nő éppen elindult otthonról. Kint esett az eső. A mérnöknek másnapra kellett leadnia egy tervet. Feszült volt. És egyre jobban zuhogott.
FÉRFI: Ne menj, meg fogsz ázni!
NŐ: Van nálam esernyő…
FÉRFI: De a cipőd… Megfázol. Én csak aggódom érted.
NŐ: Nem kell.
FÉRFI: És ha később mennél? Vagy holnap? Nem lehet olyan sürgős!
NŐ: Mondtam már, kedves. Másfél óra múlva itthon vagyok. És ígérem, hogy nem fogok megfázni.
FÉRFI: Elkísérlek.
NŐ: Nem kell.
FÉRFI: De én szeretném.
NŐ: Én pedig nem… Ugye nem haragszol?
FÉRFI: Nem. Csak nem értem. Hogy miért csak ebben a házban lehetünk együtt? Hogy miért csak az én életemben? És a tiéddel mi van?
NŐ: Csak a tiéd vagyok, mondtam már. És ezt veheted egészen komolyan. (megcsókolja) Most pedig megyek. (elindul)
FÉRFI: Így fogsz akkor is elmenni, amikor vége lesz?
NŐ: Lehet. Az is lehet, hogy nem fogok elköszönni.
FÉRFI: Honnét tudjam, hogy ez most nem az? Visszajössz?
NŐ: Mondtam, másfél óra. Próbálj meg bízni bennem.
FÉRFI: Menj. (bezárja mögötte az ajtót)
NARRÁTOR: Azt hiszem, emberi privilégium, hogy elrontsuk azt, ami jó. Hogy kinek volt igaza, az nem érdekes. Az szinte sohasem fontos. Ilyenkor ki sem szokott derülni. De mindkettejüknek rossz. És igazából ez volt a cél. Nem kimondva, és be sem vallva… De valamelyikük nem tud megbirkózni egy problémával, és úgy zúdítja a másikra, hogy neki is rossz legyen. Megoldást szeretne. De nem fog kapni. Így nem.
A mérnök nem ment vissza dolgozni, hanem a nappaliban várt. Másfél órát. Nem tett semmit, az agya csak pörgött megállás nélkül. Mondanom sem kell, nagyon ideges lett. Majd, olyan fél óra heves önbosszantás után, elszomorodott. A várakozás utolsó húsz-huszonöt percét pedig aggódással töltötte, hátha a nő nem jön vissza hozzá. Hátha ilyen butasággal elüldözte. Hátha… Bele sem mert gondolni, mi lenne akkor vele. Megállás nélkül a karóráját nézte, majd a faliórát, és vissza. A szíve a torkában dobogott, megint hányingere lett, de nem mert elmozdulni az ajtó elől. A nő másfél óra múlva benyitott az ajtón, ahogy megígérte. A férfi hirtelen megkönnyebbült, és ismét mérges lett a nőre. Azt mondja, azért, mert ennyit kellett érte aggódnia. Nem volt igaza.
|